Szóval ahogy ezt az előzőekben már leírtam, nagy-nagy nehézségek árán sikerült átrágnom magam a fél albán operaközönségen, és végül megtalálni az igencsak nekem való lépcsőre helyezett széket. Hatalmas taps tört ki, amit én egyértelműen a saját nagyszerűségem elismeréseként konstatáltam. Lehet, hogy a közönség nem… Na de maradjunk optimisták!
Anélkül, hogy hosszantartó elemzésbe kezdenék a székek ergonómiájáról, meg kell, hogy jegyezzem, hogy igencsak nekemvaló kis fotelszerű dolog volt, olyannyira, hogy csakhamar alfában találtam magam. Nem is csoda, hiszen igencsak elfáradtam a várakozás és a Nintendo izgalmában, ami végül összesen 25 ponttal teljesítettem, plusz a bónuszpályán elért kimagasló eredmény, amelyért végül nekem ítélték a közönségdíjat, csak valszleg elfelejtették átadni a nagy forgatagban. Na de majdcsak kipostázzák… Az albán postaszolgálattal… és majdcsak a következő életben…
Azt mondják, aki egyszer elmegy az Operába, és szerette, az örökre szeretni fogja. Ha viszont valami megmagyarázhatatlan menekülési vágy tör rá a delikvensre, mikor az első operaénekes rázendít, akkor soha többé nem lehet becipelni még egyszer oda. No én a múlt héten asszem, nagy felfedezést tettem magammal kapcsolatban: szeretem az Operát! J
- Miért vagy az utcán? – kérdeztem.
- Hogy pénzt keressek. - mondta a srác. – Nincs, aki fizesse a tanulmányaimat.
- Hol tanultál furulyázni?
- Otthon, az apámtól. Hat évesen.
- És ő most hol van?
- Meghalt. 8 éves voltam. Anyám nem bírta a fájdalmat, és két évre rá utána ment. Az öcsémmel ekkor kerültünk árvaházba.
- Az aluljáróban zenélés ad elég pénzt a megélhetéshez? Nem lenne jobb valahol munkát vállalni? Nem is tudom, felszolgálóként, borítékolás vagy hasonlók.
- Ez csak egy kis plusz, amit akkor csinálok, ha nem dolgozom.
- Mit dolgozol?
- Felszolgálok egy gyorsétteremben. Megtakarításnak nem a legjobb hely, de kitart a hó végéig, ha beosztom. Az aluljáróban pedig keresek egy keveset, amit félretehetek.
- Mit tanulsz?
- Zenetörténetet.
- És mihez szeretnél kezdeni a tanulmányok után?
- Még nem tudom. Szeretnék világot járni, sokmindent látni, embereket megismerni. De vágyom egy meleg otthonra is, egyszerű életre, ahol nyugiban élhetek valakivel. Vágyom, hogy szeressenek. Vágyom az ölelést, és hogy valaki pótolja a szeretetet, amit a szülők nem adhattak meg nekem. Hmmm, furcsa dolgok ezek.
- Hiszel a sors kezében?
- Egész eddigi életemben csak sodródtam az árral, és nem sok beleszólásom volt az életem irányába. A végén úgyis az lesz, amit a sors akar. Jó lenne változtatni, a saját kezembe venni a gyeplőt, de félek is.
- Mitől félsz?
- Hogy belebukok. Már úgy hozzászoktam a helyzetemhez. Ha nagyot ugrasz, nagyot eshetsz, és nagyon megütheted magad. Meg ott az öcsém... Őt még igazgatni kell, hogy ne vesszen el.
- Igen, de ha meg nem lépsz, egész életedben bánhatod, és ezen fogod rágni magad évekig. Ez sem jobb megoldás, azt hiszem. Hány éves az öcséd?
- Tizenöt. Én lettem a gyámja. Jó gyerek, csak még keveset tud az életről. Megpróbáltam úgy alakítani az életünket, hogy legalább neki legyen gyerekkora. Elég volt a szenvedésből. A legfontosabb, hogy elvégezze az iskolát, és én is az enyémet. Megpróbálunk félretenni egy kis pénzt, és talán külföldön próbálunk szerencsét. Ez elég nagy ugrásnak tűnik, ugye?
- Hát igen. Elég nagynak.
- A felszolgálásban már van gyakorlatom, és felszolgálókra külföldön is szükség van. Aztán ha az ember egyszer megveti a lábát kint, akkor már sokkal könnyebb boldogulni. Nem piszkos a munka, megteszem, ami tőlem telik, bárhová is kerülök. Megtanultam a túlélés törvényei szerint élni.
- Igazán csodállak a bátorságodért! Sok szerencsét a terveidhez, és kívánom, hogy megtaláld a számításod!
- Köszönöm.
Ahogy sietve elhaladtam a fiú mellett, a képzeletemben lepörgő párbeszédet elnyomta a zsúfolt aluljáró zaja. Kivettem a zsebemből egy pár érmét, és beledobtam a földön lévő dobozba. A bátorságodért! - mondtam gondolatban.
Lopva ránéztem a srácra, aki ugyanabban a pillanatban viszonozta a tolvaj mozdulatot. Két másodpercre mindketten ugyanazt a párbeszédet hallgattuk a gondolatainkban. Egy párbeszédet, ami sosem történt meg.
És ezzel szinte mindent elmondtam...
És még volt tortám is, meg meglepi bulim is, csak az a fényképezőgép ne lett volna!
:-)
Ez valami csodálatos itt, de a kijutás persze nem ment egyszerűen, ahogy azt már megszokhattam, megint kalamajkába keveredtem...
A részletek később, most csak egy kis előzetes képekben...
Oroszlánsétára várva...
Hát igen, a jobboldali közlekedés és a jobbkormányos autó nekem elég új volt... egy-két adrenalinsokk után azért meg lehet szokni...
És a jövőbeli otthonom valahol itt...
Marhahangosak!!!
Elcsíptem! Egy kis sültkrumpli csodákra képes néhanap! :-)
A kedvenc fotóm és a kedvenc mauritiusi barátom! :-D
Cicus a Safarin...
Krokiparkban voltunk, krokihúst ettünk. éééés fincsi volt!
Ha már ebéd: füstölt marlin pálma szíve salátával. Mauritiusi luxuskaja. Egyre jobban szeretem a halat!!!
Ők a másik nagy kedvenceim itt...
és a beszámoló HAMAROSAN...
Utolsó kommentek