No hát sziasztok Mindenkinek. Itt volnék újra, nem mintha eltüntem volna bárhová is, csak éppen egy kicsit kimaradt a blogirás mostanában. Ezt valaki bánja, valaki nem…

Hazafelé a repcsin épp az járt az eszemben, hogy milyen jó lesz végre a melegbe visszaérkezni. Nohát ehhez képest hideg fogadott. No jo, csak 2-3 fok napközben, de azért ez is hideg ám egy ilyen melegvérü (vagy hideg??? Sose tudom…) teremtménynek, mint jómagam.  És éjszaka meg -2, -3 fok van, először életemben láttam itt befagyva pocsolyát. Jó, mondjuk nem volt mély, de azért ott gyöngyözött rajta az a kis hideg nyavalya. Jóvanna, utáljatok csak bátran, abbahagyom a panaszáradatot, mert épp most néztem, hogy otthon meg -10-ek repülgetnek!? No jó, ti nyertetek! :-P

Szóval asszem az időjárást kiveséztük/tem, úh evezzünk egy kicsit más vizekre, bár most igy belegondolva kirázott a hideg az evezés hallatán. Jeges Duna vize nem a legnagyszerübb hely ilyenkor az időtöltésre, kivéve, ha be van fagyva, és jókat lehet taknyolni rajta teljes testsúllyal anélkül, hogy lassan úszó jégkockaként végeznénk a vizben. Tényleg, tudtátok, hogy vizben legalább 25-ször nagyobb a hőveszteség, mint levegőben, amit az áramlás még tovább is fokoz!? Hogy a frászba’ tudják egyesek a jégkockás vizben átúszni a Dunát vagy a Balatont, vagy bármit!?  Az egyetlen jó dolog ebben, ha már igy kellene meghalni, hogy elobb tobbnyire eszméletvesztés következik be, és csak utána a halál. Ja, jó téma, igy újév kezdetén, bocsi…

Ha már a vidámabb témákat célozzuk meg, mit szólnátok egy-egy történethez a múlt évből, amit nem tettem közbecs tárgyává eddig. Például itt van egy a “nem minden házasságban a férfi hordja a nadrágot, lehet, h valakinek csak a kocsikulcs jutott…” cimmel is ellátható történet:

2008. október 25., szombat (a varázslatos kerékcsere)

Szombaton irány a futás. 65 perc, nagy kifáradás és heaven. Aztán irány a hash. Ili nem jött, úgyhogy utolsó pillanatban érkezőként baromi nagy szerencsém volt, hogy volt egy autó, ami elvitt. Kruje-ba mentünk ezúttal. Egy kedves házaspárral és két kisgyerekükkel utaztam: Agnieszka egy lengyel hölgy, aki a férje munkája miatt költözött ide. Steve az egyik nagynégyes partnere, úgyhogy hamar megtaláltunk a közös pontot. Az útirány Kruje volt ezúttal. Az odaúton végig beszélgettem velük, és nagyon jó fejek. Elpanaszkodták, hogy gyerekekkel viszonylag nehéz tempót tartani, így aztán nem is kapkodnak, a saját ritmusukat követik a túrán, és ők az utolsók általában. Volt valami furcsa érzésem a pasival kapcsolatban, Agnieszka nagyon szimpatikus, talpraesett hölgy, de Steve… nem is tudom, vmi férfirész hiányzott belőle, amit nem tudtam megmagyarázni… Mikor odaértünk a kiindulási ponthoz, már mindenki ott volt, az ambassador is, és még egy ‘kedves’ kolléga, Luigi is. Sokat nem beszéltem vele, nem tom, de vele kapcsolatban van egy olyan érzésem, hogy sosem leszünk túl jó beszélgető partnerek. Nem az a típusú ember, és én sem vagyok az ő típusa. Elindultunk hegynek fel, hamar elhagytam a kis családot. Felfelé az út jelentős részét Britney-vel és a többi amerikai fiatalsággal tettem meg, és hallgattam a magasröptű beszélgetéseiket, de valójában nem is tudom, hogy miről. A hegy elég meredek volt felfelé, viszont meseszép, és a kilátás sem utolsó. Egyre inkább érzem, hogy az az otthon maradt túrabakancs elég hasznos dolog, és hogy ha hazamegyek, mindenképpen el kell hoznom. A hegy tetejéről az egész várost és környékét beláttuk, csodaszép volt, tényleg. A tetején volt egy sírbarlang, ahol 2 vagy 3 sír volt feldíszítve, ez egyfajta zarándokhely a keresztényeknek. Barlangba temetkeztek, mivel egy ideig a vallás gyakorlása tiltott volt, és sokan a hegyekbe menekültek életük hátralévő részére, hogy vallásukat gyakorolják. A kommunizmus idején még templomokat és mecseteket is romboltak, mivel tiltott volt mindenféle vallás gyakorlása.

A helyben volt valami nagyon meghitt, belsőséges, ami az embereket arra ösztönözte, hogy amint beléptek a barlangba, elhallgassanak, és csendben nézzenek körül. Kivétel volt ezalól az amerikai kolóniából érkezett embertársaink kis csoportja, akik a belépéssel közvetlenül nagy kiabálásba kezdtek, fittyet hányva a helyiek csittegésére, kérve, hogy tiszteljék meg a helyet a csenddel. No de mivel ők amerikaiak, és nem érteni albán, sem keletüeurópai vagy balkáni népek ilyettén szokásait )bár kétlem, hogz ey a mély hallgatás csak ennek az égtájnak a sajátja lenne), nem érdekelte őket ez a kis történés különösképpen. Gyorsan kijöttem, mielőtt még felidegelném magam rajtuk, ennyi elég volt a közös túrázásból. Nem úsztam meg azért olyan könnyen, mert a lefelé utat is együtt tettem meg velük. Viszont van ott egy igazán helyes fiatalember, az egyik fő szervezője a hash túráknak. Erröl nem is mondanék többet egyelőre. J

Visszatérve kicsit még a szentélyhez, az egyik albán srác elmesélte, hogy sokan az adók elől menekültek ide, és vallást váltottak, hogy ne kelljen adót fizetni, volt itt mindenre adó, még véradót is fizetniük kellett. Lefelé menet Britney mellett ott volt Tracy, helyes fiú, helyes fiú kisérője, egy nagy darab néni. Tracy focizik, hívott, h menjek, bár ebből nem tudom, mikor lesz valóság, de rábólintottam, h egyszer biztosan. Ja és latin tánctanfolyam is van, egyszer azt is kipróbáljuk. J

A túra lassan a végéhez közeledett, amint leértünk a hegyről. Beültünk egy ottani étterembe, a Panoráma hotel éttermébe, megebédeltünk. Ebéd!? Felért 3 napi adaggal, legalábbis nekem!!! Olyan fenséges kaját kaptunk, amit sokáig nem fogok elfelejteni: amit mi a főfogásnak hittünk, az volt az előétel. A végén már mindenki a dupláját nyomta az eredeti súlyának, de nagyon boldog kis csapat kerekedett belőlünk. Az előételre tehát azt hittem, az a kaja, és amikor utána kihozták a főfogást, rosszul lettem, de isteni volt : byrek, kukoricakenyér paradicsomos-paprikás fetával sütve, pari a tetején, rizses spenóttal töltött lepény (byrek szerű), görögsali, joghurt finoman fűszerezve (Bazsalikom, oregánó), grillezett paradicsom, padlizsán, cukkini, paprika, sültkrumpli. Főétel: citromos csirkemell, bárányhús szósszal, currys rizs zöldségekkel.

Jujj, hogy milyen jó volt, azt el sem lehet mondani. Legnagyobb megtiszteltetés az volt, hogy mindezt a sok finomságot Britney és barátai társaságában költhettem el. Nem is értem, hogy érdemelhetek ennyi jót és szépet. Egyébként alapvetően nincs sok bajom velük, kivéve, ha sokat beszélnek, meg ha dicsérgetik a nevemet, hogy milyen szép. Sosem volt bizodalmam az olyan emberek felé, akik csak beszélnek-beszélnek, de keveset mondanak, és ha mondanak is valamit, nem tudhatja az ember, hogy öszinte-e valójában, amit mond, vagy csak azért mondja, hogy hallja a hangját. Bogaras vagyok, tudom, de szerintem, ha van mit mondani, azt az ember elmondja, de néha nincs mit mondani, és akkor derül ki igazán, ki a jóbarát, és kivel tudja eltölteni az ember az időt. Mert az igazi barát mellett hallgatva is úgy erzi az ember, hogy mindent elmondott, ami a fejében jár, és amiről gondolkodik, és hogy szavak nélkül is megértik egymást… (no ez most naon közhelyes volt, de ez a helyzet…)

Szóval az ebéd egy-két kisebb téma érintését leszámitva az amerikai elnökválasztásról szólt, és az összes amerikai leányzó szakértő véleményével, és heves vitákkal tüzdelt beszélgetésekkel lassan el is telt az idő, ideje indulni.

Lementünk az autókhoz, és akkor vettük észre, hogy a kedves házaspár autója, akikkel jöttem, defektet kapott. Vacsiúj terepjáró, még-vacsibb-új kereket fog kapni, egyszer, de nem itt! J Elmerészkedtünk egy benzinkútig, mert váltig állitotta Steven, hogy ez csak leeresztett. Én próbáltam neki mutogatni, hogy ha lehajolna, látná, hogy vágás van az oldalán, úh ez nem eresztett le, hanem defekt, de persze nem hallotta meg. Megálltunk a legközelebbi benzinkútnál, hogy felpupmáljuk. A kutas kissrác (aki nem volt több 15nél sztem) már az elején látta, amit én is próbáltam velük megértetni, de persze őt sem hallgatták meg. Felpumpálták, és addigra már odaértek páran, nagyjából a város lakosságának a fele, ahogy ez ilyen nagyobb érdekes eseményeknél már szokás. Hogy honnan tudják meg a történést ilyen gyorsan, arra nagyon kiváncsi lennék… szóval a város öregjei egybegyültek, és kezdtem reménykedni, hogy végre lesznek elegen, hogy megértessék vele, ezzel a kerékkel nem mehetünk tovább. Kb 20percbe telt, de meggyőzték, hogy csere kell. Mivel Steve könyvvizsgáló, a szentem semmiképpen nem végez ilyen jellegü munkát, sőt még azt sem tudta, hogy hol a pótkerék. A helyiek persze rögtön segiteni kezdtek, és már éppen szétkapták az autó alsó részét, ahol a pótkerék volt felerősitve, amikor Agnieszka, aki a nadrágot viseli a családban, elővette az autó használati útmutatóját, és szorgosan keresgélni kezdett benne, mondván, hogy ő olvasta valahol, hogy hogyan kell a pótkereket kiszedni. A gyereknevelés egyik hasznos momentuma lehet, hogy van az embernek ideje autó használati útmutatóját olvasni, ami nekem még életemben nem sikerült. Én már nem nagyon akartam beleszólni, bár egyszer láttam valahol, hogy az alulra rögzitett pótkerékhez van csatlakoztatva egy leengedő csavarka, vagy mi, amit a csomagtartóból tekergetve lehet kiengedni. Steve messze állt az autótól és a használati útmutatótól, semmiképpen nem akart belefolyni az eseményekre, és teljesen úgy viselkedett, mintha ez az asszony dolga lenne, igy Agnieszka nekiállt autót szerelni a helyi albánokkal, akik közül senki nem beszélt angolul, vagy bármi más közös nyelven, viszont hamar furcsállani kezdték a helyzetet ebben a különös házasságban, és szemlátomást jót borultak. Valahogy ez a szereposztás az ő társadalmuktól messze állhat ezek szerint. Nagy nehezen megtaláltak egy csavart a csomagtartóban, amit tekergetve magától, feszitgetés nélkül leeresztődött a pótkerék. Nohát, mik vannak!!! J Innentől már minden simán ment, 5 pasi kicserélte a kereket. Agnieszka fizetett nekik 500 leket a segitségért (ez egy ezres magyar pénzben, nem túl sok!!!) aztán elindultunk. Steve megkérdezte Agnieszkát, mit adott a jóembereknek, ő mondta, hogy 500-at, erre Steve kicsit felbőszült, mondván, hogy ő is adott nekik. Ennek titokban örültem azért, hogy legalább ketten, bár nem szándékosan, de talán összedobták a szerviz árát. Innen már simán ment az út hazafelé. Elmesélték hazafelé menet, hogy a múltkori hash alkalmával otthagytak egy csapatot a teleferik tetején, mivel nem tudták az utat, és a többiek sietősre fogták, és nem jöttek már fel szólni, hogy menjünk mi is, mert féltek, hogy lekésik a menetet. Hát, mivel már igy is rendes lelkifurdi ült ki az arcukra, nem mondtam meg nekik, hogy az egyik a 4es csapatból én voltam. Kis titok nem fáj annyira, mint az igazság, és a mentegetőzések áradata! Mi meg nem haragudtunk cseppet sem, mert végül megtaláltuk az utat a csapathoz…

A hazafelé úton még történt egy kisebb baleset, ugyanis valaki megmerényelt minket egy kővel az autópályán, a felüljáróról. Pont a szemem előtt csattant, és kicsit megijedtem, asszem kissé el is rugaszkodtam az üléstől. Kicsit… J szegények, ez már nem lehet véletlen, rájuk hozom a frászt, és asszem egész eddigi itttartózkodásuk alatt nem történt ennyi minden rossz velük, ők is mondtak valami hasonlót a rövid csend után, ami a köbecsapódást követte. Hát mindenkinek melegen ajánlom, hogy minimum hatszor gondolja meg, mig egyszer velem utazik!!!

1 óra vezetés után elértük Tiranát, elbúcsúztam a családtól, és hazamentem. Sztem már ők is örültek, hogy a kis vészmadárka kirepült a fészekből, amit kishiján porig rombolt. Kellően elfáradtam, lezuhanyoztam, és jött a hir, hogy a jövőhéten költözhetek, mivel a néni belement a bérleti dijba. No ez meghozta a kellő hangulatot az estéhez. Filmnézés következett, ez volt az egyetlen, amire képesnek éreztem magam. Aztán este 11 – Ili hív, olyan a hangja, mint akit meg kell menteni, hát persze, hogy kedvenc monster-m nem maradhat pácban, és felkerekedtem. Találka 30 perc múlva, és ahogy sejtettem, bajban volt : kedvenc főnököm, és kedvenc barátnője a « vendégek » az autójában. Adelát szintén meghivta mentőseregnek, igy már ketten voltunk, ami azt jelentette, hogy 5 perc alatt oldottuk fel a hangulatot. Első állomás, az Ego, ahol egészen 5 percet töltöttünk, azóta sem voltunk ott. Majd átmentünk a szembeszomszédba, mert ha még nem mondtam volna, a negyed, ahol lakom, tele van bárokkal és szórakozóhelyekkel, kb 40-50 van egy is területen, nagyjából akkorán, mint mondjuk Budapesten a Nyugati-Jászai-Ferdinánd-hid között elterülő kis tömb. Szóval átmentünk a Harley Davidson nevü helyre, és már a neve is mutatja, hogy ott jól éreztem magam. Az egy jó hely!!! J Aztán irány a Cannon. Ez lett kesőbbiekben a törzshelyünk, nagyjából, aki ismeri az előéletemet, ez nekem az albán Macskafogó, ugye Timi, régi szép idők... J

Szóval itt aztán volt minden, tánc, asztaltánc, jobbnál jobb pasik, jó zene, ivás… és Raszputyinra ugrálás, sörözés, tömény, és… a többire nem teljesen emlékszem…

Aztán rövid időre átmentünk egy másik helyre, vmi newborn cucc, amibe be sem mentünk, mert már kivülről kongott az ürességtől, úh vissza Cannon. Daniela jött utánunk, my shpirti… J aztán még nem volt vége az estének: miután főnököm csapat hazament, mi tettünk egy újabb próbálkozást, hogy a Cannonnál jobb helyet találjunk: Conference Hall, kellően rossz volt ahhoz, h 5 perc után visszamenjünk a Cannonba. Az örök favorit.

Miközben visszafelé mentünk, Adela megtanitotta, hogyan vegyünk utcán cigit, ő ugyanis vett. Igy aztán már tudom, hogyan kell Marlboro-t kérni zárjeggyel és anélkül. Ezen ne nevessetek, fontos különbség, ugyanis a zárjegyes és a nem zárjegyes származási helye is más, és a minőség is!!!

No szóval visszamentünk a Cannonba, és nagyon sok jóképü albánnal találkoztunk, de kicsit rámenősebbek voltak a kelleténél, úh egy kis idő után, már kicsit szüknek éreztük a helyet. Nem tudtuk ugyanis lerázni őket, és mikor a legnagyobb küszködés közepette voltunk, felharsant: I like girls… cimü remek kreálmány. Adelával épp küzdöttünk egy-egy remek albánnal, amikor az “enyém” rámnézett, és megkérdezte: do you like girls? Mivel hogy lelkesen énekeltünk. Erre persze automatice tagadtam, mikor megjött a fény az éjszakában hirtelen, Adelával egymásra néztünk, mosolyogtunk egyet, majd egymáshoz fordultunk, és a másik albánjának elkezdtük lelkesen bizonygatni, hogy márpedig mi I like girls… Hát a hatás nem maradt el. Elkezdtünk táncolni, majd hirtelen összefutottunk az egyik kedves kollégával, az it-s sráccal, aki rögvest bemutatott pár ismerősének, és tovább táncoltunk, többek között az asztalon. Ekkor a régi jó cimbik visszatértek, és Luca (az Its) lelkesen terjesztette nekik, hogy we like girls… Hát ő nagyon élvezte, egy idő után mi már nem annyira, de eléggé drunk voltunk, hogy egyre kevésbé érdekelt. A buli akkor kezdett eldurvulni, mikor az új ismerősök előhozták a tequilát. Én keveset, Adela viszont annál többet ivott belőle. Nem lett annyira csúnya vége, mint lehetett volna, megúsztuk egy nem mindennapi hazamenetellel, és egy nem mindennapi felkeléssel másnap reggel…

És hogy mit kaptunk mi a kollégáktól ezek után, miután futótüzként terjedt a hirünk!? El sem tudjátok képzelni! A mese folytatódik, de legyen elég annyi bemelegitésként, hogy az elkövetkezőkben rászolgáltam joggal a legújabb nevemre a monster után: party animal…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.