Tudjátok, van az úgy néhanapján, hogy nem tellik az embernek másra a napból, csak hogy felkeljen, csak úgy létezzen, heverésszen a munkahelyen, és a teendők között válogasson, tanulgasson, nevetgéljen, aztán hazamenjen az esős éjszakában, és bebújjon a jó meleg ágyikóba egy forró teával. No valami ilyesféle történt velem tegnap, és valahogy nem is bántam. Egy kis regenerálódás a kemény bulis este után már épp rámfért. Reggel úgy ébredtem, mint akit kicseréltek, szinte először ebben az évben, hogy nem kellett győzködni magamat, hogy másszak el a gymbe egy röpke röpködésre a running machine belten. Mint Piroska az erdőben (igaz, ő a farkaskoma felé) szaladtam én is a végzetem felé. Szaladtam volna, csakhogy a gym zárva volt. Irgum-burgum! Takinéni valszleg az éves csipkerózsika álmát alussza.  Hazamentem hát, és gyors zuhanyzás után először az évben időben beértem a munkahelyre! Ez a nap valszleg az ’először az évben…’ nap lesz. A buszon ülve nagyon vicces albán feliratokkal ismerkedtem, miközben a fülemben a ’Speak Italian – Lesson 2’ zümmögött, ahol éppen azt tárgyaltuk (a párbeszéd 2 főszereplője és jómagam), hogy akkor most a fia a 20 éves, vagy a lánya a pasinak, aki beszélt, és hogy ki hova jár egyetemre. Egyébként ha engem kérdeztek, sztem elég zavaró lehet a párbeszéd két szereplőjének, hogy egy harmadik italian-analphabet-idiot minden mondatukat megismétli. Ezt a buszon ülők közül sem értékelte mindenki, bár néha jót nevettek rajtam, mikor megfeledkezve magamról, hogy ugye mégiscsak fejben kellene ismételni, és nem fennhangon, egyszer-kétszer mégis felkiáltottam. El tudjátok képzelni, milyen arcot vágtak az utastársak, mikor reggel zötyörészünk a németben leselejtezett busznak nevezett gyárkéménnyel, ami minden 3. megállóban javitásra szorul, és felkiáltok valami hasonlókat, minthogy: Bon giorno! A fiam 10 éves, a lányom 20. Hát asszem elfért volna a buszon egy kandikamera. Az egyetlen, amire büszke vagyok, az hogy egyszer a 20 perces buszozás alatt a jó időben mondtam a megfelelő mondatot, nevezetesen, mikor épp az egyik kanyarban ráléptem az egyik travelli’ neighbo’ lábára, akkor nagylelkesen épp felkiáltottam a fejemben zümmögő nyelven: Scusa… Bár valahogyan mégsem értékelték embertársaim az erőfeszitéseimet, nem is értem, miért. Lehet, hogy legközelebb nem magassarkú csizmával kéne megtaposni szegény kis lábukat!?

A buszról egyébként elég jó kis túrát lehet végignézni a város egy részéről, ami nagyjából a budapesti kilencedik kerület, ahol most éppen nem lehet még eldönteni, hogy sikerül-e az átalakulás megújuló városrész cimszóval, vagy mégsem. A legjobb felirat, ami az én személyes kis kedvencem, az a Merlin Monro nevü bolt. Valami fantasztikus az albánok nyelvmegóvó gondoskodása. A legjobb, hogy az idegen szavakat minden egyes esetben a saját betüikkel átirják, a kiejtésnek megfelelően. No ez ránézésre néha olyan szavakat produkál, amit ha az ember nem olvas ki hangosan, nem is ismeri fel.

No jó, hamarosan beértem ám a munkahelyre, és reméltem, egy nyugis nap vár rám, és sokat nem is tévedtem… kivételt képez ez alól az ebédszünet, amikor is lelkes takaritásba kezdtem a konyhában, mivel a hütőben már elég sok hete lakott egy doboz, ami egyre gyanúsabb lett nekem. A pénteket találtam a legalkasabbnak arra, hogy végre ki merjem bontani, azt már meg sem kérdeztem, kié a doboz, valszleg min 2 hónapos állás után, bármi is volt benne, eléggé végérvényesen beleitta magát a dobozba. No de azért nem adjuk fel ilyen könnyen, a doboz drága, nem dobjuk ki! Első feladat: keresni egy biztonságos helyet, ahol a doboz tetejét le lehet szedni, ha netán robban, vagy ami várható volt, hogy olyan büdös lesz, hogy a környezet ájulási valószinüsége 1 másodperc alatt gyorsul százra. irány a mosdó hát. Nem is tévedtem sokat, bár robbanni még éppen nem robbant, eléggé forrt már a leve, és leirhatatlan büdös volt. Ebéd előtt lévén a legjobb diétás módszert választottam. A múltkorában beigért update-legenda-megdöntő könyvembe legalább ezt is beletehetem a ’hogyan csökkentsük mértéktelen étvágyunkat?’ részhez… Miután kinyitottam a dobozt, gyors kézmozdulattal belezúditottam a wc-be, mivel úgy láttam, valami folyékony dolog volt benne. Hát csak félig volt igazam: a teteje valóban folyékony volt, viszont az alja elég stabilan kemény, ami egy laza csusszanással egyben belezúgatott a wc kagylóba, és azzal a csusszanással el is dugitotta. Király! Mindig is wc kidugitásról álmodoztam, most itt a remek alkalom! No panic, elővettem a wc-kefét, és okosnak érezve magam, elégedetten kezdtem el feloldani a gyanús anyagot. Már egészen Miss Muscle-nak éreztem magam, mikor hirtelen egy nagy csattanás, és az eddig nehéz súlyt fogó kezem egyszercsak megkönnyebbült. Mi a…? Hát persze, hogy ez nem is olyan egyszerü, mint ahogy Mr Muscle a reklámban mondja! Szétesett a wc-kefe. Hát senkinek nem kivánom azt, amit ezután csináltam, de biztosithatok mindenkit, hogy annyiszor mostam legalább kezet, amennyi a tartóban lévő szappanból kifért. Nem részletezvén a történteket, vörösre mosott kezekkel kijöttem a mosdóból, és mi következett: ebédszüneeeeet! Fincsit ettem, és ezúttal kevésszer használtam a kezemet…

Van az úgy, hogy az ember egyszerüen csak nem tudja, mit is csináljon először az irodában a pénteki ebédszünet után. Mert ugye már péntek délután van, a legmegfelelőbb időpont, hogy az ember kimondja: ’ááá, ebbe már nem kezdek bele, majd hétfőn, újult erővel’. No valahogy igy telt a péntek délután, és is a hétfői teendők listázásával töltöttem az időt, és miközben ezzel foglalatoskodtam, feltekertem a fülhallgatóban max hangerőre az ACDC You shook me all night long cimü számát, és ütemre ráztam a fejemet, amikor épp senki sem látott – de mivel a hangzavartól semmit nem hallottam a külvilágból, ezért mindig megláttak, és megálltak az ajtóban nevetni. Úgy látszik, munkaköröm bővült: ügyeletes delegáció-alkalmazott-felviditó lettem. 

Este elmentünk meginni egy kávét Ilivel és Danjaval, és megegyeztünk, hogy este buli. A macchiato annyira hatásos volt, hogy rövidke munka és számitógéppel lefolytatott fight után bealudtam, és éjszaka ébredtem a csajok smsére, hogy where the f*ck are you? In the bed, alone this time, I answered. Igy aztán nem mentem buli, de mivel visszaaludni már nem tudtam, elkezdtem kedvenc killerem sorozatát nézni, nevezetesen a Dextert.

Mikor először hallottam a sorozatgyilkosról szóló sorozatról, erős ellenállást mutattam, viszont az első rész után megszerettem. Elég nagy baromságnak hangzik, hogy egy szimpatikus sorozatgyilkosról szóló sorozatot nézek, ahol a sorozatgyilkosnak drukkolok, de a világ márcsak ilyen torz, és torz benne minden állat és ember fia és lánya a maga módján…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.