Mindig is sejtettem, hogy a pasik “majdnem minden” baj okozója, ha két nő nem beszél egymással (no esetleg még a ruha is lehet…). Itt most ez halmozottan igaz. Sikerült egy tisztességes szerelmi háromszög közepébe belecsücsülnöm.  A péntek mindaddig csendben telt, mig el nem mentünk ebédelni: Ili, Migena, Marcello és jómagam. Ezzel semmi baj nem is lett volna önmagában, de mikor Ili mondta, hogy nincs kocsija, és szerezni kell egyet, mert különben nem tudunk elmenni ennyien, furcsállottam. Ott a Marcelloé, mondtam, erre ő nagyra nyilt szemekkel rámnézett, és ezt mondta: Azt nem lehet, abból botrány lesz! Mi van? Nem értettem, még akkor sem, mikor erős utalásokat tett Jolandára, aki csak SHE-ként jelenik meg minden beszélgetésében. Szereztünk egy autót az egyik kollégától, majd elmentünk a közeli olasz étterembe, amiről tegnap Marcello áradozott. Tényleg finom pasta van ott. Én egy carbonarat ettem, erre Marcello megjegyezte, hogy tipikus magyar, aki a nehezebb pastat választja, természetesen. Hát erre nem mondtam semmit, csak mosolyogtam, van ez igy. Tényleg nagyon finom volt. Közben megbeszéltük, hogy holnap elmegyünk Montenegroba. Okkk, én benne vagyok.

Marcello a 70-es évekbeli kis nyitott, piros Alfájával jött, ragyogó napsütés volt. Visszafelé mint újoncnak, vele kellett mennem, ami leginkább a Bridget Jones-ból jól ismert cabrio-s sálas jelenetre emlékeztetett engem, amikor Bridget pózol a sáljában, szemüvegben a cabrioban, és egyszer csak elkapja a szél a sálat, és béna mozdulatokkal nyúlkál utána, hogy elkapja. J no ezt ugyan nem játszottam el, mivel nem volt nálam sál, viszont majdnem sikerült kiszálláskor eltörnöm az ajtónyitót, mivel nem akart megmozdulni.

A reggel azzal kezdődött, hogy kifutott a kávé. Rossz ómen, jegyezzétek meg! Vagy vennem kellene egy kávéfőzőt a kotyogós helyett!?

Az irodában semmi különös nem történt addig, míg Clas meg nem jelent, és előadta tökélyre fejlesztett előadását a ‘miért is nincs értelme dolgozni’ dolognak. Rögtön kapott haladékot a munkájára Penchotól, aki ma valami miatt fokozottan engedékeny lett. A mázlista! Haragudtam rá, mert tudtam, hogy fele annyi idő alatt is meg lehet csinálni, és hogy nincs fontosabb dolga, max az autóhírek átböngészése. Nem akarásnak nyögés a vége, amint tudjuk. Ebédidőben Marcello előadta, hogy milyen jót ebédelt a közeli Casa Italia kajáldájában, és mivel szomorúan közölte, hogy a rossz csak az volt, hogy egyedül evett, muszáj volt megígérni neki, hogy legközelebb elmegyünk vele enni. Ez a legközelebb péntek volt.

Van az úgy, hogy az ember képtelen odafigyelni a körötte folyó dolgokra, mert annyira elfoglalja a fejében tomboló gondolkodásnak nevezett folyamat. Ez történt reggel, de most nem velem, hanem egy járókelővel, aki hasonlóan hozzám rótta az utat szerda reggel. Viszonylag álmos fejjel baktatott a betonon, amivel önmagában semmi baj nem is lett volna, ha az a beton nem az autóút betonja lett volna. A buszoknak fenntartott sáv kellős közepén ment, és akár csukott szemmel is mehetett volna, látszott az arcán, hogy sokat nem érzékel a körötte lévő világból.

Valami baj lehet a fejemben, mert kezden neha ugy erezni, hogy magyarul nem találom a szavakat. Minden összekeveredik, valszleg mivel nem beszélem a magyart itt, csak irosgatok ide. Szóval néha azon kapom magam, hogy nehezemre esik a magyar. És néha még ezek a buta ékezetek is elkoszalnak. :-) zsong a fejem. :-) amikor a blogot irom, neha mar mas szorendet hasznalok, és no az vicces magyarul. :-) Most egyszerre megy a fejemben az olasz, es neha a franciat az albannal szinkronban hallgatom: hetvege olaszul/albánul felváltva, ebedszunet albanul, munkaszoveg francia/angol. Tényleg, visszatértem az oskolában alkalmazott módira, és lett szotarfuzetem is :-) , amiben 4 oszlopos szogyujt. Van: alban, francia, olasz, angol (mivel angol az osszes nyelvkonyv, igy angol megfelelovel tanulom a franya szavakat) a gaz az, ha angolul nem ismerem, mert nincs magyar/angol szotaram. Bar volt mar olyan, h akkor a francia beugrott, es rajottem, mit jelent.

De akkor ha elfelejtem az anyanyelvemet, akkor mostmár nyelvetlen leszek!? Áááá, segitség! Múlt pénteken kaptam egy levelet angolul franciás ragozással és német szórenddel egy olasz pasitól Brüsszelből, valami admin cuccal kapcsolatban. Én a nyelvismereteim javát összekaparva azt vettem ki, hogy értesit, hogy megkapta az adminpapirjaimat, és továbbitja a bérszámfejtés felé. (Valahogy igy hangzott a levél: I note (általam kipótolva notify lehet!) you I received the documents …). Rendben, gondoltam, ez amolyan költői levél volt, amire nem kell válaszolni, csak konstatálni. Erre kedden jött egy másik levél franciául ugyanettől az olasz pasitól kicsi spanyolos beütéssel. Hogy mély tiszteletemet és elismerésemet kifejezzem, elneveveztem gyors nyelvzsenikének, azért csak –ke, mert még van mit csiszolni a nyelvtanon. Minden energiámat összeszedtem, ami maradt a reggeli kalóriaégetés után, és megpróbáltam megfejteni a levelet. No abban pedig az állt, hogy ha nem küldöm azonnal a papirokat, nem kapok fizut. No ennek a fele sem tréfa, gondoltam, és gyors visszairtam neki, hogy mi a fene baja van, tudathasadásos ütés érte hétvégén, vagy mi. Kiderült, hogy a pénteki „I note I received” valójában „I did not receive” akart lenni. Nem ugyanaz azért!!! És még neki állt feljebb. No gyorsan lehütöttem a felháborodását, hogy álljon már meg a csörgősipkás gyalogmenet, tanuljon meg valamelyik nyelven teljesen, és beszélgessünk csak azon, ne villogjon már itt az összes nyelven keverve, pláne hogy az én betevőmmel játszadozik. J Szóval kiderült, hogy a 3 példányban elküldött papirom Brüsszel nagy fiókjában kallódik, de mivel nincs kedve előkeriteni, mi lenne, ha elküldeném negyedszerre is. Elküldtem, legyen neki karácsony. Szumma-szummárum, vigyázni kell ezekkel a nyelvekkel, rájöttem, csak óvatosan, mer’ ugyebár nem mindegy, hogy hogy bólogatsz, nem mindegy, hogy mit mondasz (jo-t, vagy nemet J), és a szórend is elindithat vissza nem forditható lavinákat.

A kedd nagy hire, hogy megkaptam az eu-s papiromat, ugyhogy mostmár papirokkal is bizonyithatom, hogy eu védettség alatt állok, ez áll benne. Hurrá! A diplomat card-t kiállitó gép örök nyugodalmat találhatott valahol, mert nem akar feléledni, továbbra sem müködik, igy még nem ragaszthatom ki a homlokomra a CD jelzést. J

Délelőtt összefutottam Marcelloval, akinél már szállóigévé vált, hogy << You can call me whenever you want to talk to anybody. >> Megjegyeztem. Mondtam neki, hogy a reggeli futásoknál igénybe veszem a gardedámot egyszer. Ő komolyan vette, én még meggondolom. J

Ebéd előtt véletlenül belehallgattam Clas és Marcello pár mondatos illembeszélgetésébe, mivel pont az ajtóm előtt álltak meg. Marcellonak ez mostanában szokása. Sikerült könnyesre nevettetniük, amikor Clas (az enyhe nagy pocakkal megáldott svéd) megjegyezte Marcellonak (az csontsovány olasznak), hogy fehérjekúrát kellene tartania, hogy felszedjen egy kis izmot. Például ő ezért eszik annyit, és főleg húst, mert az növeli az izomtömeget. Persze, gondoltam, csak épp akkor, ha kicsit gyúr is rá, de ha csak agytornát tart, mint Clas barátunk, azzal messzire nem szaladnak az izmai. De érdekes volt látni, ahogy Marcellonak, akiből egyébként ömlik a szó, torkán akadt a szó, és végigmérte Clast egy pillanat alatt, és próbálta valami illedelmes kifejezéssel elviccelni Clas komoly tanácsát. Én meg ott ültem az irodában, rágörnyedve az épp aktuális fizetés jóváhagyásra, és csak nevettem. Nem tudtam abbahagyni.

Miután elmentek, lehültem, és elmentem ebédelni Ilivel, Adelával és Suelával. Ezen a három grácián (monster, ahogy egymást nevezik, sőt engem is tiszteletbeli monster-nek bevettek a bandába) szétröhögtem a fejemet ebéd alatt. Annyi sületlenséget tudnak összehordani, hogy egy min 30 perces hasizomgyakorlattal felért az ebéd. Elmesélni nem lehet, de egy kis gyerekszájba beillő poént megpróbálok elmesélni, bár a hatást nem lehet megismételni: Ili elmesélte, hogy az egyik lánya, Lisa elég furmányos teremtés, és nevelhetetlen a maga kis valójában, pedig még csak 10 éves.  A hétvégén, ha elmegy valahová, akkor bébiszityura hagyja a lányait. A lányoknak este már nem lehet édességet enni, viszont Lisa nagyon szeretett volna, igy aztán azt adta be a bébiszitternek, hogy anya azt mondta, kivételes alkalom van, és mégis lehet mostmár cukrot enni. A bébiszitter erősen kételkedett benne, és megkérdezte Lisát, felhivjuk anyát, hogy megkérdezzük? Erre a kislány: „Szóval azt akarod ezzel mondani, hogy az anyukám hazudós?” J (Bébiszitter ezek után elhült képpel sarkonfordult, kiment a konyhába, és elkezdett röhögni, hogy a kislány ne hallja.)

Apropó, fizetésjóváhagyásra visszatérve. A délután nagy meccse: Svédország-Magyarország nem éppen barátságos találkozó volt. Történt ugyanis, hogy Clas előkészitett egy fizetésjóváhagyást, és mivel a kedvezményezett nem jól számolta ki a fizetendő összeget, ő újrakalkulálta. A problémám ott kezdődött, hogy egy csomó minden, amit egyeztetnie kellett volna fizetés előtt NEKI, azt nem egyeztette, és nem is egyezett (Murphy szerint ez gyakran előfordul), de persze bátran beirta az összefoglaló cseklisztbe, hogy ok. Ekkor már rózsaszinre váltott a fejem. De a főpoén az volt, amikor megláttam a kalkulációját, és próbáltam felfedezni benne a logikát, akárhol is bújt el, bújócskából jelesre vizsgázott, bár szerintem nem is volt benne logika, ismerve Clast. Szóval behivtam őt és Penchot, hogy magyarázzák már el nekem, gyenge kezdőnek, hogy hogy is gondolták ezt. Ird és mond 45 percen keresztül magyaráztam nekik az igazamat, Clas hideget-meleget boritott rám, hogy én ezt nem érthetem, nevetett, hogy biztos ennél a résznél még nem tartok a szabályzat olvasásában stb. Megnyugtattam, hogy gyorsan olvasok, úgyhogy megvolt a szabályzatnak többek között ez a része is, úgyhogy nyugodjon meg, nem a bokorból kapartam elő a kérdéseimet. 45 perc izzasztó agytorna és vita után, ahol Pencho csapongott hol ide, hol oda, nem adtam fel!!! És igazam lett!!! Kiderült, a tábla, amit évek óta használ Clas, és olyan büszke rá, hogy tökélyre fejlesztette, már az elején hibás. Javitani kell, és a jövőben eszerint kell a kifizetéseket kalkulálni. A végén a svéd, aki 45 percen keresztül szapult, megjegyezte, hogy milyen jó, hogy auditor is van a csapatban >> elkezdte azt a táncot járni, amit a legjobban gyülölök egy emberben! Ezek után nemhogy nem lopta be a szivembe magát, de még a hátrébbnál is hátrébb soroltam a várólistán. Szóval miután a svéd-magyar 0-1-re végződött, Clas visszament az irodájába a fehérjéi közé, én pedig a fizetésjóváhagyásaim közé, és annyira mérges voltam, hogy kerestem egy másikat, csak hogy lehütsem magam. Szerencsétlenségemre ez is az ő projektje volt. Nem baj, gondoltam, igy edződik az ember, keményedik a bőr a képemen, gondoltam. Hát belevetettem magam. Csakhamar kiderült, ez sem jobb az előzőnél, csak máshol van a hiba, de mivel már délután volt, eltettem a holnapi svéd-magyar visszavágóra, minden napra egy mese felkiáltással.

Este bementem a boltba, ahol a mélyhütött cuccokat messzire kerültem, de vettem sok-sok fincsi gyümölcsöt. Meglestem, hogy az, amit a múltkor Ili megkóstoltatott velem, albánul úgy van, hogy hide (jujube angolul), mindegy, finom volt. Nekem elsőre egy éretlen, kemény datolyához hasonlitott. És vettem Sheget, amit nem tudtam, mi, de tetszett kivülről, igy gondoltam, kipróbálom. Otthon megnéztem a friss szótáramban, no az a gránátalma. A kakut még nem találtam meg egy szótárban sem, de kideritem, ha addig élek is, hogy mifajta gyümölcs az. Miután kifosztottam a fél gyümölcsös pultot, és senki nem vette el tőlem (védtem ám rendesen!), beálltam a pénztárhoz. Már épp azon gondolkodtam, hogy bő albán szókincsemből egy laza kézmozdulattal hogyan fogom előhúzni a mirupafshim kifejezést kifelé menet az ajtón, amikor fiatal lány elém állt a pénztárban, levett a polcról egy cigit, és felém mutatva mondott valamit. Természetesen, nem értettem egy mukkot sem, de mivel mimikában jó vagyok, hamar lejött, hogy gondolom, elém akar állni, hogy kifizesse a cigit, és megkér szépen, hogy engedjem előre. Mivel nem akarok semmiképpen világraszóló nemzetközi konfliktust, pláne úgy, hogy nem tudok a nyelvükön nemhogy vitatkozni, de még egy pohár vizet sem kérni (bár, ha jobban meggondolom, az lehet, hogy már menne!), igy BÓLINTOTTAM csendben, mivel szerény albán szókincsemből egy darab sem jött elő, ami ide illett volna. Azt meg mégsem mondhattam, hogy Mirupafshim! (Viszlát!). J És már megint abban a szituációban találtam magam hirtelen, amibe mostanában oly gyakran belekeveredem: egy albán furcsán bámul az arcomba. Visszabámultam bamba magyar arcommal, és a nyomaték kedvéért felhúztam a szemöldökömet, hogy jobban lássa a kérdőjelet a homlokomon. Nem értettem, mit nem ért, mikor én kedves vagyok vele, hát ő meg aztán miért vág ilyen arcot ahelyett, hogy repesne örömében, hogy talált egy lúzert, aki előreengedi. Fáradt voltam, igy nehezen esett le a tantusz, és summa nélkül a telefon sem müködik, igy kisagyam nem tudta tárcsázni a központot, hogy kijavitsam újabb baklövésemet. Még egy esélyt kaptam a lánytól, albánul elmondott valami kisértetiesen hasonlót, mint az előbb. Megintcsak BÓLINTOTTAM, de mostmár nem annyira határozottan, csak visszafogottan, mintha éreztem volna, hogy itt a gyenge pont a történetben, majd a hatás kedvéért elővettem a kezemet, mert az a múltkor segitett, és mutattam, hogy menjen. Mivel  a lány még ha lehet, az előzőeknél is furcsább képet vágott, mosolyogva megkérdezte: „You do not understand what I am saying, don’t you?” – gyors meglepődés után, hogy ezt értem, válaszoltam, hogy igen, nem értem. Kezdtek az igenek és nemek szürke kavargó felhőréteget képezni a fejem felett, viszont mielőtt még végképp hülyének nézett volna, hozzátettem, hogy nem értem, viszont értem, hogy mit akar, úgyhogy menjen nyugodtan elém, és gondoltam, hagyjon már meg az én kis bólogatós kisvilágomban, mert ma este már nem akarok több nemzetközi vitába beszállni, hagyjuk meg a svéd-magyar 0-1-t az én örömömre. J gyors kifizettem, összeszedtem a cuccaimat, a gyümölcsöket, aminek nagyon örültem, és kiszaladtam a boltból anélkül, hogy a jól kitervelt mirupafshimomat bevethettem volna. No nem baj, majd holnap. J a sötét éjszakában szökdécseltem hazafelé a kétszatyornyi gyümölcsömmel, mint Piroska kis kosarával az erdőben, és eszembe jutott az a remek mondás Mohamedről és a hegyről. Arra gondoltam, hogy adaptálni kellene ezt itt, Albániában: ha képtelen vagyok megtanulni bólogatni az ő nyelvükön, őket kell rávenni, hogy az én nyelvemen bólogassanak. És majd egyszer az albán történelemkönyvek és nyelvtörténeti tanulmányok úgy fogják emlegetni a nevemet, hogy ő volt az a szédült téritő liba, aki megfosztotta az albán népet egyedi nyelvi hagyományától.

Délelőtt Elaine átküldött egy linket, hogy spanyol filmhét van a héten, és az egyik moziban ingyen lehet menni spanyol mozizni. No egyik este kipróbálom, az bizti, csak 7 előtt végezni kell. Főleg a szombati program érdekel, egy régi Bunuel filmet fognak levetíteni, külön jól hangzik, hogy a filmek spanyolul mennek, angol+albán felirattal. 3ból 2 az már kész főnyeremény. J

Szóval tudjátok, teljesen igazat adok annak, aki valaha kitalálta azt a remek mondást, hogy NAGY AZ ISTEN ÁLLATKERTJE! Remélem, kapott valami kitüntetést ezért az egy mondatáért, vagy legalább egy jó vacsorát, mert igazán találóan és röviden összefoglalta a lényeget. A mai szeksönmiting egy tragikomédia volt – egy óra tömény beszéd, és más semmi. Gondolatban már fogtam a fejemet, és erőteljesen ráztam és csavargattam kinomban, mert annyi minden mást is csinálhattam volna az alatt az egy óra alatt. Ehelyett bent ültem a mítingen, és mindenféle világrengető baromságról beszélgettünk.

Ha most ideférne, lerajzolnám, mi is történt, de mivel képregényekben nem utazunk a blogon (bár egyszer kipróbálom, beteszem a képek közé), most csak szavakkal nagyvonalakban:

Első napirendi pont szokás szerint, hogy mi is hangzott el a felső szint mítingjén. Remek összefoglalást hallhattunk Pencho őrvezetőtől arról, hogy múlthét óta szemernyit nem haladtak előre az ottani issue-k sem, végighallgattuk, mindenki csendben konstatálta, mely szerződések nem lesznek doksihibák miatt idén megkötve, és miért is. Issoráz az előző hétről, villogott is rendesen az „R” betű a felső sarokban, tudjátok, mint régen a tévében a focimeccseken a gól visszajátszásánál.

Második napirendi pont az elvesztett levelek esete az EU nagy IT rendszerével és a lazy diplomaták határtalan lustaságával. Emellett a Noszty fiú és Tóth Mari mélyen elbújhatnak a susnyásban, a mi sztorink jobb! Történt ugyanis, hogy az EU nagy bürokráciájának tündéri szüleményeként létrehoztak egy globál postázót, ahol minden megfirkantott levelet regisztrálnak, és ugye minden szülemény kap egy számot, mint a bocik a billogot. De van az úgy, a boci elszalad, mielőtt belesütnék a billogot, mert ugye fáj az ám neki, és ő tudja ezt. Így aztán boci sehol, billog marad, a rendszer nagy zsákjában pedig Mikulás évről évre cipeli magával a billogot, hátha megtalálja bocit, akinek virgács helyett végre átadhatja. No de aztán boci pedig az évek során felnőtt, és elkallódott a világ nagy legelőin, így aztán billogok jönnek, billogok mennek, de vannak billogok, amik mindig árván maradnak. No nagyjából ilyen üres billogokkal van tele a mi kis levélszekrényünk is. Nagy felkiáltással elindult idén egy mozgalom, hogy takarítsuk ki az üres billogokat, keressük meg bociékat. Elindult hát a hajtóvadászat, ami abból áll, hogy keressük a bocikat, mint tűt a szénakazalban. Gondolhatjátok, mennyi esély van megtalálni pölö egy kimenő levelet 3 év távlatából úgy, hogy már rég nem dolgozik itt az, aki írta, másolat pedig lehet, hogy sosem készült róla. Pont olyan reménytelen vállalkozás, mint bikát fejni. (ne haragudjatok, nem tudom, mi ütött belém ezzel a tehenes példával, biztosan agyamra ment a tej, amit reggel ittam vagy a túrós süti hiánya! J) Szóval ez a téma minden héten felkerül a top10-be, és 20 percnyi fáradhatatlan vita után (amiben a csopi max pontot kaphat) unsolved felirattal elnapoljuk köv hétre, hogy ott kezdjük az egész bocihajszát elölről!

Harmadik napirendi pont, és egyben kedvenclistám előkelő helyén álló téma az éves szabadságolások ügye. Motyogi szabadság miatt nincs jelen, úgyhogy a vita jelenleg nem annyira élvezetes, viszont így is tartogat újdonságot. Gyors felkaptam a fejem, végre! Új rendszert találunk ki a szabadságok nyilvántartása, a file-k között a szabadság terv 2008 versus 6 nevet kapja. Hurrá, ha eddig valaki véletlenül is eltalálta, melyik a legfrissebb, az mostantól tutira összekeveri. Ez csak majd akkor okoz problémát, ha hirtelen egyik nap arra ébred a Delegáció, hogy egy pénzügyes kolléga sincs az irodában. A vitának egy igen fontos momentuma azért volt: Clas barátunk bevallottan férfiasan, hogy létezik a becsület ereje és hogy a file-ba sosem nyúltak bele engedély nélkül, hogy csaljanak a szabadságok engedélyezett verziójának megváltoztatásával. Ezt követően már sok más nem történt, kivéve hogy megint konstatálta Pencho, hogy karácsony napján bizony ő és jómagam biztosan dolgozni fogunk, hurrá!!! Mondtam is rögtön, hogy akkor legalább az eu-s pénzből egy karifát állítsunk be a folyosóra, hogy kávészünetekben körbe tudjuk ugrálni kézenfogva ő meg én, no meg gondolom Elaine is ott lesz, ha már egy párocska. Szóval akkor hármacskán ugrabugrálunk. Vagyis: Elaine, a szőke angyal: majd ráadjuk az angyalszerkót – ha szerencsénk van, a jelmezkölcsönző valami rock-angel jelmezt ad, és jót borulhatunk rajta, amint az elegáns brit akcentussal megáldott hölgy abban ugrabugrálja körbe a karifát. Aztán Pencho, akinek ugrabugrálás közben lobog majd a 3 szál haja – feltéve, ha addig Clas egy-két megborult ötletétől ki nem hullik az is. És persze ott leszek én, aki egy ilyen jó buliból nem maradhat ki – nekem mondjuk, ha szerencsém van, a manójelmez jut, ha nincs, akkor a krampusz, vagy egy rákjelmez, mint a Jóbarátokban, amikor Ross Mikulásjelmezt nem tudott bérelni, csak egy nagy vörös rákjelmezt szerzett. J No de elég is a karácsonyi farsang tervezgetéséből, következik a következő napirendi pont….

Szükség van egy újabb remek databéz megszerkesztésére, hogy majd a jövőben csupa szeretettel emlegessék a nevünket a nagykönyvekben. De mint ahogy minden nagy történelmi személyiség kényszert érzett még eddig a múltban, hogy otthagyja nyomát a világ nagy tengerpari homokmezején, így van ez nálunk is. Új névvel fémjelezve, már meglévő adattartalommal, új név alatt létrehozunk egy újabb databézt lehetőleg újabb pászvörddel, csak hogy könnyű legyen a hozzáférés. A majd félórás egymás mellett elbeszélést és az elismerő nagy tapsot követően témát váltottunk.

Kezdett izgalmassá válni: Kinek van kérdése!? – jött Pencho javaslata, amivel le akarta zárni a végeérhetetlen viták tárházát. Clasnak nem volt! Hűű, szerintem szegény beteg lehet, láttam is reggel, hogy a szeme sem áll jól, vagy lehet, h szerelmes!? J Ili mesélte, hogy szegénynek egyszer Clas kiöntötte szerelmi ügyét, és elmesélte nagy büszkén, hogy találkozott egy kedves albán lánnyal. Ili nagyon megörült, hogy jó öreg Clasunk végre révbe jutott, de a svéd macsónak nagy bánata volt: mélyen olyan érzése volt, hogy a lány csak az útlevele miatt kedves hozzá! Nem akarták neki mondani, hogy azért ennyire nem rossz a helyzet albánföldön, de inkább nem homályosították fel a jó öreg jogászkollégát, úgyhogy lehet, h mai napig is ennek tudatában gyötrődik. Sometimes it happens.

Jött még egy-két téma, amire még a spészt is drága pazarolni itt, úgyhogy nem untatnám a nagyközönséget ezekkel. Maradjunk annyiban, hogy a végén már erősen bántam, hogy nem vittem kispárnát magammal, mert azért annyira nem volt kényelmes a szék a főnök irodájában.

Apropó szék! A nap naagy poénja még csak ezután következett:

Asszem meséltem, hogy szombat este az olasz komjuniti partiján, mikor megjelent Marcello, erős vitába szálltam vele. Mégpedig azért, mert kiderült, hogy a széket, ami az irodámban volt, mielőtt én odakerültem, ő kötötte el. No hát jól megfenyegettem, hogy meglátja, egyik reggel már nem találja ott a szobájában. Erre (gondolom, nagyon megijedt a fenyegetésemtől) azzal jött be délután, hogy van egy szék a folyosón, és nem az enyém-e. Mivel Marcello egy poénláda, rögtön azt hittem, hogy poénkodik, és visszatemetkeztem a papírjaim közé, ügyet sem vetve rá. De nem tágított, és kiráncigált a folyosóra, hogy márpedig nézzem meg. Kimentem, és tényleg, lássatok csodát, ott figyelt a liftnél egy nagy, gurulós irodaszék. Elég hülye látvány volt, ránéztem Marcellora: „Are you joking with me, Marcello? Whose this chair then?” Ő csak nevetett, és már megjelent Ili is az ajtóban, hogy akkor enyém ez a szék, mert már egy ideje itt áll, és nem tudják, hogy került ide. Biztos idepottyant, mondta Marcello, bár mi vagyunk a legfelső emelet, felettünk csak a jóisten! Ja, mondtam, biztos isteni sugallatra San Pietro alól kirúgták a széket, mivel neki úgysem kell, ott van az esernyője. Miután láttam, hogy nincs közük a cselszövéshez, már kezdtem elhinni, hogy tényleg lesz végre egy székem, mert eléggé sajgott már a hátam a nap végére mostanában. Így aztán áttoltam a szobámba a széket, és kisebb díjbírkózást és súlyemelést elegyített gyakorlatok sorozatát bemutatva kicseréltem a székeket. Tök jó, már éppen ráültem volna (írd és mondd, már csak 5 centi hiányzott a hátsómnak, hogy letegyem magam), amikor berontott az irodába Tani (Dritan, akivel a tímbildingen sikerült a számolásban kiemelkedőt és maradandót alkotnunk), és kihúzta a széket alólam. Hát az albánok nem az udvariasságról híresek, bár végülis nagyon örültem neki, hogy nem 2 pillanattal később érkezett, mert akkor a súlypontom már elmozdult volna erőteljesen a szék irányába, ami azt jelentette volna – tudományos-fantasztikus fizikai háttérismereteimet összekaparva – hogy a másodperc töredéke alatt látogattam volna meg az ötödik emelet fényesre nyalt padlóját, és mint azt egyik – nem éppen sérülésmentes – korcsolyázásom alkalmával be is mutattam, született tehetség vagyok az idétlen esések bárhol-bármikor-bármilyen helyzetben való bemutatásában. Például kevesen tudják bemutatni a korcsolyával esésnek azt a trükkjét, hogy a fej hamarabb ér földet (illetve jeget), mint a popsi. Ezért sem érdemes például az aerobik gyakorlatokat becsületesen végezni, mert fennáll annak a veszélye, hogy túlságosan berögződnek, és aztán bármely helyzetben elő tudjátok adni a „Kihúzod magad! Popsit be! Fejet-vállat hátra! Egyenesen tartod magad! Stb.” utasításokat. Félre ne értsétek, nekem nem sikerült ezt elsajátítani teljesen, mert ha sikerült volna, nem kecskebékaként érkeztem volna le. Annál a résznél beteg lehettem, amikor azt tanították az aerobikórán, hogy mindezt hogyan kell szép tartással végigcsinálni. Így nekem csak az a rész maradt, hogy „Popsi be! Fejet-vállat hátra!”, aztán a gravitáció kegyes segítségével üres kongással megérkezett a fejem a jégre. No ez az etap az életemből gyors leforgott a szemem előtt, miközben Tani mosolyogva konstatálta, hogy 12 éve vele egy háztartásban élő széke megkerült, én pedig egy félálló-félgugoló mozdulatból próbáltam menteni a menthetőt. A helyzet megmenekült, és eszembe is jutott, hogy majd veszek egy krémes Szandinak, mert végülis az ő érdeme is, hogy edzésben tartotta a gugolóizmaimat. Tehát a szék mégsem volt gazdátlan. Elszomorodtam, hogy a világ már megint a bolondját járatja velem, még egy székre sem tellik itt nekem!? Visszaemelgettem tehát a régi kis székemet az asztal mögé, és messziről hallottam Marcello olasz specialitású szidalmazását Tani felé, hogy miféle férfiúi udvariasság, hogy nem adja nekem a székét, mikor az jó a hátnak. Ekkor megkérdeztem tőle, hogy miért Tanit bántja, végülis ő vitte el eredetileg a székemet, visszaadhatná igazán! És erre mi volt a válasz: no de hát ő beteg és egyébként is fáj a háta! No megállj, Marcello! Lakunk mi még egy házban! J

Hazafelé menet olyan sötét volt az utcán, hogy alig láttam, mikor kiszaladt elém egy kiscica. Kis vörös tarkás volt. Nagyon aranyos, ha meg tudtam volna fogni, hazaviszem, de elszaladt! L Mivel nem akartam macskavadászatot rendezni az utcán, még a végén állatkínzásért becsuknak, és még CD-s papírjaim sincsenek, így aztán hagytam a csudába…

Otthon elővettem az albán híresség, Ismail Kadare könyvét (amit vettem a kedvenc könyvesboltomban), hogy művelődjek az albán szokások és múlt lapjairól. És tudjátok mit!? Ez a könyv tiszta érdekes. Ha nem haragudtok, egy-két dolgot elmesélek belőle, mert kifejezetten érdekes, hogy nem messze tőlünk időben és térben ilyen szokásjogok éltek és élnek a világban. Mivel viszont nem vagyok író, ezért az interpretálás egyedi lesz:

Szóval élt a múltban egy helyiek által törvenynek nevezett „szabályzat”, ami szájhagyomány útján terjedt és maradt fenn évekig Albániában, Kanunnak nevezik, ami főként az északi vidékeket élt és még mai napig is él, csak már nem ragaszkodnak olyan görcsösen a betartásához (modernizáció ugyebár!). A könyv ennek egyik igen komolyan vett szabályának betartásáról és ezzel kapcsolatos kérdések boncolgatásáról szól, méghozzá a vérbosszú intézményéről. Adott egy fiatal albán fiú, Gjorg, akinek megölik a bátyját, és a Kanun törvényei szerint a család valamely tagjának vérbosszút kell állnia, meg kell ölnie a gyilkost. A történet ennek a vérbosszúnak a végrehajtásával kezdődik, és a fiú történetét meséli el, persze egy idegen lány iránti szerelem és házasságtörés történetét is beleszőve. (mer’ mér’ ne!? J) A szabály szerint a vérbosszúval nem ér véget a viszály, mivel amint a kijelölt megöli a gyilkost, ő válik gyilkossá és üldözötté, és a másik családon a sor, hogy a vérbosszút végrehajtsa. Szóval ez egy ördögi kör, ami nem ér véget sohasem, csak ha már nincs több családtag, gondolom én. A történet elmeséli azt is, hogy hogyan indult az egész, és valljuk be, már meg sem lepődtem, hogy nyilván a véletlenek összjátékaként indul el a két család közötti viszály. Igazából nem is viszály, mert a vérbosszút leszámitva teljesen jól elvannak egymással a falujukban, semmi más gonoszat nem tesznek keresztbe egymásnak, csupán kilőnek néhanapján egyet-egyet a soraikból. Nos a történet a könyv jelenéhez képest 40 évvel ezelőtt kezdődött, amikor egy eltévedt turista kopogtatott az egyik család ajtaján, hogy éjszakára meghúzná magát. Mivel az albánok vendégszerető népek, és a kanunban is szigorú szabályok vannak a vendég oltalmára vonatkozóan, családtagként megvendégelték a fáradt vándort, akiről semmit nem tudtak, és fekhelyet adtak neki. A törvény szerint, ha vendéged van, addig a te oltalmad alatt áll, amig el nem kiséred a falu határáig, ott búcsút nem veszel tőle, és meg nem mutatod neki a kivezető utat. Másnap reggel a család egyik férfitagja pontosan a Kanun szerint járt el, kikisérte a vándort a falu határáig, búcsút vettek, és ebben a pillanatban valahonnan egy lövés dördült, és a vándor fejjel előre a porba esett, és meghalt. Mivel még a falu határán belül volt, a család tartozott a biztonságáért felelősséggel, igy úgy kellett cselekednie a Kanun szerint, mintha családtag lett volna, vagyis vérbosszút kell állnia az idegenért. A tettes egy másik falubeli család férfitagja volt, aki igy a múlt emlékezetévé vált csakhamar. És itt indult el a könyv kezdetekor már 40 éve tartó állandó gyötrelem és népirtás, mivel a Kanun csak egy módon ad lehetőséget a vérbosszúk sorának lezárására: minden esetben, amikor valaki meghal, a véres inget ki kell függeszteni a napra, és meg kell várni, hogy az idővel és az időjárás változásával a vérfolt besárgul-e, vagy nem. Ha besárgul, az azt jelenti, hogy a halott nem talál megnyugvást, és vérbosszút kiván. No de kérdem én, látott-e már valaki vérfoltot, ami egy idő után nem sárgult be, fakult ki stb. a naptól!? Hát ez az, ritka esetben! Mielőtt még lelőném a végkifejletet (nem poént, mert asszem itt arról nem beszélhetünk), abbahagyom a mesélést, de tényleg nagyon jó könyv.