A szombat reggelt azzal kezdtem, hogy regenárálódtam a hosszú alvásból, majd elmentem a boltba, és volt olasz órám is. Nardi 9-re jött, és végre már nemcsak a buszos társaságnak őrlöm az olasz szavakat, hanem neki is. A pasi 37 éves, szimpi, az a kimondott good guy, emiatt aztán nem kimondottan az esetem igy első ránézésre, bár a többiek folyton össze akarnak vele boronálni. Nagyon vicces egyébként, hogy folyamatosan pirul. Egy ilyen embert ismerek még rajta kívül, Deant, a szlovén kollégát, aki már akkor elpirul, ha az folyosón szembe találkozom vele, és köszönök neki. Nem tom, hogy szlovén sajátosság-e, de neki megvan az a specialitása, hogy vonalpirulása van. Elneveztem igy, mer’ nem lehet egyszóval kifejezni. Alulról, nyaktól felfelé pirul, és mintha vonalzóval vezetnék a piros és fehér határvonalat, úgy terjed egyre feljebb, ami azért is olyan feltünő, mert elég világitós fehér bőre van. Szóval Nardi nem a vonalpirulós fajta, és nem is foltpirulós (ezt gondolom, mindenki elképzeli, milyen lehet), ő inkább az a vödröspirulós. Az meg olyan, mint amikor egy vödör pirosfestékkel képen dicsérik az illetőt, olyan egyből piros lesz, vagy inkább sötétbordó. No, most kicsit ifjú Kazinczy-nek érzem magam, talán munkát váltok, vagy másodállás… Minden-iró leszek: nyelvújitás, ’egy magyar élete az albán világban’ blog, diéta-sikerkönyvek ecetera… Ja, és persze, hogy én se maradjak ki a sztárok életútját meghatározó témájú könyvből: legalább egy receptkönyvet biztosan kiadok, ha már hires leszek! Ha már a nyelvújitásnál tartunk, a fél olaszórát azzal töltöttem, hogy Nardi pirulását teszteltem, szegény, fogyatkozhat a festék odabent. Pedig a végén már nem is csináltam mást, csak ránéztem. Nem tom, ezzel mi baja volt. Az óra másik felét azzal töltöttem, hogy az olasz és albán kifejezések magyar megfelelőjét megkeressem. De nem ám úgy egyszerüen szótárral! Ááááá, dehogy! Kiejtés után szaladva: például a ’miamano’ egy remek példa erre! Vagy például az albánok által oly előszeretettel használt ’popo’, ami nekik ’igen-igen’, nálunk viszont, ugye nem kell részleteznem. Hogy ezek mennyit használják a feneküket a kommunikációhoz, az valami csodálatos! J

A kimeritő olasz óra után irány a gym. 1 óra futás után úgy éreztem magam, mint akiből kiszivták az összes energiát, és feltöltötték valami kábszeres cuccal, amitől úgy éreztem, repülni is képes lennék. Ez az az endorfinlövés, amit az ember hosszú folyamatos testmozgás után érez. Még kb egy másik órát eltöltöttem a gépeken csüngve, súlyokat emelgetve, bár sokszor nem is emelgettem, csak beszélgettem velük, hogy mi lenne, ha maguktól is mozognának. Nem tom miért, de az edzőgépekkel való kommunikációt még tanulni kell. Nem tom, milyen nyelvet beszélnek, de keresni kéne egy tanfolyamot. Az edzés után farkaséhes lettem, és miután a lakásnál örködő portásbácsit sajnáltam megenni, gyors’ felszaladtam a lakásba, és ettem nagyon fincsi salátát. Nyammmm! Majd irány a QTU. Az úton odafelé már meg sem lepődtem, hogy legalább ketten kértek tőlem, mint tőzsgyökeres albántól útbaigazitást, amit egy röpke ’nuk e di’ (nem tom) kiséretében elrendeztem. A QTU busz persze pont az orrom előtt ment el, úh legalább 20 percet vártam a másik füstkazánra. Felültem a buszra, ahol legnagyobb elégedettségemre tovább gyakorolhattam az albánt, legalábbis az előbb emlitett kifejezést. Ugyanis ahány ember felszállt, mind hozzám jött oda megkérdezni, hogy merre megy a busz. Már kezdtem aggódni, hogy elfoglaltam az információ vagy a jegykezelő hivatalos helyét a buszon, de persze ilyen nincs. Pláne, hogy hétvégén nem is kell buszjegyért fizetni, mivel hétvégén a jegyüzérek nem dolgoznak. No de mindegy, mindenkit útbaigazitottam. Előbb kezdtem a ’Nuk e di’-vel, mivel nehezitett pálya volt, és nem ám ugyanazt a kérdést tették fel, hanem mindenki mást kérdezett: például, hogy ez a busz a QTU-ba megy-e, vagy hogy megáll-e itt meg ott, meg hasonlót (ezt onnan sejtem, mert a megállók nevét már valamennyire vágom, meg egy-két igét kikapok néha a tömegből). Szóval miután a nuk e di már túl uncsi volt, elkezdtem a kihivásra válaszul a lehető legtermészetesebb albánságommal válaszolni. Mint például, amikor egy öreg bácsi esetében azt gondoltam, azt kérdezi, hogy a busz a QTU-ba megy-e, akkor azt mondtam, hogy popo. A baj csak az volt, - neeeeem, nem a kiejtés, hanem -, hogy elfeledkeztem arról a fránya fejrázogatási marhaságról már megint, vigye el az albánszamár!!! Pedig olyan büszke voltam, hogy már majdnem megértettek. Aztán mikor láttam az öreg bácsika arckifejezését, az a tipikus: ’ennek tutira elmentek otthonról!!!’, akkor kicsit lelohadt a lelkesedésem. Viszont nem tartott sokáig, mert jött a következő challenge. A nyelvtanfolyam egészen addig tartott, míg félig nem telt meg a busz, akkor ugyanis már nem fértek oda hozzám, igy újabb infopointot találtak. A busz megtömve kizötyögött a QTU-hoz, az emberek kiömlöttek a buszból, mint a Tisza árviz idején, majd beömlöttek az ajtón, és elkeveredtek az ott forrongó tömegben. Leárazás van, hurrá!!! Mivel szégyent nem valhattam, vettem én is pár dolgot azon kívül, amit elterveztem. Igy aztán vettem mindenféle hasznos dolgot, mint ruhát magamnak és ruhát az ágynemüknek. Ez utóbbiért kicsit megszenvedtem, mivel az a kedves Euromax olyan bankkártya leolvasót használ, ami csak albán bankkártyát fogad el, igy nem sikerült elsőre kifizetnem a számlát. De egy biztonsági őr kiséretében kiraboltam egy automatát, és elengedtek a fogságból, igy megúsztam a mosogatást. Bár nem biztos, hogy a helyi albán tescoban mosogatással kellene ledolgozni a tartozást, lehet, hogy a csomagleadónál kellene szimpatikus albán neveket firkálni a szatyrokra. Itt ugyanis az a szokás, ha még nem irtam volna, hogy le kell adni az összes szatyrot, ami az embernél van a bejáratnál. Semmi csomagmegörző, csak ráfirkantják a neved a szatyorra, és kifelé felveszed, ha el nem vitték addig. Persze ez ritka véletlen, de épp most előfordult egyszer. A nevemmel mindig nagy problémáik vannak, úh legtöbbször elkérem a tollat, hogy ráirjam magam a nevemet, de ezt most megtagadták. Biztos féltek, hogy ellopom a tollat, vagy büszkeségből, az ’akkor is megértem, és leirom a neved’ játékot játszotta velem az eladó. No mindegy, tény, hogy a végén már betüztem a nevemet, és még azt sem értette meg, mondjuk nem is csoda, mert magyarul betüztem. J

Egész nemzeti jelképnek éreztem magam, mikor hazafelé cuccoltam a sok packkal: amolyan albánszamár effekt voltam, vagy annak valami árnyékféléje. Mindenesetre tény, hogy pár centivel alacsonyabb voltam annyi súly alatt.

Este Ilihez mentünk enni egy fennséges salátát, inni egy még jobb bort, majd irány a Harley Davidson, ahová meghivta a főnököket, akik nem jöttek. Mi eléggé nem éreztük ott a hangulatot, kicsi helyen egy bazi hangos felszereléssel koncerteztek, ami nemhogy betöltötte, de szétrúgta a kicsi hely falait, és a dobhártyánkat. Asszem eléggé birjuk a strapát, de ez azért már sok volt. Úgyhogy irány a Charls’, ahol sikerült rájönnöm hosszú idő után, hogy én kifejezetten nem szeretem a Metaxat. Volt ott egyébként egy elég jó albán banda, akik rockzenét játszottak, és az énekes quite good volt. Szóval elég sokat ráztam a fejem, és bemutattam pár elég szimpatikus lábongitározós megmozdulást, ami már olyannyira elhiresült köreinkben, hogy szinte kórusban tapsolnak, h meggyőzzenek, mutassam be a tudományt. Egy bizonyos alkoholszint felett már győzködni sem kell.

A vasárnap reggel és délelőtt úgy telt el, hogy nagyjából észre sem vettem. Tudjátok, van az úgy, mikor az ember csak úgy létezik, dülöngél a lakásban, megy ide meg megy oda, kerestem a helyem, miközben a mosókonyha egyik sarkából rámorditott valaki, hogy majd a szivbajt kaptam el: ’Beeee-be-beee. Kapj el, ha tudsz!!! Be-Beeee!’ No szerintetek mi volt az?

Hát egy porkandúr!!!!! Közvetlenül a porszivó mellett ücsörgött, és vigyorgott, mint a tejbetök. (Akkora volt, hogy szégyen lett volna porcicának nevezni…)

Igy aztán finally csak megtaláltam a helyem, irány a takaritás. Végignyaltam a lakást, és a végén már majdnem úgy éreztem magam, mint a gymben egy 10 perces futás után, mikor kaptam egy smst: Ili: I’m hungry like hell and can eat a whole pig. És ekkor a gyomrom válaszolt. Not especially a whole pig but at least 1tons of vegetables with something, yesssss. So we went out to have something to eat which took at least 30 mins to decide where to go. Marcello, the dangerous italian who also joined wanted to go out of the city but we were both so hungry that when we looked at him he immediately gave up all his plans. So finally we went to that arab restaurant which is my favourite one and ate lots of things like 4 types of salads, spicy ones which I liked a lot. It was made of paprika, paradicsom és hagyma, no és persze valami csipős, ami annyira kellemessé tette a többi ételt. Volt még ott csofte (ami hasonló a mi fasirtunkhoz, csak szinhús, nincs benne zsemle), sült, bundázott, szezámmagos sajt (ez a kedvencem!!!), aztán falafelgolyszlik, aztán vmi más húsféle, amit nem tom, mi a neve. És a legjobb, a tabuleh. Ez egy full-hagymás, paradicsomos, kuszkuszos salátaszerü étel, ami szintén elég kedvenc, csak utána nehogy bárkinek eszébe jusson bárkit lesmacizni, mert az cseppecskét kiábránditó. Believe me, I experienced!!! Poor guy!!!! J or poor me!? No, no, no… Definitely poor guy!!! (but somehow it can cause ’full of fun’ situation!!! Ok, enough of such analysis…) A desszert egy libanoni különlegesség volt: a nevüket elfelejtettem, de az egyik fahéjas-mazsolás rizs volt, a másik pedig valami almapuding szerü valami dióval. Kaptunk még kávét is, és Danja török kávét kért, amiből lehet jósolni. Bár a pincér figyelmeztetett minket, hogy az ezen a helyen tiltott, azért mi mégiscsak megköltöttünk egy jövőt Danjanak, és annyit szórakoztunk, hogy a pincér végül odahivta a barguy-t, mert hogy ő expert. Persze a jóslat according to our imagination was that lots of sex is waiting for her and the guy confirmed and explained us with a smiling face that the cup pattern is full of holes so it is evident. Danja was not worried anymore… J 

Annyit ettünk, hogy mikor kigurultunk az étteremből, nehezen tudtunk a helyes irányba fordulni hazafelé.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.