Történt egyszer, hogy úgy döntöttem egy kedves olasz ismerősömmel, hogy ha már egyszer úgyis Magyarországon vagyunk, miért is ne néznénk meg, mi van a kis határunk után, délre, horvát szomszédainknál.Vettük hát a bátorságot, és nekivágtunk. Felpakoltuk a kocsit minden remek dologgal, találtunk az interneten egy lastminute apartmant, úgyhogy már semmi sem volt, ami megállítson minket.Vagy mégis???

Egy augusztusi vasárnap este nekiindultunk Nyíregyházáról Horvátországba, közelebbről Pulába. Az éjszakai autókázás nem is olyan rossz ötlet, legalábbis elég jól bírtuk, és ahogy azt előre elterveztük, ugyan csak hétfő délután lehetett lefoglalni a szállást, de mi már reggelre, kb reggel 9 körülre terveztük, hogy megérkezünk, és még fürödhetünk is egy kicsit. Mivel csak 4 napra mentünk, minden perc számított. Hát igen, igen, minden perc... De ahogy ezt már megszokhattam, a dolgok nem mennek olyan gördülékenyen, ahogy én az a kis képzeletemben szeressem elképzelni. És most akkor nyugodtan mondhatjátok mosolyogva, hogy nem is vártatok mást. Én valahogy még mindig reménykedem, de mindhiába.

Szóval valahol a Rijekát körülkerülős autópálya szakaszon, természetesen miközben én vezettem, természetesen, a bajor barátaink által gyártott autó egyszer csak elkezdett feltűnően lelassulni, ami egy bajor barátaink által gyártott autónál elég furcsa tünemény. No már most első gondolatom az volt, hogy mi a...! aztán a második, hogy lássuk az üzemanyagkijelzőt, mert lehet, hogy buta kis blondie lévén talán elnéztem valamit. 5 percen belül eljutottam arra a pontra, hogy teljes bizalmamat elvesztettem az autó kijelzője iránt, és vadul elkezdtem benzinkút jelzés után kutatni az út mentén. Persze nem volt. Gondolatban jött az az imátkozós rész, aztán valahol fentről rámfigyeltek, jött egy tábla. Leáramoltam az autópályáról maximális bajor barátaink által hibásnak gyártott autómmal, és elkezdtem kétségbeesett kanyargásba kezdeni az autópályáról levezető mindenféle körgyűrűn és társain. Hát asszem erre mondják, hogy a végtelenségnek tűnt az idő, amíg vége lett a jobbkanyarnak, amikor jött a bal. No már csak 10 további percbe került, mire végül megláttuk a benzinkutat. Ekkor már eléggé lüktetett a kis ér a fejemben, hogy vajon tolni fogjuk, vagy gyorstalpaló horváttanulás utján megkérjük a helyi kedves embereket, hogy segítsenek. Szerencsére nem volt rá szükség, lassan, de biztosan becsorogtunk a végcélhoz. Adtunk papálni a kis tüneménynek, és megnyugodva beültünk a kocsiba. Elindultunk, és úgy tűnt, minden rendben, egészen 2 percig. akkor a tánc újra kezdődött, lassultunk lassan, de biztosan. És mintha csak rendelésre jött volna, mintha még nem lett volna elég bajunk, jöttek az alagutak. Bementünk egybe, és tovább imátkoztunk, ki-ki a maga nyelvén. Sőt, még azt is megígértem, megtanulok a Mi atyánkot olaszul vagy horvátul, ha ez segít a helyzeten. Talán ez egy kis lökést adhatott a döntéshozóknak a hierarchia csúcsán, mivel az alagútból kijutottunk. Király, a legközelebbi kiállónál megállunk, és megnézzük, mi is a baj. De neeeeeem volt ám ilyen egyszerű, derűre ború, jött egy másik alagút. Újból imátkozás, most már sokkla gördülékenyebben, mint annakelőtte. Mindenki heppi, odafenn legalábbis nagy a móka. Mi viszont abban a pillanatban nem vettük olyan poénra a dolgot. Bár úgy tűnt, ez az alagút hosszabb, mint a másik volt, csakhamar vége lett, és találtunk is kiállót. Nagyon rendesen örültünk, hogy legalább nem az egy-egy sávos alagútban robbantunk le a hétfő reggeli rijekai csúcsforgalomban. Megálltunk, és telefonálás telefonálást követett, hogy kiderítsünk valami segítségtelefonszámot, és csakhamar meglett a bajor barátaink által Rijekába telepített szervízszolgálat telefonszáma. És amikor már épp hívtuk volna a számot, megjelent egy rendőr, csak hogy ne unatkozzunk. Elkezdett kérdezgetni, miért is piknikezünk itt. Minden energiánkat összeszedve próbáltuk az ő hiányos angol, német és olasz tudását a mi hiányos horvát tudásunkkal összeegyeztetni és közös nevezőre hozni. Majd felhívtuk a szervízszolgálatot. A hölgy nagyon kedves volt, közölte, hogy be kellene gurulni a szervízükbe. Igen, ezt mi is tudjuk, de mint ahogy az első mondatok egyikében elmagyaráztuk neki, nem megy az autó szinte semerre, nemhogy guruljunk vele. nagy nehezen megértette, amit mi javasoltunk neki, hogy akkor a megoldás az autómentő lesz. jó, de nekik ilyenük nincs. Ok, akkor ajánljon egyet. Miután lassacskán rávezettük a hölgyet a javasolt megoldásra, kaptunk egy újabb számot. Felhívtuk, az autómentő fiatalember már sokkal frissebb volt, rögtön értette, mi van, kérdezte, hova jöjjön értünk. No, ez egy nagyon jó kérdés!!! hova is??? Mivel halvány lila fogalmunk nem volt, hol is vagyunk, kicsit visszahőköltünk. De csak egy pillanatra, mivel volt nekünk egy a "Legyen Ön is milliomos"-ban csak közönségnek nevezett segítségünk, a rendőrbá', aki még erős kontrol alatt tartott bennünket, nehogy talán mégiscsak kinyissuk a szendvicseskosarat ott, ahol még a tűzgyújtás is tilos. Így aztán odaadtuk neki a telefont, hogy mint legújabb itinerünk, mondja már el az utitervet az autómentőnek. Aztán szépen megköszöntük.
Alig félóra múlva a mentő ott volt értünk, és életemben először utazhattam autómentőfülkében, és láttam autómentést közelről. De nem ez volt az utolsó!!! Tudtam nagyon jól...

Beérkeztünk a szervízbe, ahol a bajor barátaink által gyártott autókkal tele volt a márkaszervíz, no ezen kicsit meglepődtünk, kicsit megnyugodtunk, mert ugye az a birkafeeling... A szervizes srác kifejtette, hogy bolondok háza van ma, és minden bajor barátaink által gyártott autó megbuggyant, úgyhogy csak délutánra tud egyáltalán diagnózist felállítani. Persze a legrosszabb forgatókönyv futott át az agyunkon. Nem csoda. Elindultunk hát Rijeka belvárosa felé, de nem ám városnézni, hanem hotelt keresni, ahol megaludhatunk, és autókölcsönző után nézni. Nem emlékszem, hány autókölcsönzőt kérdeztünk meg, de mindahányan azt mondták, aznapra lehetetlen autót találni, másnap délután max. Hát ez remek, mivel összesen 4 napra jöttünk, no ebből 2 elment, marad 2, illetve csak másfél. Mivel a stressz és a kihagyhatatlan nevetés a "Who told you that life is easy" mondaton, ami kipattant a fejemből hirtelen, felette az összes kalóriát,így betértünk egy ebédre a helyi halcsárdába. Az jó volt, bár furcsa volt, hogy a pincérnő kb 10 percen keresztül körbe-körbe kergetett egy betévedt vadgalambot, de legalább találtunk egy publikus okot, miért is ül letörölhetetlen buta vigyor az arcunkra. Elkönyveltük, mint helyi rituálé, és ettünk, mint aki még sosem evett előtte.
Délután visszagyalogoltunk a szervízbe, ami kissé messze volt a centertől, de fűtött minket Pula gondolata, és a tengerpart és az önfeledt uszi és napozás a tengerparton. Miközben gyalogoltunk, számolgattuk, mennyi pénzünk is van erre a kiruccanásra, és már azt terveztük, milyen szolgáltatást tudunk felajánlani a javításért cserébe. Én például mosogatni jól tudnék, meg lehet, h a kerékcserét is bevállalnám, ha nagyon kell. De valaki asszem felülvizsgálhatta odafent a büntetési tételeket, amit kiszabtak ránk, mert a javítás sikerült, és még csak nem is hagytuk ott a gatyánkat, ami akkor már kisebb mosásra is szorult.

Marhára örültünk, és gyors neki is indultunk a maradék kb 150 kilóméternek. A reggel 9 órai érkezés helyett este 10-11 körül már meg is érkeztünk. Mondanom sem kell, hulla fáradtan. Kipakoltuk a dolgok nagy részét, aztán irány a szunya. És nagyokat álmodoztunk a napsütötte tengerpartról, a kis halacskákról, amik csak úgy virgonckodnak a vízben, miközben ki úszkálunk közöttük, és köszönünk ciao-t.
Másnap reggel furcsa tüneményben volt részem: úgy gondoltam, kinyitottam a szemem, viszont még mindig sötét volt. Ok, mi lehet a baj? 1. Roló van az ablakon. 2. még nincs reggel. 3. már harmadnap reggel van, és átaludtunk egy egész napot. 4. Még mindig álmodom.
No hát, egyik sem. Valójában még aznap reggel volt, kb 9 és 10 között. Mattsötét. Kinyitottam a sötétítőt, és még akkor is sötét volt. Kinyitottam az erkélyajtót, és lám, hurrá, Horvátország, nyaralunk!!! És szakad az eső, mintha dézsából öntenék... :-(
Szóval hogy is állunk eddig? 4 nap nyaralás, 1. nap szervíz, 2. nap szakadó eső, 3. nap ??? Kiszámíthatatlan jövőkép??? 4. ??? Kiszámíthatatlan jövőkép+hazautazás!!!
Nem baj, nem baj, volt ez még így se, talán kicsit hideg lesz, talán kicsit szeles, de a tenger, az tenger, mint ahogy a Tanúban is jól megmondták: Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk. Szóval kicsit hideg, kicsit szeles, de tenger, és igazából vizesebbek nem lehetünk.
Biztos, ami biztos, azért előtte elmentünk egy jó meleg kávéra, hogy meglegyen a lélekmelegítő, de lássatok csodát, az ég kb 2 óra múlva kitisztult, és kb 4 óra múlva már a tengerben búvárkodtunk. Imádom Horvátországot!!! A következő másfél nap nagyon jól telt, minden éjszaka esett ugyan, de nappal jó idő volt, úgyhogy örültünk nagyon. Már el is felejtkeztünk az autós mizériáról. Legalábbis azt hittük...
Aztán jött a hazafelé vezető út. Úticél Békéscsaba. Minden rendben is volt, semmi probléma, autó működik, minden zsír. Aztán kb 20 kmre a horvát-magyar határtól egyszer csak történt valami. Tudom, tudom, rám jár a rúd mostanában, de hallottam valamit. Olasz barátom már csak vészmadárnak szólított, de nekem lett igazam megintcsak, bár ne így lett volna. Kikapcsoltam a rádiót, és a hang valóban erősödött 130-as tempónál a horvát autópályán. Amennyire csak tudtam, gyorsan lelassítottam, és kiálltam a leállósávba, de lassú tempónál már éreztem, mi a baj. Hurrá, defektünk van!!! Nem gondoltam, hogy ez akkora dolog lenne, végülis van pótkerék, van szerszám, meg minden, meg tudjuk, hogy csinálják a nagyok a Forma 1-ben, szóval pár perc, vagy talán kicsit több, és problem solved.

Aha, könnyű is az, amikor az autónak van pótkereke. De mi a teendő, ha nincs??? Mivelhogy kinyitottuk a pótkerék helyét, és valóban csak a helyét találtuk meg. No ekkor jött az újabb kérdés, hogyan tovább. Remekül kicsiszolódott túlélőösztönöm révén hamar rátaláltam egy lehetséges megoldásra, telefon. Hogy mekkora lángelme volt ez a Bell!!! Elkezdtem SOS telefon után kutatni, és alig 500 méterre találtam is egyet. Ez a hét az új tapasztalatok hete, autómentő, SOS telefon, bajor barátunk által telepített szervízszolgáltatás, tutikirály! De hogy is működik ez az SOS telefon??? Gyors feltaláltam magam: Hát úgy működik, hogy bele kell dugni a fejedet a két hallgató közé, és középre beszélni, meg van egy piros gomb, azt kell nyomogatni. No ez olyan igazi blondie-s, nem!? Gondoltam én, hogy ez a megoldás, de mint ahogy a masinákat az egyszerű ember számára egyszerűsítik, olyan egyszerűen nem működött ez a forgatókönyv. Az első tapasztalat a helyi pók- és bogárvilág beható tanulmányozásában fulladt ki, ugyanis a két fülhallgató közötti kis tér tele volt a helyi flóra és fauna eminens képviselőivel. Hát a pókok egyébként sem voltak a kedvenceim, de az efféle békítőfolyamat nem vált be. Amint éreztem az arcomon a pókháló és az apró lábak rohangálását, nem voltam ám túlzottan boldog, de eléggé koncentráltam a túlélős feladatra, így aztán kihúztam a fejem, letöröltem az arcom, eltávolítottam a pókcsaládot, és felmértem, mit is kell csinálni. A telefonon az állt: "Nyomja meg a piros gombot, és várjon a kezelő jelentkezésére." Tudom, tudom, hogy a kis emberek utolsó mondatai listában benne van, hogy akkor most megnyomom ezt a piros gombot... de én megnyomtam... semmi... megnyomtam újra... semmi... és újra... semmi... kezdett gyanús lenni. pár perces kitartó próbálkozás után elkezdtem gyanítani, hogy talán egy autópályás SOS telefon is elromolhat!? Újabb kérdés, hogyan tovább? Keressünk egy másikat. Körbenéztem, és a megoldás szó szerint a szemem előtt termett: a másik oldalon... No de oda át kell jutni. Nincs mit veszteni alapon kiálltam az út szélére, és gyalogátkelőhely hiányában vártam a megfelelő alkalmat, amikor a min 130-cal száguldozó autók között átfuthatok. Hát vártam egy darabig, és azon tűnődtem, hogy marha gyors az a 130 ha te épp egy helyben állsz, és sprintelni készülsz előttük. 10 perc, és már a másik oldalon is voltam. Aztán újra bedugtam a fejem a fejhallgatóba, és mint aki az előző hibájából semmit nem tanult, a másik oldal pókcsaládjával is közeli kapcsolatot létesítettem. Szerintem tuti, hogy az új generációjukban legalább egy Bejci nevű utód fog születni, vagy legalábbis szobrot emelnek nekem.

Nyomtam piros gombot, és megszólalt egy hang. Halloooo. Azért a biztonság kedvéért megkérdeztem, beszél-e angolul, de ha nem beszélt volna, akkor is elmagyarázom neki valahogy... De beszélt, bár furcsa volt a beszélgetés maga. Elmagyaráztam neki, hogy mi a bajom, mit akarok, és hogy kell egy autómentő (már megint!!!), és hogy segítség!!!
Erre ő biztosított, hogy jönnek. No ekkor gyors még megjegyeztem, mielőtt letette volna, hogy nehogy arra az oldalra jöjjenek, amin érzékel engem a hívószám alapján, hanem a másik oldalra, mivel a másik oldalon vagyunk, csak az a telefon nem működik. Úgy tűnt, megértette, letettem azzal a tudattal, hogy kb 20 perc, és problem solved.
Valóban 20 perc múlva történt is valami. Megérkeztek a tűzoltók!!! Kiszálltak, rámnéztek, és laza arckifejezéssel konstatálták, hogy blondie, szóval easy megoldás lesz. Odamentek az autóhoz, és heves keresésbe kezdtek, majd kérték a szerszámokat. Mint az pár pillanat múlva kiderült, a diszpécser úr sokat nem érthetett abból, amit mondtam, mivel kiküldte a tűzoltókat kereket cserélni. Azt gondolták ugyanis, hogy van ugyan pótkerék, csak épp nem tudom kicserélni. No a tűzoltók nem beszéltek ám angolul, vagy olaszul vagy németül, amin mi tudtunk, így közvetítőként felhívták a diszpécser barátomat. Mivel gondoltam jobb, ha átadom a lehetőséget az olasz barátomnak, hogy hátha az ő angolját jobban megérti a kolléga, átadtam neki a telefont. A kolléga viszont az első mondat után közölte az olasszal, hogy legyen szíves adja át a telefont a feleségének, mert ő beszél angolul, és azt megérti. No ekkor az olasz gyorsan kikelt magából: Milyen feleség? Angol? Maga milyen nyelven beszél inkább? szóval eléggé hangosan elkezdett a telefonba kiabálni, és szinte betűzve beszélni, hogy márpedig ő angolul beszél. No nálam ekkor szakadt el a cérna, és olyan hangosan kezdtem el röhögni, hogy az nem volt emberi. A tűzoltóknak szerintem eszébe is jutott, hogy nem autómentőt kellene hívni, hanem embermentőt, de aztán lenyugodtam. Na akkor plusz 10 perc, és már meg is értették a problémát, küldenek egy autómentőt kb 20 perc. Ok, még 20 perc nem a világ, ha ez kiutat jelent a bajból. Aztán eltelt 10 perc, aztán még 10, meg még 10, és olyan háromnegyed órája már ott vártunk, teljes tűzoltósági vészvillogóval, biztosítással, hogy nehogy elüssenek minket, amikor is a tűzoltók közölték, hogy a mentő eltévedt, és a másik irányból ment fel az autópályára, mivel követte a hívótelefon helyét. No jó, biztosan a mi hibánk, mert naiv módon azt hittük, hogy ha egyszer elmondjuk a diszpécsernek, és a tűzoltók ráadásul meg is találnak, akkor azt már nem kell még egyszer elmondani. Ez nem így van, jobb többször, mint csak egyszer.  Aztán kb 1 egész órával a telefon után megérkezett az autómentő, illetve pontosabban az autómentők. Történt ugyanis, hogy miután az egyik rossz irányból ment fel a pályára, elindítottak egy másikat is, viszont az első sem adta fel a versenyt, és megpróbált felhajtót keresni. No ez nem sikerült. Így aztán lett egy autómentőnk a pályán, és egy másik a pálya mellett, kerítéssel elválasztott kukoricás mezőgazdasági útján, a kerítés és az árok másik oldalán. Nem baj, nekünk egy is elég lesz. És életemben, egy héten belül másodszor is utazhattam autómentő fülkéjében, és testközelből végig nézhettem az autómentés fortélyait. Lassan profi leszek. Felpakoltuk a kocsit, elvittük a közeli faluba, ahol volt gumijavító, rögtön vettünk is a helyiektől két gumit, mer' ha már csere, akkor párban az igazi, és plus 3 vagy 4 óra késéssel folytattuk is utunkat. A terv, hogy még Budapesten megállok egy-két ügyet elintézni, dugába dőlt, kb 9-10-re értünk oda, és onnan kis pihenés után Békéscsaba kb hajnal 3-4 volt. Becsekkoltunk a hotelbe, és csodaszép horvát nyaralós emlékekkel telve, lefekvés előtt beállítottam az órát, hogy kb 3 óra alvás után frissen és üdén menjünk esküvőre, ami mellesleg megjegyzem, valami fergetegesen jó volt.... :-D

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.