Sokan úgy tartják, az őszinteség a legfőbb erény, de vajon az erények arra valók, hogy használjuk is őket, vagy csak, hogy kitegyük a vitrinbe. Jó kérdés. Mindenki került már olyan helyzetbe, ahol nem feltétlen tüntették volna ki az őszinteség érdemkeresztjével. Nem feltétlenül hazugságra gondolok én, hanem akár csak félinformáció közlése, vagy egyszerűen egy-két mellékinformáció nem említése, pillanatnyi emlékezetkiesés, stb. Ha más nem, a gyermekkori csíntevések között biztosan akad egy-kettő, mint például anya számonkérő kérdésére válaszolva, miszerint hová lett a csokoládé az almárium legfelső polcáról... Ilyen és ehhez hasonló homályvetéseket mindenki megélt, amivel két fő cél lehetett: menteni saját bőrünket vagy nem megsérteni más „bőrét”. Persze ez egy elég kockázatos akció, ugyanis, ha a másik rájön a csínre, talán még mérgesebb lesz, mint annakelőtte. No de családi, baráti, szerelmi és egyéb közeli kapcsok miatt sok esetben megéri kockáztatni. De mi van akkor, ha az ember pont az ellenkezőjét teszi? Vagyis elmondja a színtiszta igazságot, még ha az fáj is a másik embernek, csakhogy őszinte legyen, csak hogy kifejezze, amit gondol a dologról, semmi többet. Én kipróbáltam ezt a variációt, és láss csodát: Rosszabb, mint a félőszinteség! Elmesélek egy történetet:

Adott egy férfi és egy nő, akik régóta ismerik egymást, voltak jóban, voltak rosszban, de minden kívülálló számára nyilvánvaló volt, hogy két fogalompár mindig változatlanul létezett kettőjük között: a szerelem+hűség és a szoknyavadászat+bizalomhiány. És igen-igen, tényleg van itt valami kis bibi, hiszem hogyan tud szerelem meglenni bizalom nélkül hosszú távon. Mármint működő kapcsolat esetén, mert ugye plátói érzelmeknél más a helyzet. Az ő viszonyuk egy tipikus se veled, se nélküled helyzet, amit ők gyakorlatban is kipróbáltak. Egy éven belül legalább 4 alkalommal voltak együtt meg külön, de valszleg ennél több is, már senki sem számolja. A kapcsolatuk évekkel ezelőtt kezdődött, de mivel hogy adott egy nyughatatlan lélek, a szoknyavadász, aki nem tud megülni a hátsóján, és adott egy másik, aki ezt elvárná, a bonyodalmak és hangos olasz diszkurzusok száma az irodában megszámlálhatatlan. Ha valaki szorgalmasan olvasta a régebbi bejegyzéseket, valszleg ki is találja, kikről van szó. Igen-Igen, jól gondoljátok, az a triangulum még mindig pislákol, és folyton próbálkozik hamvaiból feltámadni.

De tudjátok, egy ponton túl, így egy év távlatából ez már nem annyira vicces, sőt szomorú. Mármint látni sírni, veszekedni, szenvedni azt a személyt, aki közel áll hozzád, miközben megpróbál szabadulni a láthatatlan kapocsból, amit valamelyik jómadár a lexikongyártók közül szerelemnek nevezett el. Nincs a világon olyan ember, aki ne értené meg, milyen nehéz feladni valamit az érzelmeink ellenében, hogy nemet mondani valamire vagy valakinek, akit szeretünk. Még ha az ész tudja és érti is, hogy rommá tesszük magunkat, akkor sem mindig megy elengedni a talajt a lábunk alól.

Nehéz... Én tudom... De nem lehetetlen...

Pláne, ha az a valaki annyi fájdalmat és csalódást okozott, hogy az egy embernek egyszerre már sok... Nehéz... De nem lehetetlen...

És akkor ott vannak a barátok, akik úgy mondják, jóban-rosszban, de mindig melletted állnak. De barát az is, aki segít megtalálni az utat, segít és irányt mutat. Aki ha kérdezik, elmondja, mit gondol, és az már a másik döntése, megfogadja-e vagy nem. De ott van, és támogat, és segít vagy épp leszid, ha arra van szükség. Én ezt tettem... Barát voltam, hát tettem, amit egy barátnak kell. Őszinte voltam, és még ha a másik tudja is, hogy igazság van abban, amit elmondtam, egyre inkább úgy tűnt, valami megváltozott. Maradt a beszéd, maradt a mosoly és az el-elejtett mókás félszavak, de valami megváltozott. Nem szóltam, nem panaszkodtam, csak hallgatok. Az ajtóm nyitva áll, de tovább már nem gondolom, hogy őszintének lenni minden esetben kifizetődő. Ő sem szólt, és nem esik szó arról, hogy mi lett az eddig barátságnak nevezett vékony kis fonálból. Maradt a csendes pillantások néma sóhajtása mindahányszor szembetalálkozunk...

Nem bánom, amit tettem, hogy elmondtam, amit gondolok, és amit jól tudom, hogy mélyen ő is gondol. És pont emiatt gondolom, hogy ami történt, azért volt, mert bár őszintének lenni erény, nem biztos, hogy így gondolja az a másik ember is, akit – miközben tökéletes őszinteségünket rázúdítjuk – szembesítünk saját gyengeségével, félelmével, amit nap mint nap nehéz küzdelmek árán próbál legyőzni önmagában. 

Őszinteség? Mit jelent?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.