A tréning tovább folytatódott. Nem szívesen elemezném tovább Clas hőstetteit ma, legyen elég annyi, hogy nem unatkoztunk. A nap végére Clas kijelentette, teljesen összekavarodott, és már nem nagyon ért semmit. Hurrá! Volt bennem egy halvány remény, hogy mindent ért, és holnap már hiányozni fog a tréningről, de ez nem jött be.

A nap egy részét azzal töltöttem, hogy felhajtsak egy szabad bérbevehető autót a hétvégére. Hogy miért is? No az a holnapi részben kiderül! Így csinálják az okos szappanopera írók is, úgyhogy én is vagizok már egy kicsit. No szóval lassan sikerült egy Opel Astra-t felkutatni, Opel, sosem kop el alapon belementem a bizniszbe. A furcsa az volt, hogy sokszori telefonos beszélgetés után sem kérte el a kedves fiatalember egy darab adatomat sem, még a nevemet sem, úgyhogy várakozással telve néztem a szombat reggel elébe, hogy vajon lesz-e autó. <!--more-->

A tréninget azzal fejeztük be, hogy este vacsizni megyünk. De előtte a program egy zongora est volt, egy olasz zongorista tolmácsolásában. Jvel megbeszéltem, hogy elmegyünk, és mivel Luigi is akart jönni, igy csatlakoztunk a kocsijába, és együtt mentünk. Féltem, hogy a kicsit szakadt Ford széthullik útközben, de aztán nem történt ilyen szerencsére. Parkolni nehéz volt, kétszer elhajtottak, harmadszorra is, de akkor már nem indult a kocsi. Luigi kiszállt, belerúgott, majd felemelte a motorháztetőt, megütögette az aksit, és elindult a kis aranyos. Hitvány bánásmód, de használt – mint az Armageddonban, amikor az orosz űrhajós megpüfölte a gépsast, és az beindult. Így aztán végül átálltunk egy negyedik helyre, és gyors otthagytuk a kocsit anélkül, hogy megkérdeztük volna bárkitől is, hogy szabad-e oda állni.

Biztosra vettem, hogy elkéstünk, de mégsem. Ezek a művészek mindig késnek.

A kedves olasz zongorista bácsi negyedórás késéssel kezdett neki. Már rögtön feltűnt, milyen vicces mozgása van. Gyerekkorunkban, amikor egy zongoristát akartunk utánozni (pl. amikor az Amerikából jöttem, mesterségem címere… című játékot játszottuk – tényleg, de régen volt, igaz sem volt! J ) szóval amikor a zongoristát akartuk utánozni, mindig heves hajigálással mozgattuk a fejünket leírhatatlan irányokba, és mindenki elképzelt egy elől kopaszodó, hátul hosszabb hajú Liszt Ferencet. No ez a bácsi annál kifinomultabb mimikával bírt. Mindezt körbelengte egy enyhén kommunista hangulatú előadóterem, vörös szőnyeggel, nagy vázákban virágokkal, igazi szocikom hangulat. Az előadás nagyon tetszett egyébként, és még kifejezetten élveztem is, hogy a bácsi rájátszik (bár ő ezt művészi előadásnak mondaná), mert így legalább volt közben min gondolkodnom. Amikor ezirányú gondolkodásom végére értem, és már azon töprengtem, min is gondolkodjak ezután, akkor beviharzott a zárt ajtókon keresztül két álvánnyal felaggatott fiatalember bazinagy kamerával a kezükben. A helyi tévétől jöttek, hogy reklámszünetbe való felvételt készítsenek. A baj csak az volt, hogy nem cska egy irányból akarták felvenni a csendéletet (Furi, mert csend nem volt, de élet sem, viszont az egész úgy állt, mint egy csendélet). A másik nagy probléma pedig az volt, hogy nem voltak ám csendesek. Össze-vissza kopácsoltak, és masíroztak, és mindenkit idegesítve eléálltak az emberek elé. No így alakult, hogy az elkövetkező zongoradarabra is volt min gondolkodni. Az járt a fejemben, hogy a kamerásnak bizonyára leveszem a fejét, ha tovább így folytatja, mert pont előttünk flangált. Nem volt éppen rosszképű, de zajongott és nem volt átlátszó. Csakhamar azért távoztak, és csakhamar szünet lett. Irány a mosdó. Nehéz volt, de nagynehezen meglett. Már meg sem lepődtem, amikor láttam, hogy továbbra is átlátszó ajtós megspékelve egy kis adalékkal: ez ráadásul még guggolós is volt!!! Erős idegzetűeknek ajánlott csak belegondolni, hogy milyen stressz lehet egy operába járós ruhába öltözött nőnek guggolós vécét meglátogatnia. Egy operában!? Kisestélyiben véghezvinni az attrakciót nem egyszerű mutatvány. Viszont választásunk nem volt, így aztán nekifutásból támadtuk meg a mosdót, lesz, ami lesz. A helyzeten kicsit sem javított, hogy a dugulás volt, úgyhogy ami nem tudott lemenni, az fennmaradt. Nem részletezem, a lényeg, hogy vízben guggolva még életemben nem könnyítettem magamon, ez most megtörtént.

Bármennyire is sajnáltam, az igazi, hamisítatlan rendszerváltás korabeli hangulatú mosdót lassan el kellett hagynunk, irány vissza a zongoristabácsihoz.

A koncert legjobb része az a darab volt, amit a bácsi interpretált egy-két olasz mesemondásával, hogy az adott résznél éppen mi történik a szegény bojtárral és a báránykáival. Az interpretálás olaszul volt, úgyhogy minden vágtam rögtön! J

Az előadás alatt J smst kapott, h P és E nem mennek a vacsira, nekem meg majd szétment a fejem! A tegnapi gyaloglás nem tett jót – irány haza aludni, előtte még elmentem Jvel telefonkártyát venni, majd tényleg irány haza.

Reggel korán érkeztem, mivel azt mondták, hogy 9kor kezdünk. 9:50-kor már el is kezdtük. Remek. Akár még egy futás is belefért volna. Marlon, aki a tréninget tartotta, kiköpött Bob Marley. De valami tutira! Ha az utcán látnám, az utolsó helyre sorolnám azt a lehetőséget, hogy ilyen helyen dolgozik. Életmüvész feje ellenére tényleg ért a pénzügyekhez. Jó fej emberke, viszont annyit beszél, mint egy végtelenitett kazettásmagnó. Ja és minden regulációt tud az ellenkező irányból is kimagyarázni. Bármi lehetséges az ő szótára szerint, cask épp arra nem kapunk igy választ, hogy a sok lehetőség közül végülis melyiket kövessük.

Reggel még hiányzott a csapat egy része, ők később akarnak csatlakozni. Clas berobogott 11 körül, majd 2 szóváltás Migenával, és kiviharzott. Kérdőn néztem Migenára, hogy ez mi volt. Erre ő: He is crazy. no ezt már én is régóta sejtem.

A Kedd reggelt egy jó nagy adag edzéssel kezdtem. Jól el is késtem. Azért annyira nem voltam szomorú, miután előző nap este 8-ig voltam. A nap teljesen simán telt, délután volt egy újabb mitingünk, ahol sokat nem haladtunk előre, de legalább hátra sem.

M-tól kaptam egy nagy adag szemrehányást, hogy nem látogattam meg a betegágyánál, ahol éppen haldokló perceit töltötte. Sorry. Ennyi telt tőlem.

J egész nap duzzogott, nem lehetett hozzászólni, és kezdett úgy állni a dolog, hogy már nem fogunk beszélgetni. Meg ne kérdezzétek, mit tettem azon kívül, hogy beszélgettem I-vel, no de igazán, mi közöm van az ő hármas párnacsatájukhoz!? Olyan, mint az oviban. A legjobb az volt, mikor M elmesélte, hogy van neki egy kedves, idős takinénije, Filoreta.

Van itt egy kis történet az albán szamárról, amit nem tudok elmesélni, mert ebben nem vagyok olyan jó, de a lényege az, hogy a szamár világgá akar menni, és a gazdája nem hagyja, és megkérdezi tőle, miért is akarna elmenni.
A szamár erre azt válaszolja, hogy végülis nem mindegy, ki alatt nyomom az igát, úgyis csak szamár maradok (náluk nincs ranglétra felfelé L)!? No ezt csak azért meséltem el, mert valami ilyesmi történt az én kis kedves cipőmmel hétfő reggel. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy sarok egy kis cipőn...

Reggel nem tudtam 6nál tovább aludni, és még álmomban is a tegnap járt az eszemben. Nyitásra elmentem a gymbe (szemét módon itt csak 8kor nyitnak, akkor is csak a takinéni van, aki nem tud aludni, és nem tud angolul sem, úh kézzel-lábbal mutogattam neki, hogy engedjen be ingyen, és hogy én mit is akarok. Mire odahivta az egyetlen pasit, aki még ott volt (ő is koránkelő), aki 4 szónál többet nem tudott nagyon angolul, de a végén csak sikerült megértenünk egymást, és bementem edzeni. Végre futottam!!!! J gyors lefutottam a 11 kilométeremet, leültem a futószalagra a végén, és csak vigyorogtam. Végre!! Jól esett, már kezdtek elvonási tüneteim lenni.

Takinéni nagyon kedvesen, de furcsán nézett rám. Gondolta magában, ez aztán a bolond nőszemély, itt fárasztja magát, aztán meg még örül is a végén… Kipróbáltam még egy-két gépet, aztán irány a zuhany. Mikor befejeztem az edzést, I hivott, h nem Montenegroba megyünk, hanem a tengerpartra. Bevásároltam, majd irány a találka. M is jött.