Azt mondják, aki egyszer elmegy az Operába, és szerette, az örökre szeretni fogja. Ha viszont valami megmagyarázhatatlan menekülési vágy tör rá a delikvensre, mikor az első operaénekes rázendít, akkor soha többé nem lehet becipelni még egyszer oda. No én a múlt héten asszem, nagy felfedezést tettem magammal kapcsolatban: szeretem az Operát! J

Tudom, ez furcsán hangzik azok után, hogy két éve olasz kisbarátom felső C-je nem igazán nyerte el a tetszésemet, de valahogy ezt most tényleg csíptem.

Egy kedves francia barátosném meghívására mentem el egy híres albán operaénekesnő 100. születésnapi megemlékezésére. No, tudom, hogy ebben most elég sok új info volt, de lássuk csak darabokban a mondatot, mint nyelvtan órán a "Mit állítunk?".

Szóval kedves barátosném egy francia hölgy, akinek ígéretet tettem, hogy egyszer majd megírom a történetét, mert hihetetlen egy élete van ám. Szóval ő szerzett két meghívót a rendezvényre, és eggyel megtisztelt. J A híres albán operaénekesnőre joggal kinyílhat nagyra a balkán operakultúrában kevéssé tájékozottak szeme, az enyém is így tett. Hát kérem alássan, Tefta Tashko Coko egészen pontosan 100. éve született Albániában, és a mi Mágnás Miskás Oszvald Marikánkhoz tudtam elsőre hasonlítani a hangját, egy kicsit komolyabb kiadásban.

Furcsa volt 80 évvel ezelőtti felvételeket hallgatni szörcsögő hangszalagokról, de volt benne valami bizsergető, és valahogy otthon éreztem magam.

Na de hogy a tárgyra térjünk, péntek este életem első operája kezdetét vette. De persze nélkülem! Történt ugyanis, hogy kedves francia barátosném az első szólamok felcsendülésekor még javában valahol egy taxi hátsó ülésében száguldozott Tirana utcáin. Egyik lábamról a másikra álltam, vártam, de persze nem izgultam szerteszét magam, mivel jó albán szokás szerint még a szervezők sem érnek oda időben. Ezt két év alatt már megszoktam. A fő szponzor például, a T. Ház elnökasszonya, hasonlóan hozzánk késve libbent be. Bár az is lehet, hogy ez valami biztonsági trükk volt, ki tudja. Tény azonban, hogy elég szaporán kapkodta körömcipős lábacskáit, legalább így keltette annak látszatát, hogy ő bizony mindent megtett az ügy érdekében. És persze ahogy ez illik és szokás, fotósok felhőjében suhant be a hölgy a vörösszőnyegen, ami majdnem professzionálisra is sikerült, de csak majdnem… Történt ugyanis, hogy egy röpke pillanatban egyik drága fotósfiatalember akkora hátast dobott a vörösszőnyegen, hogy azt tanítani sem lehetne szebben.

Alaphelyzet: híres hölgy+suhogós kabát, kísérő komoly úriember+suhogós öltöny (ez utóbbira nem találok szavakat), háremhölgyek, legalább négy (az is lehet, hogy csak a hivatalban dolgozó kollégák, akik között kisorsolták a meghívókat). Ez volt a fotózásra érdemesnek tartott kompozíció, asztrológiában elképzelve mondjuk legyenek ők a Hold.

No és ugye mije van a Holdnak, gyerekek? – Udvaraaaa! - zengi a lelkes óvodai csoport a reggeli foglalkozáson.

A fotósok, mint egy holdudvar lepték el a teret a híres hölgy és társasága körül. És mivel hogy hogy nézne ki hátulról venni a híres hölgyet, ezért legtöbben elől mentek, hogy legyen pár szembe kép. És mivel hogy még nem találták fel a tarkóra szerelhető fényképezőgépet, vagy legalábbis Albániában még nem terjedt el, ezért maradt a hátramenet. És itt jött a bonyodalom, merthogy senkinek nem jutott eszébe, hogy egy útfigyelőt odaállítsanak szegény fotóskollégák elé/mögé.

Action: Szóval jöttek sebtiben a fotósok háttal sasszézva. Jöttek a híres holdtagok, és aztán a kíváncsikodó tömeg. Nemtom, hogy hogyan, de a kb. 20 fokos lépcsőt simán vették, a baj csak a terem bejáratánál volt. Az a cseles albán építész anno nem becsempészett egy fránya utolsó lépcsőfokot a bejárat előtt!? Az áldóját neki! Én pont ott álltam, várva kedves francia barátosnémat, aki épp egy taxival süvített az Opera felé lobogó hajjal és dudáló sofőrrel. Már épp nyitottam volna a számat és emeltem az ujjamat, hogy szóljak szegény jóembereknek, hogy talán érdemes lenne felhagyni a kattogtatással egy pár pillanatra, mert egy lábtörést nem ér az esemény, de aztán megszólalt egy belső hang:

- Ne tedd!

- Miért ne? – kérdeztem.

- Nagy feltünést keltenél vele! – mondta.

- És az miért baj? Legalább megmentenék egy szegény jóembert a nyilvános égéstől.

- Szeretnél benne lenni a hírekben? – kérdezte.

- Hmm, nem is tudom. – válaszoltam. – Végülis egy kis hírnév még nem ártott meg senkinek. De hogy kerülhetnék én ezzel a hírekbe?

- Hát képzeld el magad: EU alkalmazott megakadályozta a T. Ház elnökasszonyának belépőjét az Operában. És ez akár még addig is fajulhat, hogy előveszik Ádámtól, Évától, Shengenig és az új visaliberalisation-ig mindent, hogy összeesküvéselméletet gyártsanak.

Így aztán behúnytam a szemem, és ahogy ezt a vonzás törvénye szerint illő, erős koncentrációba kezdtem, hogy szegény fotóst megmentsem. Hát nem tom, hol voltak a vonzási energiáért felelős titkos ügynökök abban a pillanatban, mindenesetre nem jött össze a koncentrációs rész. Lehet, hogy újra kellene olvasnom egy-két fejezetet!?

Szóval úgy, ahogy az illik, fotós kollégánk becsülettel eltaknyolt a vörös szőnyegen, plánban a T. Ház elnökasszonya előtt. Elnökasszonyunk a hirtelen jött eseményt nehezen tudta tettetett komolysággal lereagálni, és - hasonlóan mindenki máshoz, aki látta - hirtelen megnyílt szeme és kinyílt szája jelezte megdöbbenését. A különbség a tömeg és közte csak annyi volt, hogy őt egyenesben közvetítették a tévében.

Hős fotósunk hamar felmérte a helyzetet, és olyan gyorsan felpattant, hogy sok időnk nem maradt azon töprengeni, hogy vajon mentőt hívjunk, megragadjuk és felállítsuk, vagy szimplán könnyesre röhögjük magunkat. Részemről eldőlt a dolog; lassan elfordultam, belebújtam a garbóm nyakába, és mosolyogni próbáltam, miközben gurgulázott a nevetés felfelé. Fotósunk profizmusát nem is bizonyítja jobban más, mint hogy rendezetlen ruházatára fittyet hányva folytatta lelkes kattogtatását abban a szent minutumban, ahogy talpra ugrott. Így vonult hát tovább a híres hölgy holdja és holdudvara, benne egy pacuha fotós félig feltűrt nadrágszárral.

Hihetetlen alakítás volt, amit a bent ülő tömeg már látatlanban is konstatált, hiszen harsány tapsvihar tört ki odabent. Híres bagázsunk bevonulóban volt, mikor kedves francia barátném bátor taxisofőrje valószínűleg az utolsó szabálysértést követte el a pirosnál, így pár pillanat múlva már meg is volt a meghívónk. Irány a terem!

Befelé menet tekintetemet rászegeztem arra a bűvös lépcsőfokra, mert azért egyszer nagy alakítás volt, de másodszorra már elég uncsi lenne, pláne ha ezt egy rövidszoknyás, kismagassarkú csizmás hölgy tenné. Meg ugye vissza sem tapsolták az előző produkciót. Így mivel villantani nem akartam, jó magasra emeltem a kiscsizmámat, hogy még véletlenül se taknyoljak. És kérem, sikerült! Büszke voltam magamra.

Beléptünk a terembe, ahol mattsötét volt, néhány rózsaszín és kék színpadi világítás kivételével, és legalább 3000 méter kábelrengeteggel a lábunk alatt. Mint az esőerdőben az az izé, aminek most nem jut eszembe a neve. Tudjátok, amin a Tarzan ugrabugrizott anno. Na, nemtom a nevét. (egy csoki annak, aki megírja nekem!) És a kábel csak egy része volt az akadálypályának, mert ugye volt ott legalább 10 kamera szerteszét a közlekedőfolyosókon, amelyek egyesével háromlábú álványon álltak ott, ahol az ülőhelyhez lehetett lemenni.

Francia barátosném lobogó hajával átvette az irányítást, megragadta a kezemet, és elkezdett húzni maga után. Lehet, hogy neki van infraszeme, de nekem sajna nincsen, és el sem tudom mondani, mennyire nem láttam az ég világon semmit odabent. Pontosan úgy éreztem magam, mint a Nintendoban a kis bajszos, piros kantáros gatyában azzal a különbséggel, hogy nekem nem volt több életem, hogy újrakezdjem a pályát. Választásom sem nagyon volt, így aztán elkezdtem lelkesen gyűjteni a pontokat.

Előbb egy egyszerű szőnyeg szélében buktam meg, 5 pont. Aztán húztam magam után egy köteg kábelt, ez legalább 10 pont, bár sosem fog kiderülni, kinek a kameráját fosztottam meg az elektromosságtól. Viszont hallottam egy lágy "Che Cazzo!"-t a háttérben, úgyhogy biztos voltam benne, hogy ma este mondtak már értem imát. Tettetett lazasággal kitekertem a kábeleket a kismagassarkúmból, és tovasiklottam, mintha semmi nem történt volna.

Mivel kedves francia barátosném lobogó hajával lelkesen húzott tovább, és erősen markolta a kezemet, nem maradt más hátra, mint előre. Jobb talpam alatt valami kényelmes puhaságot éreztem, mintha egy cipő lett volna, 5 pont. Arrébb tipegtem, miközben halk mormogással elnézést kértem. Erre a háttérből egy erőteljes Cssssssss! hallatszott. Jujj!

Tovább, tovább! Hopp, belerúgtam valamibe. De mi a szösz lehet az? Hosszú, fém, felfelé nyúlik. Mivel testem deréktájt kétrét hajlott, hogy fókuszáljak a talajra, elfelejtettem eddig felnézni. Eddig! Lassan megemeltem a fejem, és láttam, hogy a hosszú izé tetején egy igen csak értékes kamera figyel a tehetetlenség állapotában. Bónuszpályaaaa!!! És pontosan, ahogy a fizika törvénye leírta, lassú, de határozott ingásba kezdett hatásom ellenhatásaként. Több se kellett nekem, gyors nyüszörgésben törtem ki, hogy mentsem a helyzetemet. De mivel a szimfonikusok és az énekesnő épp akkor kezdett bele a második folkmuzsikába, a saját hangeffektem tökéletesen passzolt az ő hangszínükbe. Így aztán senki az ég világon nem vette észre, hogy tátogok, mint egy hal a vízben.

Mivel kezemet továbbra sem tudtam kiszabadítani a kedves francia barátosném erőteljes markából, egy egészen mély "áááá" hangot erőltettem ki a torkomon, amit azon melegében elnyomott az időközben belibbenő Bariton és a szoprán három felső C-je. Ez lehetett a mű tetőfoka, mivel mindenki megmerevedve ült a helyén.

Apró vereség, gondoltam, de a háborúnak még nincs vége! Nem adhattam fel így, hát stratégiát váltottam, és a hangjelzés helyett egyéb érzékszervet hívtam segítségül, mégpedig a fájdalmat, ez volt ugyanis az egyetlen dolog, ami még alkalmas távolságból hatással tudott lenni a történésre. Kicsiny magassarkú csizmámmal ráléptem a kameraman lábára, aki ekkorra már teljesen belefeledkezett az előadásba. Hirtelen riadságát igencsak fejlett reakciója követte, amellyel végül sikerült megmenteni a kamerát. A tehetetlenségi inogás alábbhagyott, mi pedig tovább másztunk az ülőhelyünkre.

Nagy kő esett le a szívemről, ami csakhamar egy másik kameraman lábán landolt, aki épp ugyanoda akarta a lábát tenni, mint én. De mivel ő gyorsabb volt, ráléptem! 5 pont. Olyan erősen koncentrálhatott a kamera kukkolójába, hogy ahelyett, hogy kivette volna a tekintetét a távcsőből, kamerástul fordult felém. Szemem előtt egy hatalmas objektívvel, röpke pillantást vetettem az élén piros led irányába, majd kivillantottam 1 millió dolláros mosolyomat. Felvétel! Akármennyire is el akartam kerülni a szereplést, a végén tényleg "Benne leszek a tévében!". Bár remélem, a vágószobában a 12-karikára tekintettel kivágják ezt a részt.

Miután váltottunk pár keresetlen pillantást a kameramannal, elfordultam, és követtem a karom meghosszabbításaként gond nélkül előretörő, nekem vállig érő francia barátosnémat az ülőhelyre, ami úgy esett, hogy a lépcsőre volt helyezve. Így aztán életem első operáját lépcsőre tett széken hallgattam végig. Leültem, megnyugtattam megfáradt testemet, behúnytam a szemem, és koncentráltam a zenére. Nyugalom áradt szét bennem, és nem kellett 10 perc, hogy konstatáljam, az opera nekem való időtöltés lehet. Bár nem tudom, hogy végül ez a Nintendos akadálypálya nélkül is így lett volna-e.

Mindenesetre boldog voltam, hogy eljöttem, és ha tudtam volna, mi vár még rám, még boldogabb lettem volna! Mert a java csak most jött. Hogy hogyan is lépett a színre kedvenc francia barátosném és hogy hogy lett belőlünk nagyobb látványosság, mint az operaénekesekből, az már egy másik történet lesz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.