Honnan is kezdjem. Talán a végén. 4 napot töltöttem Brüsszelben, és most épp készülök hazafelé, vagyis Albániába. Egy remekbeszabott management képzésre érkeztem, amelynek a címe ’Make your team work’. Mikor vasárnap délután elindultam Tiranából, szó szerint a hátam közepe sem kívánta az egész utazást. Félre ne értsetek, soha nem voltam még előtte Brüsszelben, viszont valami miatt nem volt akarásom eljönni ide. Most, hogy hazafelé megyek, valahogy kevert érzésekkel távozom. Nem utoljára vagyok itt, tudom. Vissza fogok jönni, ez biztos, valószínűleg novemberben, nem is soká. És hogy milyen is Brüsszel? Nagyon furcsa. Egy nagy mixe az egész világnak. Az időjárás a mi kis 30 fok körüli hőmérsékletünkhöz képest legalább 10 fokkal alacsonyabb, de lehet, hogy többel is éjszakánként. Az ég állandóan felhős, csak ma sütött ki a nap néhány foltban, de általában egybefüggő felhőréteg borította, és amennyire a kollégáktól hallottam, még ne is legyek elégedetlen, mivel az idő nagy részében esik is folyamatosan. A 4 nap alatt csak esténként esett, de asszem majd minden este. No ez az egész eléggé lehangolóan hangzott, és amikor először hallottam ilyesmiket, rajtam is hasonló lehangoltság lett úrrá. Talán emiatt sem akartam menni.

Amikor vasárnap felszálltam a Tirana-Budapest járatra, épp azzal küzdöttem, hogy meggyőzzem magam, valójában nagyon jó utazásban lesz részem, amit ráadásul még mint kiküldetés, meg is térítik nagyrészt. Szóval semmi okom panaszra. Aztán meg olyanokra gondoltam, hogy az egyetemi vizsgák már eléggé kopogtatnak a vállamon, és azt sem tudom, hová kapjak, úgyhogy ez hiányzott a legkevésbé. És akkor még nem is említettem a training valódi témáját, ami mindig is kisebb-nagyobb frusztrációt okozott, de legalább is a hideg futkosott a hátamon, ha arra gondoltam, hogy akkor aztán most jól megmondjak megint a frankot az okosok, hogy milyen is a lelek, meg hogy kell bánni az emberekkel. Hát ilyen vegyes érzelmekkel vetettem neki magam az útnak, és először életemben Budapest átszállással utaztam. Ez elég furcsa volt, mivel fogalmam sem volt, hogyan is működik ez. Leszálltunk a repcsiről, és egy újabb röntgenes, motozós ellenőrzésen kellett átesni. Eddig semmi baj nem is volt, de ugye át kell menni a 2B-ről a 2A-ra, ahol még van egy útlevél ellenőrzés. No, itt egy elég jelentős kis sorral találtam szembe magam, beálltam hát a végére, mikor az őr egyszer csak rámkiáltott, magyar útlevéllel soronkívül. Jujj, no ekkor elképzelhetitek, hogy nem voltam ám a legnépszerűbb emberke a terminálban. Gyorsan körbenéztem, de egy magyart sem láttam magam körül, viszont egy nagy adag viszonylag mérges és türelmetlen embert. No, gyorsan behúztam fülem, farkam, és odamentem az őrhöz, aki vetett egy pillantást a papírjaimra, majd átengedett. Legalább 30 embert előztem meg. No gyorsan átmentem a labirintuson, és előttem volt egy elég hosszú, vég nélküli folyosó. Mivel másfelé nem vezetett út, hát elindultam. Az úton ki volt írva, hogy hány méter hosszú a folyosó, és hány perc, hány másodperc alatt lehet átérni rajta. Aztán ezt megismételték kb. 50 méterenként. No, miután megtettem a magam zarándoklatát, beértem egy elég zsúfolt terminálba, tele emberrel, akik szinte mindannyian ettek. Es az egész jobban hasonlított egy dobozba zsúfolt, könyvben megírt világhoz, mint a valósághoz. Mindenféle ember, mindenféle nyelven, ahogy ez szokás a reptereken, és páran sírtak, mert nem találják a cuccukat, páran szaladtak, mert az átszállásra nem érnek oda, és páran tehetetlenül és tanácstalanul álltak az információnál, hogy vajon melyik országba reptették el a csomagjukat. Ekkor kicsit az én agyamon is átfutott, hogy talán… de aztán elhessegettem. J végtére is Malév…

Az átszállásra elég sokat kellett várni, úgyhogy sikerült kiolvasni egy egész könyvet a tőzsdék titkos világáról. De ez talán egy másik post témája lesz… Este 11 körül a repcsi egyszer csak leszállt Brüsszelben, és ekkorra már, bár lehet, hogy a fáradtságtól, de valahogy jobban éreztem magam, hogy jöttem, és még a csomagom is megérkezett.

A reptéren fogtam egy taxit, vagy inkább a taxi fogott meg engem, és elmentünk a szállodába. Ami leginkább tetszik Brüsszelben, hogy mindenki beszél mindenféle nyelven, leginkább franciául és angolul, úgyhogy nyelvi bajaim legalább nem voltak. Megérkeztem, és miután a kedves recepciós álmos szemmel ideadta a kártyámat a szobához, felmentem. Az igazat megvallva már arra nem emlékszem, hogy hogyan zuhantam az ágyba, de belezuhantam, az tuti, mert másnap reggel furcsa pózban találtam magam, és félnapos nyakfájásom is lett. De legalább a föld nem mozgott éjszaka, ami az előző teljes hetet jellemezte Albániában. De a földrengés Tiranában is egy másik történet…

A 4 nap úgy telt el, hogy napi órát egy eldugott szobában töltöttünk 16-an, különböző emberek, de valahol mégis hasonlók. Mind a nagy EU intézményeinél dolgoznak. Volt ott energia, környezettudatos ügyekért felelős, adminisztrációért felelős, közlekedési ügyekben jártas, minisztériumi kirendelt, parlamenti könyvtárfelelős és még sorolhatnám. De valahogy egy valami egyre inkább világos lett. Ezek az emberek a munkájuknak élnek, de szó szerint szinte 24 órát egy nap, heti 7 napot. Nem tudtak másról beszélni, mint a munkáról, és amikor az ismerkedős (kedvencem J) résznél be kellett mutatni a másikat, és beszélni róla, akkor egyszerűen elhallgattak, és nem találtak semmit. Mégcsak könyvolvasás, vagy utazás vagy valamit. Nem gondolok én semmilyen különlegesre, csak bármi, amivel az ember kikapcsolhatja az agyát. De semmi. Így amikor én elkezdtem beszélni a hobbimról, furcsán néztek rám. És tudjátok, mire jöttem rá? Szinte az volt az érzésem, hogy szégyellnem kellene magam, hogy töltök időt az irodán kívül is. Beszélgettünk erről, beszélgettünk arról, de ami leginkább megmaradt nekem, az ez volt, és egy kicsit szomorú lettem… 

Bármennyire is megpróbáltam objektív lenni, asszem, nem sikerült túl jól. Brüsszel jó hely, ha az ember látni akarja a naaagy Európai Unió bölcsőjét, és egyeztetni akarja mindezt a talán sokak képzeletében élő hatalmas irodaépületekkel, elegáns környezettel. Összességében mindent összevetve azt hiszem, mégiscsak érdemes Brüsszelt egyszer látni kell, mint ahogy ha Magyarországra gondolok, mindenkiben az él, hogy legalább egyszer érdemes vidékről a fővárosba látogatni, és megnézni a Parlamentet, a Dunát, az Opera épületét, a Városligetet, Vajdahunyad várát, és azt hiszem, egyetérthetünk, hogy kihagyhatatlan felmászni a Gellért-hegy tetejére, hogy megcsodáljuk Budapestet fentről. De azt hiszem, abban is egyetérthetünk, hogy más turistáskodni, és megint más dolgozni egy ilyen helyen. És amit én láttam, abból az jött ki, hogy HAAAZAAA AAKAAAROOK MEEENNIIII ALBÁÁÁNIIÁÁBAA!!! J

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.