Van itt egy kis történet az albán szamárról, amit nem tudok elmesélni, mert ebben nem vagyok olyan jó, de a lényege az, hogy a szamár világgá akar menni, és a gazdája nem hagyja, és megkérdezi tőle, miért is akarna elmenni.
A szamár erre azt válaszolja, hogy végülis nem mindegy, ki alatt nyomom az igát, úgyis csak szamár maradok (náluk nincs ranglétra felfelé L)!? No ezt csak azért meséltem el, mert valami ilyesmi történt az én kis kedves cipőmmel hétfő reggel. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy sarok egy kis cipőn... A sarok úgy döntött, világot akar látni, hát levált a cipőről, hogy új cipőt keressen, mert ugye, mint tudjuk, végülis mindegy, ki alatt húzza az igát. A másik sarok nagyon szomorú lett, és szomorúságában követte a társát, de rossz véget ért, messzire nem jutott ő sem. Visszahuppanva a valóságba tehát a hétfő reggel azzal indult, hogy útközben az edzőteremből az irodába loholva elhagytam a cipősarkamat, ráadásul mindkettőt. Remek napnak néztem elébe, a két sarok helyén egy-egy fémpöcök ékeskedett, amiknek a vége gömbölyüre van csiszolva, igy el tudjátok képzelni, mit müvel ez a fényes, csúszós csempén.

Addig észre sem vettem, hogy elhagytam, mig be nem értem az irodába, és már az első lépésnél furcsa fémes kopogást hallottam. Ennyire nem lehetek berozsdálva, pláne egy óra futás után!!! Mindenhol ez a csúszós csempe van, és már az első lépésnél elvesztettem a talajt, és majd’ hanyattestem. A konyhában aztán bemutattam az új formagyakorlatomat, amit a következő olimpiára gyakorolok, ami valahogy úgy zajlott, hogy nekifutottam a konyhaajtónak, 45 fokos szögbe fordulva megcéloztam a nyilás közepét, hogy beférjek, hirtelen mozdulattal jobbkézzel megragadtam az ajtófélfát, kecses mozdulattal, mint a rúdon táncoló hölgyek egy szexisnek kevésbé mondható, ám remekül megkoreografált hátrahajlást mutattam be, amit egy halk, szolid, de elég nagy csendben hamar észrevehető nyikkanással zárva stabilizáltam a stabilizálhatatlant. Majd mikor egyensúlyom a helyére került, gyors meghajlás után próbáltam úgy tenni, mint akinek ez valójában semmiség volt. Jók vagyunk, mondtam magamnak, végülis nem fogtam talajt! J

A remek pörformansz után körbenéztem. Migena tágranyilt szemekkel követte, amit csináltam, és lassan húzódott a telefon felé, hogy hivja a mentőket. Legyintettem, hogy ez a mindennapi gyakorlás része, oda se neki! Majd gyorsan, de annál határozottabban elmagyaráztam neki, hogy csalánba nem üt a mennykő. Illetve elmagyaráztam volna, de ebből a kifejezésből csak a csalán és a mennykő nem jutott eszembe, úgyhogy valamit makogtam a gyógynövényekről és az égből pottyant kavicsokról, majd bevetettem a számomra olyan nagyon nem kedvelt, de itt mindenki által használt költői kérdést: ‘Anyway, Migena. Good Morning! How are you today?’ J Közben félszemmel (neeeem, a másikat nem szúrta ki a kilincs, ez csak költségtakarékosság…) szemügyre vettem a lábaimat: Sarok1 elhagyva. Örömmel konstatáltam, hogy ha a múltkori tornagyakorlatom nagy sikert is aratott, ezt a mai teljes napot biztos nem múlja felül. Két lépés után rájöttem, furcsán ugyanolyan hangot ad ki a másik sarkam is. Lenéztem. Sarok2 elhagyva. Királyság van!!! Legalább egyforma magas a két cipőm, legalább sántítani nem kell, az már együtt úgysem menne a többi mozgáskombinációval.

Egész nap úgy járkáltam az irodában, mint egy pipiskedő asszonyság, majdnem lábujjhegyen, és félsebességre kapcsolva próbáltam megközeliteni a célállomást, minden kanyarban 0-ra lassitva, ajtófélfa megfog, másik-oldalra-átlendül, lábak egyenesbe, boka befeszit, térdek remegésgátló üzemmódba kapcsolva, szemek a talajon, agy koncentrál, ABS bekapcsol, fantázia megpróbál nem bekapcsol (nem elképzel talajfogós jövőképet). J Hát igy közlekedtem én egész nap. Migena, aki ott volt a reggeli jelenetnél, minden alkalommal mosolygott rám, és megjegyezte, hogy érdekesen alkalmazkodott a mozgásom a helyzethez. Ja, mondtam, az új brékelős mozgáskultúra nekem is bejött, sztem szabadalmaztatni kellene.

Egész nap jól elvoltam, lekötötte a figyelmemet, csak olyanokra kellett koncentrálni, mint például amikor bemegyek a mitingre - mert ilyen is van nálunk, ugye -, akkor ne essek rá hasalva a tárgyalóasztalra.

A mitingen kezdtünk komoly dolgokról is beszélni, aminek én személy szerint nagyon örültem, mert ez azt jelentette, hogy végre a munkáról beszélünk, és nem húzzuk egymás idejét minden mással. Azért a bevezetőben még megemlékeztünk Lies esküvőjéről, ami most volt, és elmesélte, hogy a gyerekek miatt (akik már hárman vannak!) csak rövid nászútjuk volt. Clas ekkor nagy meglepődve megtudta (több hónapi mindennapos együttdolgozás után!!!!), hogy Liesnek vannak gyerekei. Ezt mindenki meglepődve fogadta, és tényleg nagyon vicces volt, mert még ha én lettem volna, aki meglepődik ezen, de Clas? Én bezzeg, a ‘newcomer’ tudtam… Clas, az öreg róka, mindig okoz meglepetést nekem. Ha nem lenne ott a mítingen, esküszöm, még hiányozna.  Na jó, lehet, h túlélném. J

Miközben hazamentem, este 8 körül, összetalálkoztam egy-két kósza részeggel, rendesen be voltak állítva. It köztudott, hogy a város annyira nincs ellátva közvilágítással minden részen, a legjobb, amikor este van, kint nincs világítás, és pillanatnyi áramszünet van az irodában. Még a hold sem világít! J Izgi… Az iroda felé vezető úton is előfordul egy-két sötét hely, ami akkor érdekes, ha az ember szó szerint belebotlik egy-két ilyen alakba, mint a siklóernyős tanfolyamon, amikor az egyik tanonc – nem én !!! J - megtaposott egy állítólag drogost a mezőn egy rosszulsikerült rajt után. Bár egy-két jó buli után már itt is láttam szombat 11-kor a sétáló közepén békésen alvó részeget, vagy éppen a kukákat ‘S’ alakzatban megközelítő drogost, aki úgy festett, mint egy csecsemő, akinek most jön a foga. Csak egy-két bódítószer, és az emberek hogy le tudnak egyszerűsödni…  

Mivel este a megszokottnál is sötétebb volt, erősen koncentráltam a lábaimra, annál is inkább, mert itt néha (vagy inkább annál gyakrabban) a semmiből előkerülnek fedetlen csatornafedelek. Meg ugye sarok nélkül még nehezebb vállalkozás a göröngyös aszfalton lavírozni. Kíváncsi lennék a statisztikákra, hányan hallnak meg csatornába esés közben. A legnagyszerűbb csapda az úton egy lépcső, aminek nincs korlátja, és a járda teljes szélességébe bevágták, vagyis ha egyenesen haladsz az úton, egyszer csak azon kapod magad, hogy elvesztetted a talajt, mint a Kengyelfutó gyalogkakukkban a farkas (nem tudom, ti hogy vagytok vele, de mindig is azon drukkoltam, hogy egyszer végre lakjon már jól azzal a szemét madárral… J). A lépcső alján egy vasfüggöny van, valszleg egy butik van mögötte, nem tom, mert akkor már zárva van, mikor megyek. Igazi gonosz kis csapda, ha nem figyelsz oda! Nem érdemes elbambulni, vagy mély beszélgetésbe elegyedni. Tirana ebből a szempontból igen változatos, vannak kisebb, vannak nagyobb csatornanyílások, vannak lyukak a földben okkal, és vannak lyukak csak úgy is, mer’ hogy legyen…

 Aztán ott vannak az autók, akik a kétsávos utat teljes szélességében kihasználják, néha még a járdát is, így lesz a két sávból hirtelen négy. De békés dudálás mellett megbeszélik, ki hol közlekedjen, úgyhogy nagy balesetek nem szoktak lenni emiatt. Mindenki tudja a helyét, bár előfordul azért egy-két jobbkormányos, akik előtt le a kalappal ebben a kalamajkában, hogy fordított kormánnyal még képesek a káoszon átlátni.

És ha még nem lenne elég a járművek és egyéb akadályok sokasága után a járdán néhanapján elédugrik egy-két kisgyerek, rángatva a ruhádat, kéregetve. Hihetetlen tehetségük van hozzá, hogy fél perc alatt hirtelen a nyakadba mászva találd őket, ha nem figyelsz, vagy könyökig a táskádban kutatva. Szombaton, míg a többiekre vártam a francia pékség előtt, úgy rámakaszkodott egy kis koszos gyerek, hogy nem tudtam levakarni magamról. Anyuka meg még biztatta is a kislányt, aki kb 5 éves volt, és másfélszer akkora, mint korosztálya max súlyhatára. Persze anyuka sem panaszkodhatott, mert a lépcsőn az egész pékség bejáratát eltorlaszolta. Nem tudom, hogyan is éhezhetnek ők, mindketten nagyon is jó húsban voltak. Nem tudtam a gyereket lerázni, és csak utólag jutott eszembe, hogy miért nem: hát mert már megint rosszul bólogattam, emberek! Bevetettem a nyelvtudásomat is, csak éppen az a buta magyar szó, a ‘jó’ megzavart, és folyamatosan po-po-t mondogattam, ami meg az igen. Hát ezért nem hagyott békén. A végén, miután mérgesen néztem anyukára, ő rászólt valamit a gyerekre, és békénhagyott. De nem ez volt az utolsó eset, párszor még visszajött és bepróbálkozott, látta, hogy külföldi vagyok, biztos, azt hitte, feldob a pénz, ja... Ha tudtam volna a nyelvén, elmondtam volna neki, hogy még a cipő is leszakadt a lábamról, hogy adnék nekik! J Nem, egyébként komolyan szólva itt tényleg vigyázni kell velük. Tényleg sajnálatra méltóan sovány és esetlen némelyik, csak nagyon vigyázni kell velük, mert ha egyszer ad nekik az ember, ráragadnak az illetőre, és szemtelenül követik, nem hagyják békén.

Hazafelé összefutottam egy albán macsóval, aki mindenáron el akarta adni magát nekem, legalábbis a mozdulataiból az tűnt ki, ahogy mutogatott magára. Fehér nadrág, fehér kabát, fehér cipő, hupikék-fehér csíkos póló… Nem az esetem… Nem a ruha miatt feltétlenül, de kösz, most inkább nem. Szaporábbra fogtam a lépteimet, bár valszleg mindenhol rámtaláltak volna, ha elő akarnak keríteni, mert olyan eredeti és egyedi kopogási technikám volt. J

Bementem a boltba, ahol összetalálkoztam egy másik newcomer-rel, legalábbis az elveszett arcából ítélve csak az lehetett. Én is ilyen fejet vághattam 1 hónapja, semmit nem értek, semmit nem találok, segítség! Igazán szántam, és megértő pillantással néztem rá, ő vissza, szavak nélkül is megértjük egymást, egy banda!!!

Hazaértem végre, és örömmel húztam le a cipőmet. Végre szabadság!

A felsőszomszédnál buli lehetett, mert elég nagy rohangálást mutattak be egész este, majdnem éjfélig. Szerettem őket érte. Nem baj, folytattam a Kadare könyv olvasását. És képzeljétek, újabb albán szokásra derült fény: házasság napján a férjet a leány családja egy különleges ajándékkal ajándékozza meg: egy puskát kap méghozzá azért, hogy ha a nő félrelépne, ezzel felhatalmazzák rá, hogy lelője. Micsoda egyenjogúság ez!? Persze arról nem szól a kanun, hogy mi van, ha a pasi lép félre, ez simán lehet. Asszony viszont nem léphet félre, valszleg ezért nincs sok elvált férfi, de annál több özvegy. J Azzal a meggyőződéssel aludtam el, hogy albán férjem nem lesz, nem mintha meg akarnám csalni, de hát biztos, ami biztos! J

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.