No hát megérkeztem. Ha most vki azt kérné, meséljem el, mi is volt, hirtelen nem tudnám, hol is kezdjem, s rávágnám, hogy semmi.

 Már péntek óta vesztemet éreztem. Nem tudom, mi volt velem, de akkor éreztem először, hogy összecsapnak fejem felett a hullámok.

Munka, búcsúzkodás, szaladás haza, búcsúzkodás, szombat futás, búcsúzkodás, mindenféle dolog utolsó pillanatban történő beszerzése, számítógép adatmásolás, futás ide, futás oda, rohangálás. A szombat valójában nem is ért véget számomra, mivel hajnal 1-kor még hazafelé tartottam az autóval Pátyról. Vasárnap 5-kor ébresztő, irány összepakolni. Ezt ide, azt oda, mindennek van helye vhol, no de hol!? Koncepció nélkül próbáltam összehányni a dolgaimat, és mindeközben azon agyaltam, hogy valójában mi is történik velem. A vasárnap már tényleg úgy telt, hogy csak sodort a történés, semminek nem voltam az irányítója, csak szerves és tehetetlen résztvevője. Befolyás minimális. Vasárnap 10-re összepakoltam (nagyjából!), kisebb pánik lett úrrá rajtam, miután a hatalmas tenisztáska pillanatok alatt megtelt. Jött a túrahátizsák, ennek még az a rövid pillanat is sok volt. Uccu neki szelektálni!!! Sokminden otthonmaradt, de megpróbálok ezek nélkül élni! Sikerülnie kell, ha az ősembernek is sikerült egy bugyiban és egy bunkósbottal túlélni!!! J

Rohanás az ex-munkahelyre, kocsi lead, beszáll másik, irány reptér, vezet gyorsan (!), többiek kapaszkodni ( J ). Kiugrik parkoló, felpakol cucc, felmegy 2B, érkezés megvan, de hol az indulás??? ÁÁÁÁ, meglett… puszi-puszi, köszönni család, barát, telefon feltölt, csomag lead, pluszdíj kifizet, elbúcsúz, becsekkol. Kapu nyitva, vámosbácsi kedves, megszabadít fémektől, nem sípol, mehet. Kellékek felpakol, bemenni kapun, venni enni, nem megenni. Irány tovább, vár a gép, becsekk, busszal gépre fel, keres 2C, leül, és nyugi…

Röviden ennyi volt a repcsire vezető út. Amikor felszálltam a gépre, meglepődtem, mert rögtön előre szólt, ami viszont Business Class, mint számomra kiderült, így aztán nem szendót kaptam, hanem királyi ebédet: első fogás: burgonyalepény gombamártásos marhaszelettel; második fogás: garnéla ráksaláta ananásszal és paradicsommal (valami isteni volt, pedig eddig nem voltam nagy rajongója (!)); desszert gyanánt valami könnyű vaníliás krém csokikehelyben narancsdarabokkal. Aztán kávé, narancslé, forró magos zsemle vajjal.

A stewardess (bácsi) kissé furcsán nézett rám, egyetlen (!) utas voltam a business class-on. Aztán odahívta egy protekciós ismerősét, aki – mint utóbb kiderült - egy elkeseredett magyar híresség (Turny Lajos), aki saját elmondása szerint nem tud otthon híres lenni, csak külföldön, mert Magyarországon ugyan elismerik, hogy jó a hangja, de nem hallgatják, ezért minden vasárnap útra kel, hogy megkeresse a kenyérre valót. (a meg nem értett művészek mintapéldánya… - elnézést, ha vkit megbántottam, nem volt szándékomban)

Szóval így kettecskén, no meg néha a stewardess bá’, megozsonnáztunk. Megtanultam néhány fontos albán kifejezést, mint ’Nuk kuptoj’ – ami annyit tesz, ’fogalmam sincs, miről beszélsz!”, meg például, hogy ’Më falni’, vagyis hogy Elnézést!. Azt gondoltam, ezekre mind szükségem lesz, miközben erősen koncentráltam, hogy megjegyezzem: az albánok ellenkezőleg bólogatnak, és ráadásul a ’nem’ bólogatás, és úgy van, hogy ’jo’. Ez egy magyar ember számára maga a rémálom. Túléljük, mondta a kamikazepilóta! No de ami késik, nem múlik, ki is próbáltam élesben ezt a bólogatásos részt, lett is belőle kavar már az elején.

Visszatérve a repülőre, már a felszálláskor furcsa volt, hogy sok a birkózó felépítésű fiatalság. Ezt nem nagyon értettem, és kissé megszeppentem, hogy akkor most Albánia full of birkózó testalkatú egyén, mert velük szemben tutira alulmaradok birkózásban, és akkor kezdhetek megijedni. Mikor leszállt a repülő, szemem elé került egy plakát, ami a junior birkózó európabajnokságot hirdette pont mostanra. Naaagy kő esett le kicsike szívemről.

Szóval kb másfél óra repülés után megérkeztünk. Kicsit megrázott a repcsi, felhős, zivataros idő volt. Leszállás előtt még sikerült látnom a tengert! Csodaszép kék volt fentről. Mikor Albánia felé értünk, kitisztult az idő, és jól látni lehetett a nagy hegyeket, amik nem messze a tengerparttól érnek véget. Tirana a Dajti hegy lábánál van. Ez egy nagy hegyvonulat, ami az irodám ablakából nagyon jól látszik. Csodaszép. Felhős időben a felhők rácsücsülnek a tetejére, napos időben pedig a nap és az apró felhők rárajzolják az árnyékukat, amitől nagyon különleges, tiritarka lesz a felszíne. Tényleg nagyon szép. J

A repcsi leszállt, esett. Miközben gurult a repülő az épület felé, körbenéztem, és nem lehetett nem észrevenni azt a hihetetlen felszereltséget, amellyel a tiranai reptér rendelkezett: kissé kátyús leszállópálya, traktorok, amelyek vontatásra és fűnyírásra voltak beállítva a gazos mező közepére, no és persze a repterek elengedhetetlen része: az antik részleg. Második világháborús gépek mutogatták magukat a frissen érkezőknek (bár a látványt és a nosztalgikus hatást kissé rontotta az állig érő gazmező, amelyben álltak). A repcsi megállt, kiszálltunk, és rögtön beszállítottak egy buszba. Kissé csodálkoztam, hogy minek ide busz, mikor elég kicsinek nézett ki a reptér. Nem tévedtem nagyot: a busz nem egészen 20 métert tett meg a bejáratig, aztán megállt, kinyitotta az ajtókat, és ott volt az épület. Ezt nem teljesen értettem, de kedves tőlük, hogy ennyire kímélik a vendégeket, hogy még 20 métert se kelljen gyalogolniuk. Bementem, beálltam a „nem albán állampolgárok” sorba, közvetlenül a birkózó fiatalság kellős közepébe. Hirtelen több náció között találtam magam: lengyelek, csehek, szlovákok, magyarok. Hurrá, nem egyedül jöttem!!! A csekkolás eltartott egy ideig, kifizettem a 10 euro belépti díjat, majd irány a cuccokért. Minden csomag rendben, ez megnyugtatott. Felmálháztam, és kimentem. Ott várt egy nagyon kedves albán emberke, s miután erős artikuláló kalimpálással lobogtatta a papírt, amin ez állt: Miss Jaczina, nem tudtam nem észrevenni, így hát odamentem. Volt egy másik papír is a kezében: két Mr X felirattal. Mikor odamentem, ránéztem, kissé elmosolyodott, és megkérdezte a papírokat felém lobogtatva, hogy melyik is: no erre mit mondja, nekem nyilvánvaló volt, h csak a Miss lehetek, neki nem annyira!? Elmosolyodtam, és mikor felém lebbentette a nevemet, bólintottam. Ezen pedig ő kezdett el mosolyogni, amit akkor rögtön még nem értettem, később viszont hatalmas csobbanással leesett a lágy kis agyamban: hát bólintottam!!! Vagyis nem-et intettem!!! (első baki) (no comment…)

Másik két úrra még vártunk egy darabig, és beszélgettem cseppet az újdonsült albán kapcsolattal, akit Arendnek hívnak. Kedvesen megtettük a tiszteletköröket, majd megkérdezte, hogy nem akarok-e esetleg beülni a kocsiba, amíg várjuk a másik két jómadarat. Persze, !BÓLINTOTTAM!, amit ő könnyedén tudomásul vett, és álltunk tovább ott, ahol annak előtte. J (második baki)

A férfikollégák csak nem jöttek, így aztán elindultunk. Szép a reptér, kicsi, de szép épület. Első találkozásom az autóparkkal itt volt, a parkolóban. Mi (természetesen) Mercedes kisbusszal mentünk. Valóban igaz, hogy az autók jelentős része Mercedes/BMW/Audi. De láttam kettő Peugeot-ot, egy Mazdát és egy Suzukit útközben. Kb 20 percnyi autózás után elértük a várost. Ha Berlint örök építkezésként jellemzik, akkor ez Tiranára halmozottan igaz. Tele félig kész épületekkel, az építési vállalkozások bizonyára virágzanak. A belvárosban a sofőr lelkesen mutatta a Delegáció épületét, amitől alig 10 perc gyalogra lakom. Közben felhívta az ingatlanügynököt, aki elmondta neki, hová menjen, és odajön. 15 perc, azt ígérte, bár Arend rögtön felvilágosított, hogy a 15 perc Albániában minimum 40. Nem sokat tévedett, de ezzel a poénjával oldódott a hangulat, és jól elviccelődtünk mindenen, többek között az én vicces bólogatási zavaromon is. Leálltunk a sarkon, vártunk vészvillogóval. Rögtön odajött egy albán biztonsági őr, és el akart küldeni. Egy casino előtt álltunk meg, ahol nem lehet várakozni szerinte. Kedves, csendes szavú sofőröm lehúzódott a szélére, és az albán izomember rögtön mutogatott nekem, én pedig ezt nem magamra véve szóltam a kísérőmnek, hogy figyeljen oda. Jött az izom, kísérőm lehúzta az ablakot, és vmi félelmetes kiabálásba törtek ki mindketten, egyszerre. Én meg csak néztem. Mondták, mondták a magukét, miközben én arra lettem volna kíváncsi, vajon hallják a másikat is, vagy csak saját magukat! Egy kis pillanat múlva mindketten elmosolyodtak, mintha az egész egy színdarab lett volna, kezet fogtak, és 1 autónyi hellyel hátrébb gurultunk. Ott már nem zavartuk az izomembert a szabad kilátásban. Míg egy fél perccel előbb le mertem volna fogadni, hogy véres albán leszámolásnak leszek szemtanúja, békésen megbeszélték egymással még a burek receptjét is a végén sztem. J hihetetlen banda.

Kis idő múlva megérkezett az ügynök (Mercedes-szel) egy fiatal srác kíséretében. A sofőrtől röviden búcsút vettem, majd irány a lakás. Felcipeltem a segítségükkel a lakásba a cuccokat. Első benyomás: a ház még nincs kész, valójában régi romok közé építették, úh a kilátás szánalmasnak is nevezhető. Viszont van egy nagy teraszom. Nem baj, csak 1 hónap, fél lábbal is kibírom. Nem ez lesz az állandó. A lift teherbírása nem az igazi, úh a srác felment maga a csomagokkal, mi pedig követtük. Az épület még nincs befejezve, ami annyiból áll, hogy a garázs helyét ideiglenes szeméttárolónak használják. Ha még eddig nem mondtam volna, Tirana elég koszos város, tényleg. Sok az utcán heverő szemét, csavargó kutya is akad. Az épület 3. emeletén lakom, a lakás első ránézésre nagyon jó állapotban van. Második ránézésre már nem annyira. Átvettem a kulcsokat, meg egyebet. Mikor a vendéglátóim elmentem, gondoltam, a hosszú út után kipróbálom a mosdót. Mosdó nem teljesen funkciónált: első dolgom tehát az volt, hogy szédszedtem, és megszereltem, hogy ne már lavorral kelljen öblíteni. Meg lett! Mostmár azt is tudom, hogy is működik egy WC tartály. Hasznos információk. Miután bekapcsoltam az albán tévét, bementem a hálóba, hogy kipakolok, amihez csinálni akartam egy kis világosságot, mivel le volt húzva a redőny. No a helyzet az, hogy nem hiába volt lehúzva, ugyanis eltört, és alul egy másfél literes ásványvizes palackkal van kitámasztva. J professional solution!!!

Nem baj, nem adjuk fel, a nappaliban még mindig maradt egy kis remény, ott is ki lehet menni a teraszra, és van fény. Igen ám, ott viszont nem lehet leengedni a redőnyt. (illetve 1,5 napba telt, mire sikerült…)

Ezt leszámítva a lakás jól feszerelt, 1 hónapra rendben lesz, és nincs messze a Delegációtól, ez most jól jön az elején.

Miután megérkeztem, összeszedtem pár dolgot, és elindultam, hogy keressek egy pénzváltót. A szomszédos utcában találtam is egyet, bementem, megmondták, mennyit adnak, én pedig rábólintottam (harmadik baki). Kicsit furcsán néztek rám a kabinba, és síri csend lett úrrá. Aztán elkezdtem sűrű „OK-OK” karattyolásba miközben megpróbáltam a fejemet sehová sem mozdítani, ez megtette a hatását. Pénzváltás kipipálva! Mivel még csak 6 óra körül volt, elindultam várost nézni. Bejártam egy egész nagy részt. Ez a város sosem alszik. Nagy nyüzsgés, sok ember, mindenki össze-vissza, fel-alá rohangál. Az autók dudálnak, ami bármit jelenthet, például:

„vigyázz, jövök, nem lassítok!”

„szorosan követlek, ne merészelj lassítani!”

„a fenének álltál meg az út szélén!”

„alig férek el, úgyhogy ha meghúzlak, nem én vagyok a hibás!”

„heló szomszéd, hogy s mint?”

„kösz, hogy elengedtél!”

„csókolom, Anja néni, mennyi a byrek ma reggel?”

„bocsi, csak kipróbáltam a dudát, működik-e még!”

… és még sorolhatnám … vége hossza nincsen, ha lesz autóm, én is dudálni fogok! De a főpoén hétfőn reggel ért, amikor a delegáció sofőrje értem jött, hogy bevigyen dolgozni: nem messze a lakástól van az arab nagykövetség, amely valójában egy forgalomtól mindkét irányban elzárt utca a 2 főút között. Sorompó és strázsák őrzik, ezen a CD-s rendszámú autóval simán át tudtunk menni. És mi volt a kapura kitéve a sorompó mellé: egy dudálni tilos tábla! Olyan, mint a mi behajtani tilos táblánkba beletettek egy trombitát! Megpróbálom lefényképezni, mert nagyon tetszett!

Bejártam a város egy részét, olyan, mint egy nagy bazár. A boltok ad hoc vannak nyitva. Itt a nyitva tartás táblát nem ismerik, ez nem vicc, komolyan nincs ilyen. A boltok szokásjog alapján tartanak nyitva. Egyetlen üzlet, amely nyitvatartást ír ki, az Euromax (a helyi minitesco), amely 0-24 órát hirdet magán. A buszmegállókban szintén nincsenek táblák. Még buszmegállótábla sem. Csak onnan tudod, hogy megálló, hogy sokan állnak ott, és hogy van egy kabin felszerelve ott. Se időkijelzés, semmi az égvilágon. Visszamentem a lakásba, és bár már besötétedett, mindenki az utcán volt. Bementem még az utcában lévő Euromaxba, ahol vettem valami ennivalót. A választék hasonló, de van egy-két újdonság, illetve a márkák mások. Sok az olasz termék, főleg pékáruk. Újabb problémába ütköztem: fogalmam sincs, hova rejtették el a sót. No de mindegy, majd holnap, nem is kell az nekem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.