Szóval ahogy ezt az előzőekben már leírtam, nagy-nagy nehézségek árán sikerült átrágnom magam a fél albán operaközönségen, és végül megtalálni az igencsak nekem való lépcsőre helyezett széket. Hatalmas taps tört ki, amit én egyértelműen a saját nagyszerűségem elismeréseként konstatáltam. Lehet, hogy a közönség nem… Na de maradjunk optimisták!

Anélkül, hogy hosszantartó elemzésbe kezdenék a székek ergonómiájáról, meg kell, hogy jegyezzem, hogy igencsak nekemvaló kis fotelszerű dolog volt, olyannyira, hogy csakhamar alfában találtam magam. Nem is csoda, hiszen igencsak elfáradtam a várakozás és a Nintendo izgalmában, ami végül összesen 25 ponttal teljesítettem, plusz a bónuszpályán elért kimagasló eredmény, amelyért végül nekem ítélték a közönségdíjat, csak valszleg elfelejtették átadni a nagy forgatagban. Na de majdcsak kipostázzák… Az albán postaszolgálattal… és majdcsak a következő életben… 

Szóval én épp alfában jártam, és gondolataimban a béta felé közelítettem, mikor hirtelen eszembe jutott, hogy Operában vagyunk, tehát illő lenne odafigyelni a zenére. Majdhogynem elaludtam, és erre a tényre egy még nálunk is később érkezett idős pár figyelmeztetett, mikor lendületes lökést mértek a vállamra. Kicsit felhorkantam, ekkor kedvenc francia barátosném igencsak csúnya tekintettel rámnézett, amitől azon nyomban elszégyeltem magam. Szeretem én az Operát, bizonygattam az arcom vonásával, csak nem teljesen erre a belépőre készültem, mikor arról volt szó, hogy Operába megyünk. Ez volt kérem a baj!

Miután felébredtem horkantós Csipkebejcike álmomból, kinyitottam a hallójárataimat, és valami megmagyarázhatatlan nyugalmat éreztem. Azt nem tom, azért volt-e, mert egy mukkot sem értettem abból, amit énekelnek, viszont lenyűgözött a lazaság, ahogy a hölgyek és az úr kiénekelte azokat a hangokat. Mintha nem is belőlük jött volna. Elképesztő volt. Rögtön el is kezdtem azon gondolkodni, hogy vajon egy fellépés előtt az énekeseknek van-e a sportolókhoz hasonló doppingteszt jellegű vizsgálatuk, mondjuk annak kiderítésére, hogy nem-e csempésznek be a hatalmas bizsufülbevalók, bizsunyakékek alatt/mellett/felett/benne valamiféle rejtett szerkentyűt az ilyen hangok "kiénekléséhez". Bár itt nem versenyről van szó, de azért gondolom, mindenkinek nőni kezdene a mája, ha egy jókora tömeg előtt énekelne, akik tátott szájjal hallgatják. Nem beszélve az elismerésről és a további felkérésekről. Na de persze ez csak a üldözési mániás énem megnyilatkozása volt, ami röpke pillanatra előretört a normál énem, a hebehurgya mögül. Tehát miután meggyőztem magam, hogy ne feltételezzünk már minden sarkon rögtön valami korrupciót, igencsak elkezdtem élvezni az előadást.

A performance egy része a 100 éve született, megboldogult albán operaénekes hölgy repertoárjából került elő, ezzel párhuzamosan pedig régi képeket, felvételeket és riportokat mutattak egy kivetítőn. A zenei kíséretet az Albán Szinfonikusok adták. Meghívott vendégként fellépett három albán hölgy és két úr, valamint néhanapján bejött a színpadra egy hegedűs uriember is, akit azonban - ne vegye sértésnek senki, de - nem igazán tudtam értékelni. Egyrészt nem sikerült sosem eltalálnia a tisztes távolságot, ahol elég távol van a mikrofonhoz, és még nincs elég közel.

Szóval, mikor játszott, az egész úgy tűnt, mintha magának játszott volna, és azt biztosan állíthatom, hogy ő nagyon élvezte. Hát én viszont nem voltam teljesen elszállva. Néha, behúnyt szeme feletti két kis csík árulkodott arról, hogy most valami tetőpont van, és hogy na, most kell örülni és tapsolni majd. De az is lehet, hogy egyszerűen csak az a hullámhossz dolog nem volt meg. Úgy éreztem, tudjátok, mikor az isiben régen az tesiórán a tancsibácsi azt mondta, ugráljunk egyszerre, és még az elején lehet, hogy ment is az egyszerre, de aztán valahogy elvesztettük a ritmust, és a végén olyanok voltunk, mint csomó pattogó labda, ami véletlenül kiszabadult a tárolóból. És ez még rosszabb volt, mikor egymás kezét kellett fogni.

Na de egy szónak is száz a vége, ő nekem nem jött be, nem ugráltunk egyszerre. A többiek viszont elképesztőek voltak, még annak ellenére is, hogy a hangtechnika hagyott nem csupán némi kivetnivalót maga után.

Volt ott ugye három mikrofon, ami enyhe jóindulattal is úgy festett, mintha csak felhajintották volna a színpadra, és aztán elfeledkeztek volna róla. Majd mikor az énekesek kétségbeesett keresgélésbe kezdtek, akkor néhanapján az épp legközelebb álló hegedűs odébbrúgta a szólónak, hogy "itt e van ni, nem látod!?". Az öregúr, aki mikrofonszakértőnek volt ott, leginkább egy röptében az utcán felszedett szimpatikus öregembernek tűnt, aki lehet, hogy tudja, hol kell bekapcsolni a mikrofont, és hova kell bedugni, viszont itt ki is merült a tudomány. Az öregúr egyébként, akit én csak Mikrotóninak neveztem el, a színpadhoz legközelebbi első emeleti páholyban ült. Hogy miért tették oda fel, azt a mai napig nem értem, de így legalább mindenki láthatta, és amikor valami baj volt a mikrofonnal vagy a hanggal, a tévénézők simán megcsodálhatták, ahogy az egész közönség teljes harmóniában és feltűnéstől nem mentesen fordította fejét egyazon irányba.

Valszleg zavarában, kb az előadás harmadánál gondolt egyet, és elkezdett úgy tenni, mint aki érdekel, hogy mi folyik itt. (Lehet, hogy beígértek neki a fülesen valami plusz gázsit.) No tehát, mivel a plusz gázsi mindenkit képes új energiával feltölteni, ez történt vele is. És hogy hogyan?

Nem tudom, mennyit ígértek neki, de kb minden második dalnál leszaladt a színpad elé, megragadta a mikrofonálványt annak lábánál, mivel csak ezt érte el lentről, és elkezdte vonogatni. A fizika törvényeinek megfelelően – ahogy erről már ugye hosszas elemzést folytattam – az álvány erős inogásba fogott, amit az aktuális énekes fejének és karjának erős és ritmustalan inogása követett miközben hangjuk hol a távolba veszett, hol erős ordibálásszerű kurjantásokban tört ki.

Szerencsére nem történt belőle nagy malőr, vagyis nem produkált szabadesést a mikrofon kihangosításával együtt, viszont abban a pár másodpercben valszleg a közönségből senki nem koncentrált többet a zenére, még maga az énekes sem, csak és kizárólag a Mikrotóni keltette katasztrófaközeli állapot elkerülésére. Mikrotónink ebből vajmi keveset vett észre, fején a fülessel, élte külön kis világát, mit sem törődve a hátán koncentrálódó megannyi szempárral. Szerintem valami Iron Maident hallgatott a környezet kompenzálására.

Mikor a mikrofon lendülete alábbhagyott, és az énekesnek sikerült markában tartani a helyzetet, Mikrotónink kiszaladt az ajtón, fel a kakasülőbe, és komoly arccal elkezdte tologatni a hangosítószerkentyű gombjait. Máig erős meggyőződéssel állíthatom, hogy úgy nézett ki, mint aki ért ahhoz, amit tologatott, viszont a hangok nem erről árulkodtak.

Eltelt 10-15 perc a tologatással, és Mikrotónink újból besomfordált az oldalajtón, mint egy nem várt vendégművész legalább 20 éves kötött, kockás kardigánjában, és előadta a mikrofonrángatós színdarabkáját újra. És újra. És ez így ment tovább és tovább. A végén már mindenki immunissá vált Tóninkra, és asszem egy idő után már mindenki az óráját nézte 10-15 perc elteltével, hogy még mindig nem jön, még mindig nem jön… Vajon mi történhetett? De Tónink mindig jött! Jó Sztahanov munkavállalóra mindig lehet számítani! J

Így üldögéltünk hát az albán opera nagytermében, én, a francia barátosném, a későn jött pár, a kameramen-ek és a nép új sztahanovja, Mikrotónink. Micsoda idill!!!...

…Lehetett volna, ha nem kezdünk el valami igencsak furcsa sutymorgást fülelni. Először én nem igazán tudtam, honnan is jön a motoszka, és próbáltam minden irányba forgolódni. Sőt már-már megfordult a fejemben, hogy elkezdem Tóninkra fogni a dolgot, hogy megunta a viselkedést, és beállt DJ-nek. Mivel azonban a susmus akkor is folytatódott, mikor Tónink épp félúton volt a színpad és a kakasülő között, ezért őt kihúztam a gyanúsítottak listájáról. Nem kellett azonban sokáig keresnem a forrást, francia barátosném hamar felnyitotta a szememet. A hátunk mögött ülő nyugdíjastábor ifjúnak épp nem mondható, de annál cserfesebb tagjai osztották meg egymás között a legfrissebb pletyiket.

Francia barátosnémról tudni kell, hogy ellenben velem, gyerekkora óta imádja az operát, és a hallása egészen rendkívüli módon kihegyezett a legkisebb poratka magassarkú cipőjének koppanására is. És itt kezdődött a probléma. Adott egy francia hölgy, aki a legnagyobb engedékenységgel sem nevezhető türelmesnek, mondjuk ki, forr a vére egy kis harcra. Adott továbbá egy sereg 80 év átlagéletkort felülről súroló, igencsak kevés szolidaritással megáldott nyugdíjasbanda, francia barátosném ismerősei, még egy-kétszáz másik ember és szerény személyen a folyosóra tett széken. Ja, és ne feledkezzünk el Tóninkról, aki serényen próbálta helyrerakni a mikrofonokat, de már csak ő nem tudta, hogy ez reménytelen vállalkozás.

Szóval francia barátosném hátrafordult, és első lépésben megmutatta a “türelmes vagyok” arcát, mikor megkérte a kedves hölgyeket és urakat (összesen hatot), hogy próbálják a mai újság főcímét odakint megbeszélni az előadás után. Szerintem elég konzervatív és illedelmes volt, és ezt konstatáltam is neki egy röpke biccentéssel, mondván, “ügyesen lekezelted a labdát”. De ahogy az a fociban történni szokott néhanapján, a labda nem mindig a kaput találja el, van amikor a kapufa kivédi a rúgást, és a labda visszapattan. Hát nem tudom, hogy ezt a metaforát élték-e meg a nyugdíjasok is, de úgy visszapattintották a labdát, hogy hatalmasat koppant kedves francia barátosném kobakján.

Mivel a franciák, és leginkább kedves barátosném nem arról híresek, hogy feladják, így újabb próbálkozásra került sor. Ekkor kedves francia barátosném felcsillantotta a “türelmes vagyok, amíg nem dühítesz fel” arcát, amely nagy sikert aratott ugyan, de eredményre nem vezetett. A franciák kontra nyugdíjasok küzdelemben a franciák újabb kapufát rúgtak, amely nemhogy visszapattant, hanem egyenesen visszarepült félpályáig.

Francia barátosnémnak sem kellett több, elővette a “elfogyott a türelmem” arcgyűjteményét, és elkezdett egyre veszélyesebb pillantásokat mérni az ellenfél kapujára. Hiszitek vagy sem, nem a nyugdíjas hölgyek voltak a leginkább beszédesek, hanem az urak. Számomra felfoghatatlan volt, miről tudnak ennyit beszélni, de tény, hogy mindig találtak valami témát. Néha, két előadás között elkaptam egy-két szót, ami engem inkább arra engedett következtetni, hogy valami ételreceptről beszélgethetnek, és ez még furcsábbá tette az egész férfiakról alkotott képemet.

Ezeket a furcsa teóriákat azonban gyorsan félredobtam egyszerre két magyarázattal is: az egyik, hogy valszleg albán szakácsok, akik ilyen közösségi helyszíneket keresnek, hogy önfeledten, a zene ütemére tudják megosztani egymással a titkos burekrecepteket. A másik magyarázat az lehet – és talán ebben több a valóságalap -, hogy túl korán hagytam abba az albán nyelvtanulást, és megelégedtem annyival, hogy már megértem az étterem étlapját és tudok rendelni, tehát amit én ételnek hallok, az valójában nem az.

Ennek örömére gyorsan fogtam magam, és elkezdtem koncentrálni a zenére. Fantasztikusan énekeltek!

Már majdnem teljes volt a boldogságom, és épp az alfa felé közelítettem, mikor kedves francia barátosném egy hatalmasat sóhajtott, hátrafordult, és elkezdte albánul osztani a pletyibandát. Francia barátosném jellemzéséhez hozzá kell tennem, hogy ő az általam ismert legharciasabb dáma, akivel életemben találkoztam, és valami elképesztő szitokszó-gyűjteménnyel rendelkezik mindenféle nyelven. A francia mellett angol, spanyol, olasz, albán és görög nyeltudással is megáldotta az ég. Úgyhogy merje nekem valaki azt mondani, hogy hűűű, mennyi nyelvet beszélek.

Ahogy ezt én is tapasztaltam a saját bőrömön, mikor Albániába érkeztem, az első szavak, amiket egy idegen országban megtanulsz, biztosan nem mindennapos használatra valók. Így aztán elég könnyen megértettem francia barátosném “válogatott” szavait, amelyek virtuális nyomtatófestéket sem kímélnek. Amikor francia barátosném befejezte a szépen összerakott monológját, már az egész közönség minket nézett, még azok is, akik a páholyokban ültek, felálltak, hogy szétnézzenek odalent, mi folyik a nézőtéren. És ezzel egyáltalán nem túloztam. Első reakcióm az volt, hogy megpróbálom lenyugtatni francia barátosnémat, de ismerve őt, ennek semmi eredménye nem lett volna, így inkább amellett döntöttem, hogy úgy teszek, mintha misem történt volna, hátha akkor lenyugszanak a kedélyek.

Biztosíthatok mindenkit arról, hogy a dolgok tagadása és negligálása semmiféle eredményre nem vezet! A jól fevágott nyelvű nyugdíjasklub csak nem bírt megegyezni a napirendi pontok elnapolásáról, így francia barátosném sem nyugodott le, ső egyre feltűnőbb panaszáradatba kezdett – mellesleg megjegyzem, jogosan -, amivel csakhamar a figyelem középpontjába került, és sajnos közvetlenül mellette ülve én is. Őt ez cseppet sem zavarta, ellenben velem, aki igencsak erős pirulásba kezdtem, mikor megannyi szempár szegeződött ránk. Ezzel egyidejűleg megjelent az arcomon az a jellegzetes, zavarodott mosolygás, ahogy az a filmekben szokott. Csak éppen nem integettem. Ennyi szereplés egy napra…

Kedves francia barátosném kb 5 perc alatt olyan idegállapotba került, amiből már nem volt visszaút. Forrt a levegő! A nyugdíjasklub azonban továbbra sem zavartatta magát. A nők a napi ebédreceptet, a férfiak a reggeli 4órás kávéélményt tárgyalták éppen mit sem sejtve az előttük ülő, csupán 150 cmes veszélyforrásról. Kicsi a bors, de erős, mondjuk, és ez halmozottan igaz kedves francia barátosnémra, aki ekkor már opera ide vagy oda, nem bírta tovább tűrtőztetni magát, és elkezdett félhangos ordibálásba kezdeni. Mielőtt még megkérdeznétek, a félhangos ordibálás olyan, mint amikor a egy férfiembert eltalálnak a legérzékenyebb pontján, de hogy ne keltsen túl nagy zajt, ráhúznak a fejére egy fémsisakot, mint Lancelotra vívás előtt, és hagyják szenvedni. Szóval kedves francia barátosném igencsak szenvedett legbelül, mivel egy kellemes operaestre készült, ami albán pletyisusmussá változott.

Ezt ő kemény hadüzenetnek vette, amit én nem csodálok, lévén francia. Persze az albán nyugdíjasokat sem kellett félteni, nem is hagyták ám magukat. Elég fair játszma ígérkezett, amire a közönség fogadásokat kezdett kötni, hogy ki üt először, és ki lesz, aki végül elviszi a trófeát. Volt azonban valami, amit rajtam és kedves francia barátosném ismerősein kívül senki nem tudott, méghozzá kedves francia barátosném képességeit.

Ezt követően elég gyorsan pörögtek az események: szavak jöttek-mentek, röpködtek a levegőben mindenféle nyelven, nem kímélve semmiféle illemszabályt, amely valszleg az operában talán még hangsúlyosabban alkalmazandó. Mindeközben szidtam magam, hogy miért is nem tanulmányoztam jobban a keleti tudományokat. Most akkor tudnám, hogyan is kell egy jól irányzott enyhe érintéssel elhallgattatni valamelyik felet, vagy éppen valamennyit. Tudjátok úgy, hogy csak elmenjenek aludni egy cseppet, aztán majd később felébrednek, de mondjuk már elszeparált helyen. Vagy akár egy helyen is lehet, mondjuk egy üres szobában, és akkor ott “megbeszélhetik” a dolgot.

De persze nem vagyok birtokában ilyen erőnek, így aztán maradt a “tátott szájjal bámulok a veszekedő felekre, és ingatom a fejemet jobbra és balra” alakításom, amire máig büszke vagyok. :D Már tényleg senkit nem kötött le az előadás, hiszen volt egy jobb!!! Míg a nyugdíjas urak értetlenül veszekedtek, és bizonygatták nem létező igazukat, hogy miért is ne szabadna fennhangon beszélgetni az operában, addig a nyugdíjas hölgyek tovább folytatták a diskurzust, ami valszleg már arról is szólt, hogy mi milyen faragatlanok vagyunk, hogy rájuk merünk szólni.

A fogadások aránya a 30-70 arányban lehetett a nyugdíjasok javára, mikor egy cseles trükkel francia barátosném a maga javára fordította az állást csupán egyetlen szó helyes hangsúlyozásával. A hangsúlyozás annyira jól sikerült, hogy pont abban a minutumban sikerült fennhangon kimondania, amikor az operaénekes levegőt vett. A szó önmagában is felnyitja az albán emberek szemét, és nem éppen lopja be magát az ember a másik szívébe vele. Magyarra fordítva nagyjából a “Paraszt!” kifejezésre emlékeztet engem, amire az albánok sokkal érzékenyebben reagálnak, mint mi. Szóval képzelhetitek!!!

No, több sem kellett a nyugdíjasklubnak, erre vetődtek, és az egyik öregúr már épp megmozdult, hogy nemtudommit kövessen el, mikor az operaénekesnő – valszleg ijedtében mentendő a helyzetet – legalább egy oktávval feljebbre váltott, és a lenyűgöző hang hallatán egy pillanatra mindenki ő rá figyelt, és nem a nézőtéri magánelőadásra. No persze csak egy pillanatra, hiszen ne felejtsük el, hogy egy operabeli botránynak sokkal nagyobb a hírértéke, mint az operaelőadásnak önmagában.

Már láttam is a másnapi főcímeket: “Francia kontra albán meccs az operában”.

Szerintem egyetlen szerencsénk az volt, hogy lassan a végéhez közeledett az előadás, így francia barátosném nagy levegőt vett, és megpróbált úrrá lenni magán, lévén operafan, legalább az utolsó pillanatokat élvezni szerette volna. Szóval alábbhagyott a nagynak ígérkező vihar, és mindenki látszólag visszatért a mosolygós melancholia állapotába…

Egészen 5 perc erejéig. Ugyanis mikor az utolsó hangok feltörtek az énekesek torkából, hatalmas tapsvihar tört ki, és látván francia barátosném megelégedett arcát, már-már azt hittem, hogy fegyverszünetet kötött lázongó kis lelkével, de ez sajnos, nem így történt. Amint elkalimpáltunk kettő-három tapsikolást, francia barátosném egy wirtschaft mozdulattal hátrafordult, és ekkor elszabadult, ami csak el tudott. Felszínre törtek igazán kacifántos szavak, amelyeket asszem még sosem vetettek papírra ezelőtt!!! És mivel nem vagyok a nyelvújítás mestere, nem én leszek az, aki ezt megteszi.

A tömeg félénkebb fele azonnal menekülőre fogta, míg a másik fele élénk kíváncsisággal megállt egy helyben, és követte az eseményeket. No ebből egy hatalmas nagy forgalmi dugó alakult ki. Ahogy az lenni szokott, egyik agresszív megnyilvánulás követte a másikat, és az egyébként is érzékenyebb mediterrán mentalitás révén az opera pillanatok alatt piactérré változott át. Ha lett volna nálam egy porraloltó, vagy legalább egy üveg hidegvíz, biztos rájuk borítom, de sajna egyik sem volt kéznél.

Szemeim előtt felsejlett az a gyerekkori emlék, ahogy a kofák veszekednek a vevők kegyeiért vagy épp egy nem fair tranzakció miatt a KGST piacon. De most ez más volt. Erős gyanúm támadt, hogy itt vér fog folyni, vagy legalábbis fizikai érintkezésig ment a dolog. És ezzel a véleményemmel nem voltam ám egyedül, mert a francia barátosném barátai is elkerekedett szemekkel próbálták csitítani a feleket. A fantasztikus az egészben az volt, hogy mindenki tudta, még a nyugdíjasklub lepcsesszájú tagjai is, hogy nem épp helyénvaló, ahogy viselkedtek, még nekik állt feljebb.

A vérontást elkerülendő, a baráti házaspár megpróbált a nyugdíjasklub lelkére beszélni, hogy ahelyett, hogy feleselnek, inkább oldalazzanak kifelé, amíg még szabad a pálya, mivel a francia barátosném vérbe forgó szemei nem sok jót ígértek az elkövetkező percekre. A helyzetet végül mindössze kb 15 ember (köztük én) halált megvető közreműködésével sikerült megoldani, akik fizikai valójukkal, testi épségük kockáztatásával választották szét a nyugdíjas kontra francia wirtschaft játszmát.

Lassan-lassan kivonultunk a tömeggel, vagy inkább kihömpölyögtünk, de persze közben sem szűnt meg a két fél folyamatos mormogása. Tisztán le lehetett követni, hogy melyik banda épp hol jár a tömegben. Mikor nagy megnyugvásunkra az öregbagázs tagjai már a kinti előtérben visszhangozták szózataikat, mi is lassan kivonultunk ügyelve rá, hogy még véletlenül se keresztezzük az útjukat. Szóval így vonultunk a francia barátosném, a baráti házaspár, a baráti házaspár szülei és azok barátai. Úgy festettünk, mint egy hatalmas kiöregedett testőrbanda, akik legalább az amerikai elnököt kísérgetik.

Végre kiértünk, és mikor már mindenki azt hitte, hogy megúsztuk, következett az a jelenet, ami engem leginkább a Muppet show igencsak elhíresült Mahna Mahna alakítására emlékeztetett, amelyben a kis szőrös-szakállas folyton beleénekel a két kis rózsaszín szőrpamacs előadásába, és még a semmiből is visszatelefonál. Hatalmas nagy kedvencem!!! :D Szóval nehogy már az utolsó szó a franciáké legyen, azért még utoljára a hátunk mögé lépett az egyik nyugdíjasklub tag, és egy-két kéretlen szót még azért odasúgott a francia barátosném fülébe. Azért mekkora gazság ez már, nem!!!???

Persze ettől a francia barátosném még utoljára lángra lobbant, de aztán valszleg látva az igencsak erősre sikeredett reakciót, az öregúr is jobbnak látta távozni.

És hogy mi mindennek a tanúsága:

1. Ne dühítsd fel a franciát!

2. Ha mégis feldühítenéd, gondoskodj róla, hogy elég nagy tömegben teszed, így a kellő pillanatban akár el is tudsz illanni.

3. Ha az Operát síri csendben szereted hallgatni, kerüld el az albán operát!

4. Ha mégis albán Operába tévednél, ülj a vészkijárathoz közeli helyre, és mindenképp vigyél magaddal tűzoltókészüléket!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.