A hét igazából nem volt valami nagyon mozgalmas, leszámitva egy-két estét magábafoglaló borozást, P öléskényszerét, amivel először de nem utoljára szembesültem, a magyar nagykövetségen tartott national day felejthetetlen élményét, a magyar közösséggel való találkozást, a földrengést, Ardian folyamatos poénjait. Most, hogy ezt igy felsoroltam, már nem is tünik kevésnek.

A kedd nagy hire az volt, hogy megkaptam a diplomat kártyámat, úh szabadon garázdálkodhatok. Végre eljutottam az edzésig is, úgyhogy nagyon örült a kis lelkem, hát még a lábaim, hogy végre futópadot érhettek, ami tempót diktált. A kedd este viszonylag csendesen telt, beiktattunk egy kis borozást, megismerkedhettünk Ili új pasijával, Mandival, aki nem hiszem, h a legjobb barátom lesz addig, mig meg nem tanulok albánul, mert egy fia angolt nem beszél, ami nem szégyen, de én viszont elég kevés albánt, ami szégyen, és az összes szó, amit tudtam, és eszembe is jutott, köszönőviszonyban sem volt a témával, úh mivel nem akartam érdektelenségekről beszélni, mint hogy ‘köszönöm’, ‘jó napot’, ‘jó reggelt’, igy inkább csendben maradtam. Appreciate in Silence… ahogy ez a mondat itt már szállóigévé vált. Nem tom, meséltem-e ezt a történetet a hires jazzénekesnővel, akinek mertem ezt mondani, ha nem, reklamáljatok. Már ugyanis nem tudom, ki tudja, és ki nem, de az tuti, h Tiranában már mindenki. Ez egy hires mondat lett, ami az én számból született, remélem, örültök. Nagyon büszke vagyok rá, mintha a gyerekem lenne. J Mondtam a többieknek, h sajnos v nem, de sok ilyen marhaság leledzik még a fejemben, és elég sok energiát égetek naponta azzal, hogy bent tartsam őket, és nehogy kiszabaduljanak a szabad levegőre. Mindenkinek ajánlom az efféle brainstormingot zsirégetés és alakformálás gyanánt. Gondoltam is, hogy irok egy könyvet, mint az a kis duci fiú, aki nagykorára szálkás muszklis törpe lett, tudjátok!? Bizonyára nagy lelki terhelésen ment át gyerekkorában, ezért inkább meggondoltam magam, mert félek, hogy ha sikerre viszem a könyvet, akkor nem marad (N-Update) kenyérre valója, és nem akarom a pszichiáterét fizetni. Szóval a fejemben lakó mondatok, nevezzük őket egyszerüen és röviden bejcikisbuksijábólkipattant lényeknek, amint oxigénnel reakcióba lépnek, hirtelen szint és alakot váltanak. Ez abban nyilvánul meg, hogy megtámadják a legközelebb eső homo sapienst, beleköltöznek, és mint egy szimbióta, együttélést kezdenek el vele folytatni. A beköltözőparty keretében azonnal hatást gyakorolnak a donor arcberendezésére, ami bizonyos varázsszavak kimondását követően azonnal mosolygós pózt vesz fel, és ez nevető hanggal párosul. Mindez a végtelenségig a donor vérében marad, és ahányszor a varázsmondat elhangzik, az effect megismétlődik, gombnyomásra. Veszélyes üzemmód, pláne, ha ezek a pillanatok egy emelkedett hangulatú miting keretében zajlanak pölö.

No jó, de vissza a borozásra, valójában nem is történt egyéb, mint amit el tudtok képzelni: a kedvenc borozómban ütöttük el az időt ötösben, mer’ ott volt még Adela és Ili gyerekeinek a bébiszittere, Daniela is, aki egy tündér csajszi, keveset beszél angolul, de azzal a kevéssel úgy van, mint én az albánnal: mindegy, csak használjuk. Úgyhogy mivel nagyon csípjük egymást, akár mutogatva is képesek vagyunk “beszélgetni”. Csuda dolog ez a nyelvkérdés, igazán!

És mivel már megint a nyelvnél járunk, és mivel vége a napnak, melegítsük nyelveinket, most csak röviden:

 

A szerda azzal kezdődött, hogy eldöntöttem, nincs több dorbézolás, ez az elhatározás egészen csütörtök estig tartott. Alig bírtam ki!!! Végre volt egy olyan nap, amikor nem történt különösebben semmi P öléskényszer előadásán kívül. Délelőtt 11 magasságában, amikor már a nevemet meg tudtam bárkinek gondolkodás nélkül mondani, P beviharzott az ajtón, mint a repülő telázsi erős monszun idején, villogtak a szemei, rámnézett, és ezt mondta: ma még meg fogok ölni valakit. A szemeim az átlagosnál nagyobbra nyíltak hirtelenjében, átfutott az agyamon, hogy egyetlen vagyonomat, a plüss Micimackómat ráhagyhattam volna valakire a meg nem írt végrendeletemben, de ez már késő bánat. Majd mint az életigenlés jelképeként eszembe ötlött egy pillanatra, hogy a szokásos könnyű és finom poénjaim egyikével elütöm a rosszkedvét, de sztem visszakézből kaptam volna egy maflázst. Nem volt elemében és a poénfelfogó képességét is a másik öltönykabátjában hagyhatta, úgyhogy nem próbálkoztam. A mosolyt alig bírtam visszagyűrni a helyére a képzeletem virtuális világába, de nagy erőfeszítések közepette csak összejött. Az elméleti zsírégetésben már nagy vagyok, a csuda bánja a kis update-mókust, megírom azt a könyvet! A szerda ezenkívül nyugiban végződött, otthon, pihenéssel. És bár a nyelven sok zsírt nem kell égetni, mégiscsak érdemes néhanapján megmozgatni, ma például ezzel, itt ni:

 

No de nem úgy a csütörtök. Október 23-át írtunk, ami otthon határozott munkaszünet, de mivel az albánoknak ekkor ugyi nem volt semmiféle történelmi eseményük, amiről meg kellene emlékezni, ezért itt nem volt szünet. Ez egyébként meglepő, mert minden második héten szeptembertől kezdve kb ünneplünk, ami persze egyáltalán nem rossz. Erre jó, ha egy országban több különböző vallás is van. Nálunk is meg kellene honosítani a muszlim vallást, és akkor többet hosszúhétvégézhetnénk. Az albánok egyébként nagyon komolyan veszik ezeket a munkaszüneti dolgokat, szigorúan meg kell adni a népnek a lehetőséget az ünneplésre, olyannyira, hogy ha egy ünnep hétvégi napra esik, akkor megkapják még szünetnek a következő hétből a hétfőt, esetleg a keddet is szabinak, ha mindkét hétvégi nap ünnep. Ez aztán a luxus. No de visszatérve a csütörtökhöz, az itteni Magyar Nagykövetségtől Patrickék beajánlásával kaptam egy meghívót a fogadásra, amit szerveznek. Ardian ezt valahogyan megtudta (valszleg Micheltől, egy 60-as éveiben lévő francia öregúrtól, aki kapott meghívást), és csendes kényszerrel meghivatta magát. Mivel kocsival volt, elvitt a kocsijával, aminek eléggé örültem. Igaz, hogy kicsit sokáig tartott parkolni, mert kisebb határozatlanság lett úrrá rajta, hogy tolatva, vagy előre beállva közelíti meg a cselekményt, de alig 15 perc után már sínen volt a dolog. Én sem vagyok autóvezető zseni, úgyhogy egyáltalán nincs jogom kritizálni… (… no de azért mégis!!! J )

A fogadásra úgy slisszantam be, mintha nem is lettem volna meghívva. Ardiant kicsit hátrébb hagytam, és odasiettem az ajtóhoz, hol is az a kaja!? J A bejáratnál a filmekben szokásos módon egy egész kis fogadóbanda várta a kedves vendégeket, akikkel kezet kellett rázni. Köztük a nagykövet, aki nem tudta, ki vagyok, de mivel magyarul szóltam hozzá, kezet ráztunk. Bementem, Ardian pedig bajba keveredett, nem vártam ugyanis meg (a kis szemét kollegina), és mivel ő nem magyarul beszélt, ami a 10 fős tiranai Magyar közösség esetében feljogosít a rendezvényen való belépésre, vele ez már nem volt így. Rögtön lecsapott rá a nagykövet, hogy ki is ő, és mit is akar, biztosan kattogtak a fejében a pénztárgép kerekei, és számolgatta a fejenkénti büfé költségeit. Végül mégiscsak megmászta a dumagép a nagykövetet, és bekerült a döntő körbe. Mikor először körbenéztem, az jutott eszembe, hogy nem hoztam magammal a nyugdíjas kártyámat, most vajon akkor utazhatok-e ingyen a buszon. Nem baj, mert itt bármelyik vendéget megkérdezhetek! Az átlagéletkor ugyanis erősen súrolta a 65-70-et, felülről… szinte kivétel nélkül katonai egyenruhában voltak a helyi nyugdíjasklub bátor lovagjai. Már épp kezdtem magam rosszul érezni, hogy nem öltöttem magamra az első és utolsó egyenruhát életemből, a kisdobosjelmezt, de aztán, leplezve zavaromat, gyors’ letoltam Ardiant, hogy igazán felvehette volna a díszegyenruhát. J Megérkezett Michel is, akinek az angolja inkább francia, így füleim duplájára duzzadtak az este folyamán, hogy kellő erővel tudják felfogni a szavait. Kedvesen meginvitált magukhoz vacsorára, amit még kedvesebben utasítottam vissza, hiszen nekem itt küldetésem van. Meg kell végre ismernem a kis magyar magot. Gyors szereztem egy pohár MAGYAR!!!!!!!!!! Bort, aminek nagyon örült kicsi szívem. Olyannyira, hogy gyors elfogyott, és szereztem még egyet. J Mikor már épp azon voltam, hogy elindulok az asztal felé szerezni vmit enni, gyors elkapott Judit, a konzul felesége, és odahurcibált a kis magyar csapathoz, aminek nagyon örültem. J

Az este folyamán nem sikerült semmit sem ennem, annál több vicces emberrel ismerkedtem meg viszont. Ott volt például Mimóza, az albán hölgy, aki perfekt magyar, mivel férje, Attila magyar és albánföldön dolgozik, egyfajta üzletkötő igazgató. Nagyjából mindent megtalál, ahol pénzt lehet csinálni, egyfajta közvetítő személyiség. Ők olyan 50es korosztály. Aztán Ott volt Krisztina és a férje, Laci, akik a delegáción dolgoznak, aztán Judit és Szabolcs, a konzul. Ja, és ne felejtsük el a katonai attasét. Itt nagyjából be is zárult a magyar csapat köre. Az este azzal ért véget, hogy mindannyian a cigihelyen gyűltünk össze, és miután pár ferde pillantást vetett ránk a nagykövet, mondván, az estének vége, hazaindultam, és élveztem a ritka magyar bor adta enyhe illuminált állapotot, ami ugye a nyelvmozgás koordináltságának csökkenésével kezdődik vagy folytatódik, így hogy érezzétek ennek súlyát, ímhol, tudjátok, mi jön, ugyi?

 

A péntek reggel edzéssel telt, végre. Az irodában Ardian még a biztonság kedvéért párszor felkeresett, ez egy idő után már mindennapos programjává vált. Igazándiból nem is történt nagy dolog, leszámítva a földrengést, amit a székben ülve érezni lehetett. Nyugalmi állapotban mozgott a ceruza a kezemben láthatóan. Először nem tudtam, mi volt ez, de aztán a többiek felvilágosítottak, hogy ez előfordul. Ja, jóvan! Volt már olyan eset, hogy el is kellett hagyni az épületet, mert riadót fújtak. Este mégegyszer éreztem otthon, és azon gondolkodtam, hogy vajon hogyan jeleznek, ha a lakásban vagyok, hogy szaladni kell. Valszleg sehogyan.

Az esti borozást rövidre zártuk azzal, hogy majd máskor, mivel senki nem volt teljesen tudatában a nap végére a tetteinek. És valami nagyon hasonló jutott csak és kizárólag az eszünkbe: