Tegnap este elég nagy bulinak nézett elébe a kis csipet csapat, ugyanis elhatároztuk, hogy megünnepeljük az újévet. No ez már ebédidőben elkezdődött, amikor megkóstoltuk a litvánok pálinkáját. Természetesen ők is medicinnek álcázzák, és előszeretettel hajtogatják, hogy ez tényleg gyógyszer, de sztem 50 fokos alkohol már nem biztos, hogy belefér a gyógynövénylé kategóriába. Kétségtelen, hogy gyógynövényből készült, kesernyés ize volt, és mikor lenyeltem, az egy dolog, hogy az egész nyelőcsövemet végigégette, de mikor találkozott a gyomrommal, az sem köszönte meg. De legalább nem küldött köszönő képeslapot visszafelé. azért nem volt olyan rossz, de nem hiszem, hogy a kedvencem lesz. Valami olyasféle a neve, hogy Manininiku, vagy mi, kegyetlen ize van, és joggal rászolgált az angolra “forditott” nevére: Millers’ Bitter.

A délután már sokkal jobb hangulatban telt ebből kifolyólag, még a fütőrendszert is elzártam az irodában, annyira melegem volt. este találkoztam a leendő olasz tanárommal, a Nardival, aki egy nagyon kedves fiatalember, 37 éves, és albán eredetileg. A félórás gyors összefutásból majd 3 órás beszélgetés lett, tényleg nagyon szimpi volt, és nem mellesleg végre lesz tanárom, perfekt olasz leszek még itt a végén. No persze ettől annyira nem félek. Elég, ha nem adnak el első körben. J aztán meg lehet, h vmi albán is ragad rám, elvégre nyelvtanár. No szóval vele beboritottunk egy pohár bort, ami megadta a melegitést, hogy odaérjek a New Irish nevü helyre, ahol megbeszéltük a New Year party találkahelyet. A fele banda már ott volt, csiszoltam egy kicsit a nyelvtudásomat, ugyanis itt már voltak olyanok is, akik angolul egy szót sem. Ritka, de úgy látszik, van ilyen is. Nemsokára megérkezett Ili és Ilir is, majd Marcello, igy már nekem is volt beszélgető partnerem. Jókat borultunk, majd egy kis sör után (a következő drink az itallapon este), átblattyogtunk a már jól ismert, elhiresült Cannon törzshelyre, hogy végre ugrabugráljunk is egy keveset. Ott csatlakozott hozzánk Emil, a bolgár, Thomas az osztrák, valaki, akit nem ismertem (és úgy látszik, nem is sikerült közelebbről megismernem, mert nem emlékszem a nevére!), és Daniela, a shpirti J. A buli jó volt, nagyon is, táncoltunk, mit aki még sohasem, egészen hajnal 3ig, ha jól rémlik, bár pontosan nem tom megmondani, mer’ már korán volt a szememnek, igy egyrészt nem láttam az órát, de ha láttam volna is, akkor sem tudom, mennyi volt az idő, mivel az órám megállt, elfelejtettem ugyanis felhúzni. Van ez igy elfoglalt emberekkel!!! Ja… J

Reggel az első dolgom az volt, hogy lenyomtam a gondosan beállitott ébresztőórát, hogy ne zavarjon, és visszaaludtam. J félnyolckor már fel is keltem, és kedvenc zeném harsogott a fülemben, amit minden reggel az irodában eléneklek, mikor beérek: I want to break free… J vajon a pszichológusok milyen messzemenő következtetést tudnának ebből levonni!??? Felemeltem a fejem, és meglepődve nem, de annál szomorúan tapasztaltam, hogy szédülök, fáj a fejem. Az öregedés, a klimax vagy a tegnap elfogyasztott nagyobb mennyiségü alkohol és füst lehet vajon az oka? Nem is tudom… mindenesetre első gondolatom az volt, hogy eszem ágában sincs a gymbe menni. Aztán elkezdtem a napi rutinná vált előkészületeket a gymhez mégiscsak, hátha a testemet és agyamat meg tudja ez a kényszeres mozgás győzni, hogy menjek. Főztem egy kávét, és úgy bámultam a pohárba, mint aki még nem látott kávét tejjel cukor nélkül életében, és ez volt élete minden vágya, és most, hogy ez is meglett, azon tünödik, vajon mi legyen a következő nagy cél az életben. Elkezdtem beszélgetni magammal. Nem nevetni, komoly dolgok ezek! Csináltam már párszor ilyet, de mindig kinevettem magam kivülről (ami elég nehéz, ha most jobban belegondolok, tekintve, hogy bentről nem tudok kijönni, hogy kinevessem magam…). Szóval megkezdtem a fenomenális csellel kieszelt meggyőző stratégia végrehajtását: let’s go to the gym!

7:38 – konyhapultnak támaszkodva. ‘Go!’

7:39 - konyhapult still – ‘No, it is too late.’

7:40 – too late does not exist in your dictionary. C’mon!

7:41 – I have a new dictionary. I have pain allover my body, cannot run even one meter.

7:42 – You can, I know, the first step is the worst but then…

7:43 – I did not pack my things in the bag, time is not enough, it does not worth to go for such a short time.

7:44 – it is always worth the efforts to move.

7:45 – ok, give me 1 minutes and I go.

7:46 – 1 min is over, go!

7:47 – no, I have to wash my teeth, it is too late. I wil do here at home something.

7:48 – NO, do not joke with me, go now! What will be with the plans of marathon this year?

7:49 – Ok, you won.

Egyébként nem tom, miért angolul beszélgettem magammal… 7:50kor zártam az ajtót, 8kor már a futószalagon voltam, és szaladtam félórát. Félóra elteltével még edzettem a többi masinán, és egészen 9ig tébláboltam, kissé szédülős, kissé féleleven-félholt állapotban, de a végén megtettem, amit megkövetelt a haza, és kedvenc fáradtságom kiséretében hazatrappoltam a cuccaimért, hogy irány a munka. A buszon azt éreztem, most van vége a kellemes perceknek, ugyanis kellően elkezdtem szédikézni. Gyors leültem, igy álcázva a “nem találom a horizonton a vizszintest” mozgáskoreográfiát. Kicsit elkéstem a munkahelyről, de legalább bejöttem. Ili ezt csak 11kor produkálta, én nyertem. Mikor megjelent, a feje olyan volt, mint akit megcsipkedett egy markológép. Gyors ittunk is egy kávét, és elbeszélgettünk egy darabig az élet nagy dolgairól, a tegnapi történésekről, helyes és nem helyes fiatalemberekről, munkáról, és még ki tudja, miről.

Back to work… délben elmentem a bankba, hogy betegyek egy kis pénzt, amit, én naivan azt hittem, tárt karokkal várja a bankosnéni. Hát nem igy történt. Egy csekket tettem egy számlára. A csekk jogosultja és a számlatulaj ugyanaz volt, ezért nem is értettem, miért nem mindegy nekik, ki is teszi be a pénzt, pláne, hogy beraktam, és nem kivettem. No de mindegy is, mert alig negyedóra alatt meggyőztem őket, hogy márpedig be fogják fogadni a pénzt. Remek, végül sikerült. Következő probléma, mert ugye ez igy túl egyszerü lett volna: a számla egyenlege minuszban van. Ok, fizessek be pénzt, mert legalább annyi pénznek a számlán kell lennie, amennyi a commission fee. Kiszámolták mennyi, mondtam, ennyim nincs, nem tudom kp-ban fizetni, de mi lenne, ha levonnák az összegből, amit beteszek. No azt nem lehet! Ja, ez érdekes. Akkor mi lenne, ha mivel van a banknál egy másik eur számlán, arról áttennénk usdre vmennyit!? Ugyis rögtön látható bankon belüli utalásnál az összeg. No, meg fogtok lepődni, de a bankos lánynak ezzel újat mondtam! Győzködtem-győzködtem, hogy higgye el, de végül csak arról sikerült meggyőznöm, hogy kérdezze meg a kollégáját. És pár tanácstalan kollégán átmenve már meg is tudta, hogy tényleg. Remek!!!! Felsóhajtottam, most már nem lehet baj! Tévedtem. Jött a következő akadály: át kellett kalkulálni a dollár összeget eur-ra. Lelkesen mutogatta az árfolyamot a hirdetőtáblán, mondtam, ok, végülis mindegy. Mivel már kicsit megingott a bizodalmam a kislányban, elkezdtem figyelni a picinyke ujjait, hogyan rohangásznak fel-alá a kalkulátor gombjain! És sajnos, bár ne igy lett volna, de rossz előérzetem beigazolódni látszott: forditva számolta át a dollárt. Mikor már kb 10szer beütötte igy is, meg ugy is, halkan hozzáhajoltam, hogy a főnöke ne hallja: you should calculate in the opposite way, divide instead of multiply. She got angry and I can understand because she is a cashier but it was my account so I wanted not to have problems and not to come back every day to the same bank and spend 1 hour at least here. So I told her think it through again quitely but it seemed she did not believe me and called one in the back office for help. They discussed it in albanian but I could figure out that it was about divide or multiply. She hesitated a bit after phone call but finally I was really happy because she used the right amount for transfer. J then everything went on its own way and after almost 1 hour I came out of the bank with a tired but happy expression on my face – almost like a stupid smiling pumpkin.

Jajj, most vettem észre, hogy angolul irtam, de nem haragszotok meg, ha már nem irom le mégegyszer!? Nem vagyok százas ma…

Visszatérve a bankból olyan volt az arcom, mint akinek elnyelte az apróját a parkolóóra, valami ilyesmit irt körbe Ili, mikor meglátott, és invitált, hogy menjek vele és a főnökkel ebédelni. Nem mentem, mert várt rám egy remek saláta. Másnapos gyomor álma…

Ebéd után meeting lesz újra csak. Hurrá, az első meeting az évben, már alig várom. Biztos hasznos és érdekfeszitő téma lesz, de legalább utána elmehetek olaszt tanulni, és vége a napnak!

És hogy ne maradjatok ma sem múltbeli történet nélkül, imhol van még egy, amit nem tettem fel a blogra eddig a tavalyi évből:

2008. október 26., vasárnap (a nagy bevásárlókörút)

A remek Cannon-túra után 12kor keltem Adelával, ugyanis ott maradt, nem ment már haza messzire. Arra nem emlékszem tisztán, hogyan is jutottam haza, de a lényeg a végeredmény. Mikor megemeltem a fejem, minden belémhasitott az emlékek kivételével: másnap, fejfájás, éhség, szomjúság. Ránéztem Adelára, ja, hasonlóan érezhette magát, vagy láthatóan még rosszabbul. Én csak úgy festettem, mint akit most húztak ki a kanálisból, bár egyetlen megnyugtatás az volt, hogy füsttől eldugult szaglószerveim ezt nem támasztották alá, viszont a füst beette magát a hajamba is, úh első dolgom a biztonságos felülés és felállás után a zuhany alá vezetett. Hosszú és fájdalmas út volt, de végül összeszedtük magunkat – irány a vásárlás, legalábbis nekem.

Az adidas boltban tök jó cipőt találtam, visszajövök érte, gondoltam, ami azért volt rossz ötlet, mert mikor később visszamentem, kiderült, hogy nincs a méretemben. Én agyavesztett, végiggondolhattam volna, hogy megkérdezem elsőre, és akkor nem kell visszamenni. Ja, nem baj, tanulópénz…

Bementem egy másik cipőboltba, ahol találtam egy szimpi cipőcskét, és kértem az eladótól egy 40est (igen-igen, nagylábon élek, no! van ez igy!!!) Az eladó kedves volt ugyan, viszont nem találta az árut, mivel a cégvezető a férj, aki elment a szomszédba 2 órája venni egy kis reggelit, és azóta nem látta. Átszaladt a szomszédba, persze nem volt ott. Hujjujj, gyors kimentem a boltból, h majd később visszatérek, és behúzott nyakkal gondoltam bele, vajon mit kap a szegény ember a fejére, mikor visszatér, hogy hol is volt. Már ha visszatér egyáltalán. Tekeregtem a Bloku-ban, boltokat vadásztam, és a végeredmény: 2 nadrág, 1 pulcsi, 1 új Conad, 1 cipő, 2 póló, 1 óra. Az egyik cipőboltba, ahová bementem, vettem egy cipőt, és mikor fizetni akartam, és kérdeztem, mennyi, azt mondta nekem, 20. mondom, mi 20? Hát 20 lek (40Ft!!!), válaszolta. Álamat tapostam a lábammal hirtelen, és nem mintha nem akartam volna olcsó cipőt venni, de hát azért mégiscsak nem vinném csődbe az albán kereskedelmet. Visszakérdeztem még1x, erre rámnézett, és hirtelen, mint akinek csendben leesik a tantusz, elmagyarázta, hogy a régi rendszer szerint minden 100zal osztva volt kiirva, és ugy is mondták, és mindenki tudta, hogy 100zal kell szorozni a fizetendőhöz. Nem tom, mire volt jó, de mindegy is, a 2000Lek kicsit reálisabbnak tünt, hát kifizettem. Egy másik helyen annyira nem beszélt angolul az eladó, és én annyira nem albánul, hogy még azt is megtudtam, isten tudja hogyan, hogy most tanul angolul, és a könyvben a 4. fejezetnél járnak, amiben épp a bemutatkozást tanulják. Nagyon kedves volt, én meg érdeklődő, igy aztán közös nyelv nélkül is ment.

Mikor hazaértem, már este lett, kipakoltam, bekapcsoltam a számgépet, és nézelődtem, leginkább bambultam. Olyan furcsa volt az idő, mármint sötét volt, viszont az óra meg valahogy mintha kicsit nem úgy járt volna, mint kellett volna. Gyanús volt, de egészen másnap reggelig, hétfőig nem esett le, hogy először életemben, lemaradtam az óraátállitásról.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.