Reggel valszleg az egész rruga (= utca) Bogdani elaludt, így én is. Egy jó hosszút aludtam, először, mióta itt vagyok. Egészen hétig! J Angolul álmodtam. Mire felkeltem, az agyam hűtőközege a nagy megerőltetés miatt már bekapcsolta a ventillátort, hogy fel ne forrjon a fejem. Bekapcsoltam a siperéze tévét, és megtaláltam a táskában egy régi naaagy hobbim maradékát, pár apró gyöngyöt. Gyors elővettem, kedvem támadt gyöngyfűzni. (hogy hogy került a táskámba, azt meg ne kérdezzétek, de nagyon megörült a kicsi ketyerém! J ) szóval fűzögettem, és 20 perc alatt összeraktam egy gyűrűt, aztán egy kutyust. J jó móka, de az ujjaim pihit fújtak, úgyhogy abbahagytam. Kaptam smst Ilitől, hogy let’s go hashing, úgyhogy idő szép, megyünk túrázni! A találka 11:30 volt, odafelé vettem egy telefonkártyát végre. Könnyen ment, meglepő módon szinte fennakadás nélkül, és még a telefonom is elfogadta az albán kártyát, úh hibapont nélkül kipipáltam ezt a feladatot. Illetve volna, mert a kijáratnál utánamszólt az eladó, hogy menjek át a másik helyiségbe regisztrálni a kártyát. No itt ilyet is kell? A kislány a szomszédban szintén beszélt angolul, úgyhogy nem erőlködtem sippül. Meglepő módon itt nem anyja, hanem apja neve kell, így lediktáltam apanevemet, és elsőre a következőképpen sikerült leírniuk a Ferenc-et: Firens (bocsi, Apu! J ) Nekifutottunk még egyszer, javult a helyzet: Ferens. J Miután kedves mosollyal megkérdezte a lány, hogy jó-e így, természetes magyarságommal RÁBÓLINTOTTAM, és mondtam az automatikus választ: JÓ! Gondolom, mostanra (ha kicsit is olvastátok a blogot előtte) mindenki tisztában van vele vala, hogy mit is jelentett, amit csináltam: egy jó nagy IGEN-t!!! Aztán hogy a jövőben nehogy bonyodalom legyen belőle, vagy internacionális fennforgás, mégiscsak kötöttem az ebet a karóhoz, és kijavíttattam vele. Ennél már csak a szülőhely leírása okozott nagyobb problémát. Amit megmutattam az útlevelemben, erre tágra nyílt szemmel rámnézett a leányzó, és megkérdezte, mi ez. Erre én: születési hely. Ez? – kérdezte. Ugyibár Nyíregyháza az én szülővároskám, no most „í” és „á” mint olyan, nem nagyon használatos az albán nyelvben, az „y”-t meg ők „u” vagy „ü” –ként ejtik. No most ha ezt összevesszük, és kiolvassuk a nevet: nuireguaca. Így nekem is furcsább volt, már remegett a tekintetem, úgy izgultam, hogy sikerüljön leírni, és ne kelljen mégegyszer a fejbólogatós jelenetet előadni, és-és-és…? De nincs ilyen szerencsém! A performanszt újra előadtam! Újabb kavar, körkörös fejmozdulatokkal próbáltam magam kiásni a sz*rból, és mire befejeztük a regisztrációt, már mindenki tudta, hogy külföldi vagyok, ha esetleg valakinek eddig még nem esett volna le. Aztán jött az a kérdés, hogy mi is a címem itt, Tiranában. No ez egy igen jó kérdés, mert én sem tudom. Furcsán nézett rám az eladó, nem értette. Én sem. Mondtam, hogy csak az utcanevet tudom, ha az elég. Elég volt. Hmm…? Nálunk ez nem teljesen jó így, de mivel itt még postaláda sincsen, végülis olyan mindegy. Már csak arra lennék kíváncsi, hogy a csekk a fizetendő közüzemről vajon hova érkezik, és mekkora vesztesége lehet a helyi szolgáltatóknak a nem fizetők miatt. (Egyébként itt nem ismerik a csekket, minden rezsiszámlával külön be kell menni az adott szolgáltatóhoz, és befizetni a pénztárba. Halál lehet, min. 1 nap szabi havonta csak erre. Mekkora sorbanállás lehet!?) Szóval minden ok, 2 óra múlva már működik is a telefonkártya, királyság. Kifelé menet lányos zavaromat palástolandó, egy laza fejBÓLINTÁS keretében viszlátot köszöntem az őrnek a miru pafshim-mal! Visszaköszönt. No azért, megy ez, ha eléggé erőlködöm. J

Irány a Kolonat mögötti tér, lássuk a túrabandát. Körbementem a stadionon (ami arra felé van), mert még volt egy kis idő, gondoltam, szétnézek, mi van arra. No arra van a Durresbe induló kisbuszok egyik megállója, és pár hajléktalan alvóhelye. Mikor elértem a kisbuszokat, mindenáron fel akartak szállítani, persze szokásomhoz hiven ráztam a fejem, amiből azt vettem le, hogy a kérdés az volt, hogy megyek-e? Mivel a fejrázás - ugye mindenki tudja már – igent jelent, csakhamar ott találtam magam egy kisbusz ajtajában, amibe épp bele akartak tuszkolni. No ekkor elővettem a kezeimet! No nem ám verekedni, ahhoz kicsi vagyok. J elkezdtem erős nemet inteni, és úgy tünt, ez használ. Gyorsan elvágtattam tőlük, mielőtt még Montenegroban találnám magam, és körbementem. Sok ember volt ott, Ili még nem. Megálltam, elővettem az új szerzeményemet, és elkezdtem babrálni. Rögtön megjelent egy kis csavargó fiú, és kéregetett, persze RÁZTAM a fejem, amit ő azzal nyugtázott, hogy még jobban nyomult, természetesen. Alig tudtam lerázni. Ezt nem hiszem el. Hamar hozzá kell szoknom az új helyzethez, mert ebből még bajok lesznek. A tömegben feltünt a konzul is a feleségével. Nohát, ez ilyen kitüntetett esemény, hogy még ő is itt van? A felesége, mint kiderült, erősen zöld. No nem abban a szószerinti értelemben, amin most mindenki mélyen elgondolkodott, hanem környezetvédő a lelkem, keményvonalas, ami természetesen csak a javunkra válhat. Állitólag annyira keményvonalas, hogy a többiek panaszkodtak, hogy az irodában papirstoppot akart bevezetni, mert túl sok volt a fogyasztás. Addig még rendben is van, hogy saját használatos nyomtatást használt papirra nyomtassunk, ok, de furán nézne ki egy minisztériumnak intézett levél mondjuk kétoldalasan, másik oldalán valami nyaralási ajánlattal. J még a végén a bizottság kasszájából meghivjuk véletlenül az egész várost nyaralni!? Asszem, az ötletét elvetették csakhamar.

No de lassan megérkezett Ili a kis Daihatsujával. Érdekesen fest az autó, ilyet még az életben nem láttam, viszont utólag kiderült, elég rendesen birja a nyúzást. A Kolonat előtt a legkülönbfélébb nemzetiségü emberek voltak, minden nációból! Fecsegtek, csicseregtek, érdekes egyveleg. Beálltam kicsit fecserészni, mindenkivel bemutatkozni, aztán indulás. Megtömtük az autókat, embereket szétosztották. Ili kocsijába öten ültünk be, és asszem mi nyertük volna a legtöbb nációt felvonultató versenyt, ha megrendezik: volt albán, német, olasz, francia és magyar. Egyébként ha már a nációknál járunk, Tiranában állitólag a legkisebb kisebbség a magyar, úgyhogy ideérkezéskor tényleg sok-sok százalékkal emeltem a létszámot. J

Szóval elindultunk. Nem tudtuk az utat, igy követtük Helmutot, a konzult, aki – feltételeztük – tudja az utat. Tudta, igy csak kétszer tévedtünk el a városban. Úgy tünt, egyenesen a Dajtira megyünk, izgi lesz. Egy idő után elfogyott az út, mármint a köves, és murvássá vált, gödrös- pocsolyás, de a táj valami meseszép lett. Végig szakadék mellett autóztunk, én jobb oldalon ültem, és kb 50 cm-re volt a szakadék. Csuda izgi volt lenézni. Lent tengerkék forrás csordogált le a hegyről, és tényleg tiszta volt. Az út kanyargott a hegy oldalában, és ahol nem tudott megkapaszkodni a murvás részen, ott vájtak a sziklába félalagutat. Csak egy autónak való hely van az úton, úgyhogy egy-egy kanyarban eléggé kinyitottuk a szemünket, hogy vajon a kanyar végén jönnek-e szembe. Ráadásul az emelkedő részen kanyarok voltak, viszont az emelkedő miatt csak a motorháztető látható, az út nem, ami a kanyar után újabb kanyarban folytatódik. Valami csodaszép út volt. Útközben elmentünk egy katonai létesitmény mellett is, ahol bazinagy tartályok voltak a sziklába épitve és lefestve terepszinüre. J Kell egy terepjáró, azzal fogom róni az utakat, ha ez ilyen szép, muszáj menni!!! Ráadásul a többiek elmondása szerint rengeteg ilyen eldugott hely van, úgyhogy kihagyhatatlan.

Kb 20 perc volt az út, mire odaértünk a startponthoz, elkezdett esni. Ennek nem nagyon örültünk, de persze az elején nem lehet feladni. Egy tanya mellett letettük az autókat, és irány a hegy. A túravezető elmagyarázta, hogy ez a 714. hash túra, és egy barlangot fogunk meglátogatni kb 1400 méter magasban. A túrák lényege, hogy a túravezetők előre felfedezik az eldugott helyeket, amiből itt sok van, majd liszttel megjelölik az oda és vissza útvonalat, amit nekünk követni kell. Mindenkinek a saját tempójában, ők nem jönnek velünk. A túra végén sörrel várták a fáradt túrázókat. J A csapatban nemcsak a konzul volt eminens vendég, hanem ott volt a német konzul is, aki meglehetősen furcsa és unalmas emberke. De néhány szó erejéig el lehet vele fecsegni. Én Ilivel és a barátaival tartottam. Ott volt Albi (egy albán srác) és Genti (a festő), és még páran, akiknek a nevére nem emlékszem. Stephan, a német és francia felesége, akikkel az autóban utaztunk, hamar eltüntek, mint utólag kiderült, másik úton indultak el, ahol először a nőt támadta meg egy kecske, majd Stephant egy tehén. Ezek után visszafordultak. Mi ilyet a szakadó eső ellenére sem tettünk, természetesen egy szál pólóban tettem mindezt, úgyhogy csakhamar csorgott minden létező helyen rólam a víz. Ha mozogtam, nem fáztam, ha nem, rendesen dideregtem, Ili detto. Felváltva röhögtünk egymáson. De megérte!

Menetközben 3 mondat erejéig szóba elegyedtem Britney-vel, az amerikai cserediákkal, aki tipikus amerikai volt, már bocsánat, de olyan értelemben, hogy tud furcsákat kérdezni. Szóval én elhiszem, hogy az Európai Uniót nem kell, hogy feltétlenül mindenki tudja, hogy létezik, de igazából sok helyen szól róla hir, meg ilyenek, szóval akarva akaratlanul belebotlik az ember. No Mikor megkérdezte Britney, hogy hol is dolgozom, mit csinálok itt, mondtam neki, hogy az Európai Unió szervezeténél, az Eu-i Bizottságnál dolgozom. Erre ő megkérdeztem: Eu-i Bizottság, ez valami új szervezet? még eddig nem hallott róla. És mit csinál? Mivel megbántani a világért sem akarok senkit, igy aztán no comment…

A hegyre menet előbb murván, majd erős emelkedővel szakadék mentén ment. Az elején kérdeztem, hogy ha a túravezető nem jön velünk, hogyan találunk oda. Erre mondták a többiek, hogy jelölve van az út fehér virággal (with white flower). No jó, de egy darab fehér virágot nem láttam, honnan tudjuk, hogy jó irányba megyünk. Nyugodjak meg, mondták, tuti jó az irány. Kb 5 percenként megkérdeztem, honnan tudják, mire kicsit mérgesek lettek, hát elhallgattam. Csakhamar kiderült azonban, hogy amit én angolul fehér virágnak hallottam, az valójában fehér liszt (white flour), ez akkor derült ki számomra, mikor a többiek elkezdték furcsállni, hogy nincsenek jelek. Erre már majdnem rávágtam, hogy látjátok, hát én sem láttam egy darab fehér virágot sem, mire még jó, hogy nem tettem, mert kiderült, hogy a fehér lisztet a velünk sétálgató kutyuspáros felnyalogatta, igy aztán valójában nem a lisztet, hanem a kutyusokat kellett követni. Mikor nagy felkiáltással leleplezték a kutyust, és elmagyarázták, hogy nézzem, hát ő eszi meg a jeleket, akkor már tutira tudtam, hogy amit virágnak hallottam, az valójában liszt volt. J

Elérkeztünk egy falunak nevezett helyre, ahol 8 család élt a semmi közepén. Rendes kis szegénység vette őket körbe. Kérdeztem Ilit, hogy ezek itt élnek egész életükben? Mondta, hogy igen. És mi van a gyerekekkel? Iskola, ilyesmi? - kérdeztem. Amig jogosultak, addig elmehetnek egy iskolába a közelben (Tirana a legközelebb, kb 20 km, gyalog érdekes túra naponta!), aztán kiesnek a jogosulti körből, nem tanulnak tovább, hanem férjhez mennek, és leélik az életüket ugyanott. Szomorú volt látni, ugyanakkor valami nagy vidámság vette őket körbe, igy aztán mindenki hamar felvidult, és csak utána jutott eszünkbe azon gondolkodni, hogy vajon milyen életük lehet. Az egyik kedves családban 2 asszony, 2 fiatal lány, és egy kisfiú lakott. Férfiak sehol. A kisfiú kedvesen felajánlotta, hogy felvezet minket a barlanghoz, mert különben eltévednénk. Igaza is volt, mert az egész kicsit emlékeztetett engem az Ábel a rengetegben cimü regényre. Miután kaptunk „hamubasült” almát útravalónak, elindultunk. Itt kezdődött a kemény rész: 1 órás meredek felfelé egy olyan útnak nehezen nevezhető ösvényen, ami „Z” alakban kigyózott a hegyre fel, és ahol csak 1 cipőnyi hely volt, igy aztán tyúklépésben kellett egymás után menni úgy, hogy ha egyszer is egymás mellé teszed a két lábad, akkor lent találod magad 200 méterrel lejjebb egy fán legalább. Szóval megállás nem volt, még pihire sem, csak a fordulókban. Az egész a meredek hegybe vájva. Izgi volt. Ráadásul az eső, ha lehet, még jobban esett, és csúszott a lábunk.

Kis ketyerém nem nagyon bírta ezt (idejét látta az évente egyszeri szivrohamszerü megijesztésnek, éppen jókor), és meg kellett állnom, az egyik pihenőnél, a konzuli család pedig lelkesen csatlakozott a virágnézegetésben (J ha vándortáborosok még emlékeztek). Kis idő után regenerálódtam, és uccu neki tovább a tetejére… J Iliék mindig azzal cukkoltak, hogy mosolyogjak mászás közben, mert elég kinlódós az arcom. Hát az övék is az lenne, ha triplázna a ketyeréje minden ütemet. J Mikor beértem őket, a kövképpen magyaráztam: I just left behind my smile and had to go back to find. J Hát csak nevettek, és én is. Ők a poénon, én kinomban.

A mérleg: csúszós dagonya, sár, sár, eső, eső, eső, eső, vizes ruha mindenfelé, ruhába önkéntelenül belegyüjtött mindenféle gazok, sárdarabok, víz és egyéb mocsok. Csomókban lógó haj, fájó végtagok, +2kilóval terhelt cipő (mivel minden sarat összeszedte a lábam), és természetesen az elmaradhatatlan és felejthetetlen fényképek, amik mindezt megörökitették az utókornak. Asszem, részemről ezek a képek is abban az eddig is már elég nagyra dagadt könyvtárban fognak kikötni, ami valami olyasmi nevet viselhetne, hogy „mit ne mutassunk meg a világért sem a kisunokánknak, amitől netán idejekorán ágynak esnek, vagy a röhögéstől ideggörcseik lesznek! De ha mégis elkerülhetetlen, viseljük a szomorú következményét, hogy a nagyszülőknek szóló tiszteletnek örökre búcsút inthetünk!” (Ili  egyébként egy 38 éves nő, és mindössze 35 kilo, kevés olyan embert ismertem eddig, aki 40 alatti korral bírt és kevesebb kilo volt, mint ahány éves.)

Pár óra (!!!) gyalogszer után elértük a célt. A barlang tényleg egy barlang volt, és csudaszép látvány volt lefelé. Akár ugorhatok is az ernyővel. J A barlang falára nevek voltak vésve. Állitolag ez egyfajta zarándokhely a helyieknek, a buta turistáknak meg szeméttelepként funkcionált. L és még találtunk ott denevért is!

Kicsit megpihentünk, de elég hideg volt igy vizesen, mozgás nélkül, úgyhogy elindultunk vissza. Nem tudtunk mindenkit összeszedni, mert az idegesitő amcsi lány egy helyi egyetemista albán sráccal eltünt a barlangban, de senki nem vállalkozott megkeresni őket, igy otthagytuk őket, remélhetőleg nem az enyészetnek. Nem akarom kommentálni, mit csinálhattak, de a többiek helyettem is megtették… (úgy tünik, ő lesz a „no comment” lány a történetben! Azután már nem láttam őket).

No a vissza rész erősen felébresztette egy másik általános iskolai túrázás emlékét, amikor a tokaji hegyre mentünk, és szintén szakadt az eső. Természetesen egy szál pólóban voltam ott is, végülis nyár volt. Az egy dolog, hogy eláztunk, de eltévesztettük a lefelé jövet könnyü, kék jelzésü útvonalát, és hirtelen a sárgán (a legnehezebben) találtuk magunkat. Akkor, abban a helyzetben még az emberláncos levezetési mód sem segitett, sőt, ha lehet, még rosszabb volt, mert amint valaki eltaknyolt fent, az egész banda seggen indult neki az agyagos tokaji hegynek lefelé. Akkor volt megálló, ha valaki fennakadt egy fán, és fel tudott állni. Az idő nagyobb részét a hátsónkon ülve töltöttük, és nem a lábunkon, igy aztán ott nemcsak a cipőnk volt tele sárral, hanem az egész ruhánk. No itt hasonló volt a helyzet, azzal a különbséggel, hogy nem kapaszkodtunk össze emberláncba, de mondjuk majdnem mindegy is volt, mert a kedves német konzul, aki először utánam jött, olyan esetlen volt, hogy állandóan csúszkált, pedig neki bakancsa volt az én sportcipőm ellenében. Mindahányszor megcsúszott, rámcsúszott, és alig birtam megkapni valamit, hogy ne essünk el. No képzeljétek el, hogy ez a jóember köbö 3 fejjel nagyobb nálam. Aztán gyorsan elengedtem, menjen előttem, mert nem biztos, hogy az ő ölében akarok leérkezni egy kecskesz*rcsomó közepébe. Elég vizuális alkat vagyok, úgyhogy ezt gyorsan elképzeltem, mosolyogtam egyet, és félretettem az ötletet, hogy hogyan mutatna tiszteletbeli követúr a cimlapokon. J

Szóval valahogy túléltük a lejövetet, de jópár nyelven élvezhettem közben a sikongatások, jajjgatások, jézus-mária, úristen, a fenébe … és még sorolhatnám minek az internacionális megnyilvánulásait. Érdekes egyveleg volt. A legjobban nekem egy olasz felkiáltás tetszett: „Dio Santo, San Francesco!” Hát mer’ ugye ki mihez imátkozik! J

Visszafelé egy útelágazásnál mi letértünk az útról Ilivel és Albival, mivel az időközben eltünt kisfiút, a vezetőnket meg akartuk találni, és adni neki egy kis köszönömajándékot. A német Chef jött velünk, szerinte az az út rövidebb, bár a helyiek szerint sokkal hosszabb. Megtaláltuk a kisfiút, aki levezetett minket a rövidebb útra, és közben újra találkoztunk a családjával. A rakit gyorsan visszautasitottuk, néhány fénykép született, amit megmutattunk nekik, és furcsa volt a megnyúlt arcukat látni a fényképre, főleg az anyukáét, aki még sosem látta magát fényképen. Ez elég hihetetlen volt. No aztán egy gyors miru pafshim! Shum Faleminderit!, és irány tovább. Sok tehén, kecske és egy bevásárlószatyrokkal megpakolt szamár valamint egy-két levágott útszakasz után lassan leértünk a kocsikhoz. Délután 4 körül járt. Ittunk még egy kis sört, amit a túravezető hozott, aztán irány a kocsi. Akárhogy is próbáltuk ledörgölni a sarat, csak nem sikerült, igy aztán kicsit mocskosan, de beszálltunk. Irány haza. Ilivel megbeszéltük, hogy megyünk szaunázni, amit le kellett fújni, mivel későre járt, és az esti koncertet biztosan lekésnénk, igy áttettük máskorra a törökfürdőzést.

Otthon potyogott ki a nadrágomból a gaz! J Nem tudtam, hogy a forró zuhany tud ennyire jól is esni, de igen! J Megtaláltam a zsebemben azt a csigát, amit útközben felvettem, hogy megnézzek. Illetve már csak csigaház volt, már kiköltöztek. J Elneveztem kagylócskának, csak hogy nehogy az előtte héten talált kagyló család nélkül érezze magát.

Aztán irány a koncert. Ili egy barátját is elhozta, Reimart, aki egy kopaszodó, magas, vékony, szőke, nagyon vicces figura, amolyan életmüvész. Nagyon sokat nevettem rajta: piros naci, piros kapucnis pulcsi, igy jelent meg a zongorakoncerten. Ő egyébként a felső szomszédja Ilinek, Martin (a melletti szomszéd) unokatestvére, aki az osztrák nagykövet. Reimar életművész, ahogy mondtam, van egy „titkos” cége, ami csinál valamit, de egyébként mindent csinál. No amennyire ez értelmes, annyira értettem én is a sok titok között, hogy miről is van szó. Most hozta ide a kis hajóját, és jön a nagy hajója Mexikóból. Ez biztos pont az életében a kevés között. Reimar osztrák, karintiai, Klagenfurtból, kiderült, akár kopogtathattam volna is az ajtaján, mikor ott voltam síelni. Van egy 20 körüli éves fia, aki valami média designer szakon fog tanulni Barcelonában, és ő is életmüvész lesz. Megkérdeztem, miért nem vesz itt egy hajót, minek hozza át drágáért és sok idő alatt a nagyot. Reimar felvilágositott, hogy itt ő úgy tudja, hogy a régi törvény még mindig él, hogy nem lehet saját hajója az ittenieknek, de persze ez nem vonatkozik a külföldiekre. – mondtam neki.

Bementünk a koncertre, ami nagyon jó volt. Mondjuk mikor bementünk, kicsit meglepődtem, mert ugyan telepakolták a teret székekkel, csak épp a lábaknak nem hagytak helyet. Igy a széket hátrébb toltuk kicsit, rá a mögöttünk Giovanni Allevi játszott az albán orchestra kiséretében. Reimar felvette az egészet, én csináltam pár fotót, úgyhogy gyors’ meg is beszéltük, hogy CD-t csinál belőle, amihez én adom a boritót. J A koncert után már majdnem hazamentünk, amikor kiderült, hogy fogadás van a felső szinten, úh gyorsan felmentünk oda enni. Reimarral elég jól elbeszélgettünk. A hajók után vizekre eveztünk, és felhozódott a siklőernyőzés, motorozás stb. Kiderült, Reimar mindenkit ismer a világon, igy többek között a helyi siklóernyősöket is, és felajánlotta, hogy bevezet a bandába, amit Alket Islami, egy hires fotós (ha jól irom) önszervezget. Megvan a kapcsolat, hozom az ernyőmet! Van itt egy community, Reimar bemutat, van éves verseny is! 1 hét, full fun, most lesz a 10 éves. Úgyhogy Let’s go! )ja, én meg a versenyzés… Meglátjuk. J) Gyorsan már fel is ajánlotta azt is, hogy majd elvisz a helyi rally pályára, és tud egy eladó Ducatit is. Hihetetlen figura. Ili meghívott, hogy menjek velük síelni a hegyekbe hétvégente, ok mondtam, csak még az a kérdés, mennyit felejtettem a legutóbbi, és első (egyébként felejthetetlen) alkalom után.

Mindent összevéve furcsa találkozásokat hoz a sors. Kezdek hinni benne. J

Aztán játszottam egy kicsit az iPhone-ján, amin egy vicces rajzolós játék volt. Annyira nevettem, hogy nem birtam abbahagyni. Közben azt is megtudtam, hogy Reimart a felesége a filmekben szokásosan látható, utcára kipakolós jelenettel dobta ki a házból, hogy látni sem akarja soha többé. Szegény! De megbosszultam! – Mondta. Hogyan? – kérdeztem. Hát a szemben lévő házba költözött, hogy a felesége mindennap láthassa. Szegény asszony! J Fura pasas!

A kirándulás annyira kiszivott, hogy Out of oxygen lett az agyam. Kaja, bor, víz, proschutto fantastico, de ju lutem, nem fér belém több, I am full and out of order. Reimar csak nevetett rajtam. Összefüggéstelenül beszéltem, 1400 méteren voltunk, ehelyett 4100 m-ről beszéltem. Completely lost, most éreztem először a tengerszinten, pedig bejártuk a Dajtit.

Hazahoztak félútig, összefüggéstelenül beszéltem Reimarhoz, csak nevettek. Én is. Aztán hazajöttem. Készítettem pár képet éjszaka, a gépem kezd bekrepálni, out of order lenni!!!

Hazamentem, és persze a sok összefüggéstelenség után nem jött álom a szememre. Átgondoltam, ami ma történt velem, és tudjátok, mi jutott eszembe? Hogy nagyon jól érzem itt magam, az emberek itt nagyon kedvesek, és amit nagyon szeretnék az az, hogy ezt megmutassam azoknak az embereknek, akiket barátaimnak tudhatok otthon, akik fontosak nekem. Amikor néztem a sziklába vájt utat, az égkék vizet, ami csobogott a hegyből lefelé, hallgattam a koncertet, beszéltem emberekkel, azt kívántam, bárcsak ők is itt lehetnének, és látnák, hallanák és éreznék, amit én. Bárhol is legyek, onnan egyedül ők hiányoznak. (asszem, kezd agyamra menni a sok oxigén, amit kaptam a hegyekben) J

Albán nyelvlecke: át a kajákra: mish – hús, és a legjobb: rántotta – vezë të skuqura (ami kiejtve: vezö tö kutyura! Ebbe benne van az egész elkészítési mód (kicsit kiegészítve saját kommenttel): 5 tojáshoz vesz ötöt és kutyura)

Natën e mirë!

(albán good-to-know: legjobb albán borfajta a shesh, ami van fehérben (shesh i bardhë) és vörös (shesh i kuq))

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.