Elkövetkezett a nagy nap, amikor is a majom a kútba ugrik, hogy megnézze, van-e benne bérelt autó. A hotel, aminek a parkolójában az autók voltak,bejáratánál álló őrök rögtön a parkolóba irányítottak, ott előadtam a nyűgömet. Nem nagyon tudtam mire hivatkozni, mivel semmilyen azonosítót nem kértek, így elkezdtem a mesét Ádámtól-Évától. Nem nyert! Menjek be az irodába, majd ott kiderítik, mi újság. Bementünk az autóbérlőshöz, csak éppen az ajtót tévesztettük el: másik bérlőhöz mentünk: Rent-a-car, az Rent-a-car no, ki a fene tudja, melyik-melyik! A bent ülő hölgy kedvesen indult felénk, és ahelyett, hogy gyors rábeszélt volna egy ő autójára, lelkesen átirányított a versenytárshoz. Még tanulniuk kell ezt a vadkapitalizmust. Valahogy a magyaroknak ez a vérében van. Alapelv: hogy tegyünk keresztbe a szomszédnak. Mivel ezt nem akartuk neki hirtelen elmagyarázni, mivel mások ezzel egy 5 éves egyetemi tanulmányi időt is eltöltenek, így átmentünk a másik helyre. Ott harmadszor is elmagyaráztam, hogy mit akarok. Már kívülről fújtam, mint áltisiben az Anyám tyúkját. Talált, süllyedt. Felcsillant a remény, hogy nem maradunk autó nélkül a hétvégére. Már csak egy-két papír, egy hitelkártya, és sínen a kocsi. Igen ám, de a hitelkártyámat a hozzáértő kolléganők nem tudták érvényesíteni, akármennyire próbálkoztak. Fura, mert nekem működött. Nem lehet, h legatyásodtam, mivel nem is volt minuszban! J No de volt segítség, és pár próbálkozás után végül sikerült összehozni azt a tranzakciót egy másik kártyával. Már épp gondolkodtam, hogy maradunk autót mosni a hétvégén, de nem volt ilyen szerencsénk. Miután minden papírt megkaptunk, irány a parkoló. Körbenéztük az albán kollégával a kis pirost, hogy feljegyezzük az átvételkor már meglévő sérüléseket, és nem számoltam össze, de asszem több ikszet tettünk a rajzra, mint amennyi ráfért volna, minimum 8-t. Valaki körbesorozta karcokkal rendesen szegényt. Átvizsgáltuk, karikáztunk, lemosták, örültünk, beültünk, elindultunk. Automata váltós volt a kicsike, úgyhogy mivel ilyet még nem vezettem, gyors átadtam a kormányt Xnek. Kihajtottunk az útra, és csakhamar szembesültünk az albán valósággal, elsőre nem is rossz próbálkozás, az első 5 percben nem ütöttünk el senkit, és nem tört meg senki. J

X hamar megtalálta a dudát, és csakhamar előszeretettel használta is. J

Mivel a kicsi-kocsit full üresen kaptuk, és száraz tankkal autózni csak a mesében a felhőn szálló papírhajók tudnak (mondjuk azok meg nem autóznak), ezért, de csak ezért tankoltunk, levegőztünk egy kútnál az autópálya mellett. Miután elindultunk, kiderült, érdemes lenne felpompálni az egyik karikát a kerék helyén, így megálltunk újra levegőzni. A bácsi nem engedett fizetni, legalább is mi így értelmeztük a jeleit, vagy mi nem értettük, és azóta is minket szid!?

Irány Durres! Az albán autópálya igen gyors, így aztán csakhamar megvolt az a 20-30 kilométer. Hurrá, tengerpart! Eljátszottam a Mezítláb a par-ton(kban) című film betétdalát, majd beültünk kávézni. Tűző nap, 25-30 fok között volt, nagyon jól éreztem magam. Nyugalom volt, senki nem sietett sehova a parton, valahogy béke volt kívül és belül.

Miután megittuk a kávét, csakhamar visszablattyogtunk az autóhoz, és közben megcsodálhattunk egy-két fura építményt. Ott volt például az az elsőre kerítésnek látszó téglaépítmény, amit másodszorra garázsnak néztünk, mivel fülkék voltak kialakítva, ha az ember közelebb ment. Viszont sem tetejük, sem ajtajuk, és a járda is magas volt, és a szegélynél nem volt kialakítva fejáró, úgyhogy nem garázs. Aztán mivel más ötlet nem volt, talán az öltözőhelyiség volt az utolsó tippünk, bár oda is beillene egy-két ajtó és tető legalább, de már nem volt több ötletünk. Néhány ilyen fülke öreg fa köré volt építve, ez sem segített jobban a kitalálásban. Legközelebbre hagytuk a megfejtést, amikor esetleg már beszélek eleget albánul ahhoz, hogy megkérdezzem, és meg is értsem.

Miután az autót elértük, irány Mali Robi, a hely, ahol legutóbb egy nagyon jó hétvégét töltöttem. Itt megebédeltünk. Én tengeri kütyüs rizottót ettem. Laktak benne mini lila polipok egészben (persze kobak nélkül), aztán tintahal karikák és persze az elengedhetetlen kagylókomák, ezúttal fekete kagyló, fincsi pislogó sárga belsőrésszel. Megtudtuk, milyen hal az a bass – leírni nem tudom, de finom hal. J A tengerparton alig voltak emberek, ott eregetett egy siklóernyős, és eszembe jutott, hogy ezt valaha én is csináltam. Egyszer még visszatér a kezeimbe a hevederek kezelésének érzése, az tuti. Ott eregetett, és egyszerre vonzott az ernyő. Ezt nem mondtam ki, de úgy éreztem, legszívesebben felállnék, odamennék, elkérném, hogy kezembe vegyem és kipróbáljam, hogy vajon még mindig érzi-e a kezem, mit kell csinálni.

Elővettük a térképet. Az eredeti terv az volt, hogy megkeressük a lagúnát, ami nincs messze Durrestől délfelé. A lagúna nem lett meg, mivel nem tértünk le az útról időben, de ugyebár történt már ilyen velem, hogy eltévedtem, nem is egyszer. Úgyhogy ha már autóban ülünk, és  van autónk ugyebár, miért ne mennénk tovább!? Irány Vlora. És tudjátok, ahogy a Forrest Gumpban volt, amikor eljutottunk Vlorába, az jutott eszünkbe, miért is ne mennénk egy kicsit tovább, így tovább mentünk a hegymenetbe, és ha már odáig eljutottunk, miért is ne mennénk tovább. A mesének nem az lett a vége, hogy köröztünk oda vissza Albánia északi és déli határa között, de eljutottunk a déli határig szinte, ahol Korfu már tényleg csak egy köpés, napi kompjárat van. Az odaút azonban nem volt annyira egyszerű, mint azt itt lefestettem, természetesen. Nem is tudom, hol kezdjem, így aztán kezdem az elején. Az egyszerűség kedvéért maradjunk a hős és hősnő megnevezéseknél, már úgy belejöttem a mesékbe. Szóval hősünk és hősnőnk beszállt az autóba az étteremnél, és elindult Durresből. Ahogy mondtam, nem tértek le sehol, pedig magyar hősnőnk sűrűn nézte a térképet, hogy rábukkanjanak arra a szerencsétlen lagúnára. Egy alkalommal hősünket elirányította egy földútra, ami elég gyanúsan nézett ki ahhoz, hogy ne forduljanak vissza, így aztán visszafordultak. A szó legszorosabb értelmében nem volt valami bizalomgerjesztő, de ha engem kérdeztek, sztem az volt az egyetlen oda vezető út, még ennyi idő távlatából is azt mondom. No mindegy, két hősünk kart karba öltve rótta az albán utakat, már ahol volt. Mert ugye albánföld híres arról, ha eddig még nem tudtátok volna, hogy néha egyszerűen csak nincsenek utak, aztán meg megint vannak. Ez egészen Vloraig nem is sikerült észlelni, néha megálltunk egy-két helyi fószerrel bájcsevejre az autókról, amit hamar rövidre zártunk, mivel ők albánul és olaszul beszéltek, mi meg ezeken a nyelveken elég keveset. Sebaj, végülis nem elengedhetetlen feltétel, hogy beszélgessünk is a lakossággal. Elég, ha mi értjük, mit akarunk. Vlora előtt még kicsivel eldöntötték hőseink, hogy miért is ne mennének tovább, például Orikumig, ami egy régi római kori városka. Továbbmentek hát. Vlora után kezdődött aztán az igazi albán kaland. Nagyon szép tengerparti szerpentinen ment az út, egy darabig. Csodaszép utak voltak, és már hősnőnk kezdte dícsőíteni az albán útépítés gyorsaságát, Orikum után, ha már eddig eljöttünk, miért is adnánk itt fel, hol is van az a bizonyos csúcspont-dolog ugyi, hát megyünk tovább. Kezdődött a hegyi szakasz. Hősnőnkben felmerült egy kósza kérdés, hogy vajon a kicsi-piros-kocsi nem fog-e szétesni a kb 1800 méter magasba vezető úton? Hősünk, lévén szakember, rábólintott, hogy menni fog. 1.2-es benzines, automata váltós Opel Corsa előtt ezután a hétvége után minden kalapomat megemelem, az hótsicher. Ez az járgány annyit kapott egy hétvége alatt, mint más otthon egy év alatt, és tudjátok mit: egyben, karcmentesen (a meglévő karcain felül) vittük vissza a bérlőnek. Mondjuk elég rendesen koszos lett, és az uccsó nap már a fémpapucsokon fékeztünk sztem a szerpentinerdő miatt, de ki kell jelenteni, hogy bírta, mindenki meghajolhat előtte. Javasolni is fogom a muszlimoknak, hogy ezentúl az imáikba foglalják a kis pirost, és afelé az égtáj felé hajlongjanak ezentúl, amerre a kis pirost látják. Albánul valami olyasféleképpen lehetne lefordítani a kis pirost, hogy ‘pak kucs’, úgyhogy nevet is adtam neki: piros papucs. J Szóval hősünk és hősnőnk a kis piros papucsban száguldottak végzetük felé, ami nem volt más, mint a déli határvidékre vezető úttalan út. Valahol a hegymenet során elkezdett szakadozni az út, mintha néhol elfelejtették volna megépíteni. És mikor már a gyanútlan utazóknak hirtelen gyanús kezd lenni a helyzet, a murvás, vagy néhol még murvával sem leszórt útnak kevésbé nevezhető földből hirtelen kinőtt egy négysávos autóút olyan minőségben, mint a Tirana-Durres autópálya. Nem tudni, miért hagyták ki a közbeeső szakaszt, mindenesetre ez legalább egy tucatnyi alkalommal megismétlődött. Elég vicces volt, és eléggé kellett figyelni. Egy-két ilyen földút ráadásul mégcsak nem elég, hogy rossz minőségű volt, de nem ám a semmi közepén vezetett, hanem bevezetett egy-két falu kellős közepébe. A falut itt nem úgy kell elképzelni, mint nálunk otthon, hanem leginkább, mint egy hegyekbe telepedett tanyavilágot, 6-8 ház maximum, és nagyjából a kertek alatt közlekedtünk, az emberek pedig furcsán néztek ránk, mint akik most jöttünk a nagy Mars-küldetésből, és annyi időt töltöttünk a Földön kívül, hogy átváltoztunk földönkívülivé. Furcsa volt látni a szegénységet ott, ahol annyi csodaszép táj hever a kezük ügyében. Miért nem óvják? Miért az a sok szemét, és semmittevés? Egyre kevésbé értem… Nem kell sok ennek az országnak, hogy igazán megismerjék a külföldiek. Még egy-két nyugis év maximum, és dőlnek a turisták. Nem látni hajót, sőt kikötőt sem a tengeren, ami nagyon furcsa volt, később viszont megtudtam, miért is.  Az egyik eltévedés alkalmával megálltunk a dead endnél, és lementünk a partra. Ha láttatok valaha kék vizet, no ez az volt. Tiszta, erősen hullámzott, a part kavicsos és olyan kupacot rakott a tenger a partra, hogy süllyedt a lábam bele. A nap lemenőben, a hullámok olyan hangot keltettek a köveken, hogy az gyengén, monoton masszírozta az ember fülét. Napokig tudnám részletezni, milyen érzés fogott el, mikor ott voltam, de nem teszem, nem untatlak titeket. Előjött az az érzés újra, ami minden egyes alkalommal a tengernél: hazaértem. Még hiányzik ugyan egy dolog, hogy a hazaérés teljes legyen, de az otthont megtaláltam… Tengernél kell lennem, ezt már tudom, hogy otthon legyek, és az otthonra mindenkinek szüksége van…

No de elég az érzelgősségből, az egy másik blog témája… back to pak kucs, és irány dél.  

Újabb részek következtek, ahol már nem reménykedtünk, hogy folytatódik az út, ez néha bejött, néha viszont autópályába “torkollott” az út. Az úttalan utakon lassan ránkesteledett, és ezzel együtt leszállt a sötétség. A helyzetet nehezítette, hogy út híján világítás sem volt, úgyhogy erősen figyelni kellett az utat, h bele ne menjünk valami vándorbokorba, vagy vándorgödörbe, ráadásul az út egyik széle meredek lejtőben folytatódott, úgyhogy túl sok hely nem volt kerülgetni. Ráadásul a nyomunkban jött egy régi mercivel egy fószer, aki valszleg kihasználta az idegenvezetésünket, és szorosan követte a vonalunkat, úgyhogy figyelni kellett, mert ha megállunk, még megtol. Ezzel a loholó albán vendéggel a nyakunkban gurulgattunk, és éppen nagy beszédben voltam. Előredőlve figyeltük mindketten az utat, mikor hirtelen a semmiből a lámpa fényében, a földút mentén megláttunk egy gumicsizmás embert gyalogolni. Ugyanebben a pillanatban egy nagy ordítást hallottunk, és a gumicsizmás éjszakai vándor eltűnt.  Ijedtemben hátradőltem, és mint nagyanyám mikor rossz hírt hallot, összecsaptam a kezeimet, és felkiáltottam reflexszerűen én is. A fószer olyan gyorsasággal tűnt el az útszéli gödörben, mint dödöle a mesében a gyerekek elöl. Tényleg olyan volt, mint a rajzfilmekben: előbb még mókásan, vidáman, szökdellve lépdelt hazafelé (feltételezem) mit sem sejtve a sötét úton, mint Peti az iskolatáskájával, és egyszer csak egyik lábbal egy combközépig érő gödörben találta magát. Szegény flótás, pont mint a rajzfilmekben. Elképzeltük, hogy épp hazafelé tartott a családhoz, miután a haverokkal megnézték a meccset a helyi kocsmában, hát nem igazán sikerült hazaérni.  Az első albán áldozatunk. Mivel a mercsós erősen a nyomunkban volt, megállj nem engedve, csak remélni tudtuk, hogy szegény flótás a gödörből épp kikászálósdás közben nem találja szembe magát Albánia legnépszerűbb terepcirkálójának hűtőrácsával. A mercis nagyon elszánt volt, mi pedig, már bocsánat mindenkitől, de annyira nevettünk, hogy csorgott a könnyünk. Nem tudtuk magunkat túltenni azon a mozdulaton, amint albán tesvérünk megnézi a gödröt belülről. Mint a vaddisznók az odújukba, úgy tolatott be a gödörbe, és olyan sikolyt vágott le, mint férfiember ritkán. Biztos nem lehetett egy álom, mikor békésen ment az utcán, aztán egyszer csak elfogyott a talaj. No ennyire azért mégsem szegény az albán kormány, hogy még földre sincs pénz, ennyire nem hiányosan az utak, vagy mégis!?

Azt hiszem, még mikor elértük Sarrandet, akkor is nevettünk, Már teljesen sötét volt, de a utcán rengeteg ember. A partról láttuk Korfu fényeit, legalábbis valszleg az lehetett. 24 kmre van onnan Butrinti, ahonnan a legkisebb a távolság Korfura. Meg is jegyeztem, hogy ide még vissza kell jönni. Beültünk egy étterembe, hogy megvacsizzunk. A pincér nagyon kedves volt. Rögtön ajánlott is egy különlegességet: helyi fehér kecskesajt (olyan mint a feta) bazsalikommal és oreganoval ízesített olivaolajban sütve egy kis kőtálban. Nagyon finom volt, lágy, de mégsem folyós állagú. Ehhez kaptunk egy nagy adag salátát paradicsommal, paprikával, kenyérlángossal. E volt az előétel. Aztán jött a pizza, ami nem volt rossz, de nem is életem legjobbja. (Azt a helyet még mindig a délolasz Sorrentoban evett pizza őrzi.) Összességében úgy telelettünk, hogy nehéz volt megmozdulni, de azért jártunk egyet a parton. Egy étterem udvarában találtunk egy lépcsőlejárót, ahol le lehetett menni a vízig. Sokmindent nem láttunk, de hallottuk a hullámokat, láttuk a fényeket, csend volt, és békés nyugalom. Köztudott azonban, hogy egy olyan koffeinmókus, mint én, nem tud létezni hosszú ideig nyugalomban, ezért egy idő után felpattantunk, hogy akkor most menjünk, én pedig úgy döntöttem, még egyszer azért belemártom a kisujjamat a tengörbe. Legaloppoztam a vízhez, ami a lépcső alső foka alatt kezdődött, és úgy terveztem, hogy ne legyek vizes, mert rendesen fáztam már, vigyáztam, hogy a kavicsos részre lépjek le, és ne a vízbe. Vigyázni próbáltam, de nem nagy sikerrel. A “csak belemártom a kisujjamat” kijelentésből 1 szempillantás alatt egy hajtövig-bugyiig csuromvizes ázott mókus lett a végeredmény. Gondolom, legtöbbetek már meg sem lepődik ezen, de azért a teljesség kedvéért elmesélem. Épp eszembe jutott, hogy már régóta nem mutattam be olimpiai tornagyakorlatomat, és itt az ideje, hogy éjszaka, matt sötétben is teszteljem, milyen királyul megy ez nekem. És mivel egy remek szer is rendelkezésemre állt mellesleg, a lépcső, gondoltam hát, új koreográfiát dolgozok ki, ami már kicsit átmenetet képez a talajtorna, az úszás és a korcsolya között, ezzel a sokoldalúsággal tuti befutó leszek, gondoltam, s gyorsan bele is fogtam. Szökdécselve, mint Juliska Jancsi oldalán, irány le a lépcsőn, mit sem sejtve, hogy a lépcső alsó fokai esetleg csúsznak. Aki tengör mellett nőtt fel, annak ez egyértelmű lehet, hogy a lépcsők olykor iszaptól jobban csúsznak, mint átlagban, és ha egy kicsit nagyobb tengeri sellő rászökken, nem biztos, hogy nem veszti el egyensúlyát. Juliska ezzel mit sem törődve rászökkent, ahogy azt kell, és természetesen a tudomány újra győzedelmeskedett az eszetlen Juliska felett: Juliska lába kicsúszott, és olyan nyújtott, feszített testartással csapódott fel a két lába ollózó mozdulatokkal a levegőbe, mint a toronyugrók törzse. Mivel azonban magasságra még gyúrni kell, a földre érkezés is hamarabb bekövetkezett, és hogy hogy nem, a hátasból hirtelen hasas lett, mivel a levegőben töltött pár századmásodperc alatt még sikerült egyet tekerednem is a levegőben (nyújtott testü cukahara... J ). A performasz nagyon jó volt, a leérkezés még nem elég kecses. Technikai megvalósításra sztem maxpontot érdemlek, a talajfogás még gyakorlásra vár. Ami először leért, az meglepő módon a fogam (!!!) volt, beleharaptam az anyaföldbe vagy inkább a lépcsőbe. Elég kemény volt, mondhatom! Aztán a vállam ért le, ami a lépcső élébe ütközött, a harmadik a bokám volt, ami egy kövön landolt, és a többi sorban egymás után. De egyben mind közös volt: a vízben ért földet mind! Hát a nagy terv, hogy csak belemártom a kisujjamat, elég merész kijelentésnek bizonyult. A kisujjam helyett mohón mindenemet sikerült megmártanom, még a hajam tövét is. El is neveztem ezt a művészi koreográfiát ‘a kis hableány formulának’ gyorsan. Nagy nehezen, sajgó tagokkal megpróbáltam felállni a csúszós talajon, ez nem volt egyszerű. Első dolgom volt, hogy megkerestem, és megszámoltam a fogaimat, vajon kitört-e, mivel ez volt az első, amit éreztem leérkezéskor. Kicsit meglódultak, de mind a helyén, remek. A vállam sajgott, egy két helyen lejött a zománc, de a legrosszabb, hogy előtte is kegyetlen fáztam, és ezen kevésbé sem segített ez a becsületes kis taknyolás. Mikor megtaláltam az egyensúlyomat, felegyenesedtem, csorgott rólam a víz, és elkezdtem röhögni. Eszembe jutott az a szegény jóember az este az útszélén, hogy jól kinevettük, bizti ez volt a büntetésem. Miközben az erdei Juliskából hirtelen újdonsült Ariel, a nem éppen kecses kis hableánnyá avanzsált jómagam bizonytalan mozdulatokkal megpróbált röhögéstől rázkódva felmászni a lépcsőn, vissza a normál emberi élettérbe, a Juliska-világba, Jancsi a lépcsőn állva szakadt a röhögéstől. Erőltetett komolysággal (ami 2 másodpercnél nem tartott sokkal tovább) ránéztem, és így szóltam: “A víz nem is hideg, teljesen kellemes. A kisujjam sem fázott! Most, hogy megmártóztam, mehetünk is!” J Itt volt vége a történetnek. A cérna elszakadt: könnyes, hangos röhögés közepette álltam a lábszárközépig érő vízben, két szimpatikus sziklán egyensúlyozva csuromvizesen. Jópár pillanatba beletelt, míg összeszedtem magam. Elindultam a lépcsőn felfelé, amikor valami furcsa hangot hallottam, ütemesen követett. No mi, valami homár kiszemelt magának, abban a hiszemben, hogy új tengeri sellő érkezett a faluba!? Nem volt ilyen szerencsém. Kiderült, a cipőm megtelt vízzel, és ütemes lépteimre ütemes cuppogással válaszolt. Elég nehezek lettek a lábaim, pláne, hogy a zokni is felszívott egy jó adag sós tengervizet. Ekkor vettem észre, hogy a tenyeremen sem maradt túl sok épp felület, és ahogy az kell, a só elkezdte csípni. Mivel a röhögés sem Jancsinál, sem Juliskánál nem csillapodott, nem tudta Juliska elmondani Jancsinak, hogy csak a cipőmben lévő fél Adriát szeretném kiborítani, és kicsavarni a zokniból. Így feladtam a magyarázkodást, hanem egyszerűen csak megálltam, levettem a terepjáróból átalakított tengerjárómat, és visszaadtam a tengernek, ami az övé. Nem tom, hány hal és rák volt benne, de remélem, legalább ők túlélték. Szakadtam a röhögéstől, és még a kocsiban jó ideig nem tudtuk abbahagyni. Fájt nagyjából minden porcikám, de leginkább a vállam. És fáztam, és minden ruhám vizes volt. Ma már nem akarok több áldozatot!

Az út hazafelé remegve telt, de már nem volt annyira szakadozott, mint odafelé, pláne, hogy szerencsére egy kósza gyalogossal sem hozott össze a sors. Gjirokaster felé mentünk haza, és kb 2re haza is értünk.

A végeredmény: 1 piros kicsi-kocsi 600 kmrel és jópár gödörrel öregebben, 1 mercsós muksi, aki feladta az üldözésünket, nem birta cérnával, 1 gödörbe pottyant albán falusi szegénylegény, 1 kupac csuromvizes Juliska-ruha, 1 kupac csuromvizes Juliska, 1 még ma is nevető Jancsi, pár halott tengeri herkentyü, akikkel vagy a testsúlyom vagy a röhögés végzett, egy lépcső a fognyomommal, reminder for the future generations…

A sok kaland után lesz is mit álmodni, és még mese sem kellett hozzá. A nap tanúlságaként viszont: ha a kisujjad adod, a karodat kérik! Ez nálam halmozottan igaz volt, torkos egy tengör ez! De egy nagy haszna volt a napnak (a többi meg a remek élmény kategória!): Jancsi és Juliska történetét hamarosan új átiratban megvásárolhatjátok a könyvesboltokban! (ez itt reklám helye! J )

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.