Délelőtt Elaine átküldött egy linket, hogy spanyol filmhét van a héten, és az egyik moziban ingyen lehet menni spanyol mozizni. No egyik este kipróbálom, az bizti, csak 7 előtt végezni kell. Főleg a szombati program érdekel, egy régi Bunuel filmet fognak levetíteni, külön jól hangzik, hogy a filmek spanyolul mennek, angol+albán felirattal. 3ból 2 az már kész főnyeremény. J

Szóval tudjátok, teljesen igazat adok annak, aki valaha kitalálta azt a remek mondást, hogy NAGY AZ ISTEN ÁLLATKERTJE! Remélem, kapott valami kitüntetést ezért az egy mondatáért, vagy legalább egy jó vacsorát, mert igazán találóan és röviden összefoglalta a lényeget. A mai szeksönmiting egy tragikomédia volt – egy óra tömény beszéd, és más semmi. Gondolatban már fogtam a fejemet, és erőteljesen ráztam és csavargattam kinomban, mert annyi minden mást is csinálhattam volna az alatt az egy óra alatt. Ehelyett bent ültem a mítingen, és mindenféle világrengető baromságról beszélgettünk.

Ha most ideférne, lerajzolnám, mi is történt, de mivel képregényekben nem utazunk a blogon (bár egyszer kipróbálom, beteszem a képek közé), most csak szavakkal nagyvonalakban:

Első napirendi pont szokás szerint, hogy mi is hangzott el a felső szint mítingjén. Remek összefoglalást hallhattunk Pencho őrvezetőtől arról, hogy múlthét óta szemernyit nem haladtak előre az ottani issue-k sem, végighallgattuk, mindenki csendben konstatálta, mely szerződések nem lesznek doksihibák miatt idén megkötve, és miért is. Issoráz az előző hétről, villogott is rendesen az „R” betű a felső sarokban, tudjátok, mint régen a tévében a focimeccseken a gól visszajátszásánál.

Második napirendi pont az elvesztett levelek esete az EU nagy IT rendszerével és a lazy diplomaták határtalan lustaságával. Emellett a Noszty fiú és Tóth Mari mélyen elbújhatnak a susnyásban, a mi sztorink jobb! Történt ugyanis, hogy az EU nagy bürokráciájának tündéri szüleményeként létrehoztak egy globál postázót, ahol minden megfirkantott levelet regisztrálnak, és ugye minden szülemény kap egy számot, mint a bocik a billogot. De van az úgy, a boci elszalad, mielőtt belesütnék a billogot, mert ugye fáj az ám neki, és ő tudja ezt. Így aztán boci sehol, billog marad, a rendszer nagy zsákjában pedig Mikulás évről évre cipeli magával a billogot, hátha megtalálja bocit, akinek virgács helyett végre átadhatja. No de aztán boci pedig az évek során felnőtt, és elkallódott a világ nagy legelőin, így aztán billogok jönnek, billogok mennek, de vannak billogok, amik mindig árván maradnak. No nagyjából ilyen üres billogokkal van tele a mi kis levélszekrényünk is. Nagy felkiáltással elindult idén egy mozgalom, hogy takarítsuk ki az üres billogokat, keressük meg bociékat. Elindult hát a hajtóvadászat, ami abból áll, hogy keressük a bocikat, mint tűt a szénakazalban. Gondolhatjátok, mennyi esély van megtalálni pölö egy kimenő levelet 3 év távlatából úgy, hogy már rég nem dolgozik itt az, aki írta, másolat pedig lehet, hogy sosem készült róla. Pont olyan reménytelen vállalkozás, mint bikát fejni. (ne haragudjatok, nem tudom, mi ütött belém ezzel a tehenes példával, biztosan agyamra ment a tej, amit reggel ittam vagy a túrós süti hiánya! J) Szóval ez a téma minden héten felkerül a top10-be, és 20 percnyi fáradhatatlan vita után (amiben a csopi max pontot kaphat) unsolved felirattal elnapoljuk köv hétre, hogy ott kezdjük az egész bocihajszát elölről!

Harmadik napirendi pont, és egyben kedvenclistám előkelő helyén álló téma az éves szabadságolások ügye. Motyogi szabadság miatt nincs jelen, úgyhogy a vita jelenleg nem annyira élvezetes, viszont így is tartogat újdonságot. Gyors felkaptam a fejem, végre! Új rendszert találunk ki a szabadságok nyilvántartása, a file-k között a szabadság terv 2008 versus 6 nevet kapja. Hurrá, ha eddig valaki véletlenül is eltalálta, melyik a legfrissebb, az mostantól tutira összekeveri. Ez csak majd akkor okoz problémát, ha hirtelen egyik nap arra ébred a Delegáció, hogy egy pénzügyes kolléga sincs az irodában. A vitának egy igen fontos momentuma azért volt: Clas barátunk bevallottan férfiasan, hogy létezik a becsület ereje és hogy a file-ba sosem nyúltak bele engedély nélkül, hogy csaljanak a szabadságok engedélyezett verziójának megváltoztatásával. Ezt követően már sok más nem történt, kivéve hogy megint konstatálta Pencho, hogy karácsony napján bizony ő és jómagam biztosan dolgozni fogunk, hurrá!!! Mondtam is rögtön, hogy akkor legalább az eu-s pénzből egy karifát állítsunk be a folyosóra, hogy kávészünetekben körbe tudjuk ugrálni kézenfogva ő meg én, no meg gondolom Elaine is ott lesz, ha már egy párocska. Szóval akkor hármacskán ugrabugrálunk. Vagyis: Elaine, a szőke angyal: majd ráadjuk az angyalszerkót – ha szerencsénk van, a jelmezkölcsönző valami rock-angel jelmezt ad, és jót borulhatunk rajta, amint az elegáns brit akcentussal megáldott hölgy abban ugrabugrálja körbe a karifát. Aztán Pencho, akinek ugrabugrálás közben lobog majd a 3 szál haja – feltéve, ha addig Clas egy-két megborult ötletétől ki nem hullik az is. És persze ott leszek én, aki egy ilyen jó buliból nem maradhat ki – nekem mondjuk, ha szerencsém van, a manójelmez jut, ha nincs, akkor a krampusz, vagy egy rákjelmez, mint a Jóbarátokban, amikor Ross Mikulásjelmezt nem tudott bérelni, csak egy nagy vörös rákjelmezt szerzett. J No de elég is a karácsonyi farsang tervezgetéséből, következik a következő napirendi pont….

Szükség van egy újabb remek databéz megszerkesztésére, hogy majd a jövőben csupa szeretettel emlegessék a nevünket a nagykönyvekben. De mint ahogy minden nagy történelmi személyiség kényszert érzett még eddig a múltban, hogy otthagyja nyomát a világ nagy tengerpari homokmezején, így van ez nálunk is. Új névvel fémjelezve, már meglévő adattartalommal, új név alatt létrehozunk egy újabb databézt lehetőleg újabb pászvörddel, csak hogy könnyű legyen a hozzáférés. A majd félórás egymás mellett elbeszélést és az elismerő nagy tapsot követően témát váltottunk.

Kezdett izgalmassá válni: Kinek van kérdése!? – jött Pencho javaslata, amivel le akarta zárni a végeérhetetlen viták tárházát. Clasnak nem volt! Hűű, szerintem szegény beteg lehet, láttam is reggel, hogy a szeme sem áll jól, vagy lehet, h szerelmes!? J Ili mesélte, hogy szegénynek egyszer Clas kiöntötte szerelmi ügyét, és elmesélte nagy büszkén, hogy találkozott egy kedves albán lánnyal. Ili nagyon megörült, hogy jó öreg Clasunk végre révbe jutott, de a svéd macsónak nagy bánata volt: mélyen olyan érzése volt, hogy a lány csak az útlevele miatt kedves hozzá! Nem akarták neki mondani, hogy azért ennyire nem rossz a helyzet albánföldön, de inkább nem homályosították fel a jó öreg jogászkollégát, úgyhogy lehet, h mai napig is ennek tudatában gyötrődik. Sometimes it happens.

Jött még egy-két téma, amire még a spészt is drága pazarolni itt, úgyhogy nem untatnám a nagyközönséget ezekkel. Maradjunk annyiban, hogy a végén már erősen bántam, hogy nem vittem kispárnát magammal, mert azért annyira nem volt kényelmes a szék a főnök irodájában.

Apropó szék! A nap naagy poénja még csak ezután következett:

Asszem meséltem, hogy szombat este az olasz komjuniti partiján, mikor megjelent Marcello, erős vitába szálltam vele. Mégpedig azért, mert kiderült, hogy a széket, ami az irodámban volt, mielőtt én odakerültem, ő kötötte el. No hát jól megfenyegettem, hogy meglátja, egyik reggel már nem találja ott a szobájában. Erre (gondolom, nagyon megijedt a fenyegetésemtől) azzal jött be délután, hogy van egy szék a folyosón, és nem az enyém-e. Mivel Marcello egy poénláda, rögtön azt hittem, hogy poénkodik, és visszatemetkeztem a papírjaim közé, ügyet sem vetve rá. De nem tágított, és kiráncigált a folyosóra, hogy márpedig nézzem meg. Kimentem, és tényleg, lássatok csodát, ott figyelt a liftnél egy nagy, gurulós irodaszék. Elég hülye látvány volt, ránéztem Marcellora: „Are you joking with me, Marcello? Whose this chair then?” Ő csak nevetett, és már megjelent Ili is az ajtóban, hogy akkor enyém ez a szék, mert már egy ideje itt áll, és nem tudják, hogy került ide. Biztos idepottyant, mondta Marcello, bár mi vagyunk a legfelső emelet, felettünk csak a jóisten! Ja, mondtam, biztos isteni sugallatra San Pietro alól kirúgták a széket, mivel neki úgysem kell, ott van az esernyője. Miután láttam, hogy nincs közük a cselszövéshez, már kezdtem elhinni, hogy tényleg lesz végre egy székem, mert eléggé sajgott már a hátam a nap végére mostanában. Így aztán áttoltam a szobámba a széket, és kisebb díjbírkózást és súlyemelést elegyített gyakorlatok sorozatát bemutatva kicseréltem a székeket. Tök jó, már éppen ráültem volna (írd és mondd, már csak 5 centi hiányzott a hátsómnak, hogy letegyem magam), amikor berontott az irodába Tani (Dritan, akivel a tímbildingen sikerült a számolásban kiemelkedőt és maradandót alkotnunk), és kihúzta a széket alólam. Hát az albánok nem az udvariasságról híresek, bár végülis nagyon örültem neki, hogy nem 2 pillanattal később érkezett, mert akkor a súlypontom már elmozdult volna erőteljesen a szék irányába, ami azt jelentette volna – tudományos-fantasztikus fizikai háttérismereteimet összekaparva – hogy a másodperc töredéke alatt látogattam volna meg az ötödik emelet fényesre nyalt padlóját, és mint azt egyik – nem éppen sérülésmentes – korcsolyázásom alkalmával be is mutattam, született tehetség vagyok az idétlen esések bárhol-bármikor-bármilyen helyzetben való bemutatásában. Például kevesen tudják bemutatni a korcsolyával esésnek azt a trükkjét, hogy a fej hamarabb ér földet (illetve jeget), mint a popsi. Ezért sem érdemes például az aerobik gyakorlatokat becsületesen végezni, mert fennáll annak a veszélye, hogy túlságosan berögződnek, és aztán bármely helyzetben elő tudjátok adni a „Kihúzod magad! Popsit be! Fejet-vállat hátra! Egyenesen tartod magad! Stb.” utasításokat. Félre ne értsétek, nekem nem sikerült ezt elsajátítani teljesen, mert ha sikerült volna, nem kecskebékaként érkeztem volna le. Annál a résznél beteg lehettem, amikor azt tanították az aerobikórán, hogy mindezt hogyan kell szép tartással végigcsinálni. Így nekem csak az a rész maradt, hogy „Popsi be! Fejet-vállat hátra!”, aztán a gravitáció kegyes segítségével üres kongással megérkezett a fejem a jégre. No ez az etap az életemből gyors leforgott a szemem előtt, miközben Tani mosolyogva konstatálta, hogy 12 éve vele egy háztartásban élő széke megkerült, én pedig egy félálló-félgugoló mozdulatból próbáltam menteni a menthetőt. A helyzet megmenekült, és eszembe is jutott, hogy majd veszek egy krémes Szandinak, mert végülis az ő érdeme is, hogy edzésben tartotta a gugolóizmaimat. Tehát a szék mégsem volt gazdátlan. Elszomorodtam, hogy a világ már megint a bolondját járatja velem, még egy székre sem tellik itt nekem!? Visszaemelgettem tehát a régi kis székemet az asztal mögé, és messziről hallottam Marcello olasz specialitású szidalmazását Tani felé, hogy miféle férfiúi udvariasság, hogy nem adja nekem a székét, mikor az jó a hátnak. Ekkor megkérdeztem tőle, hogy miért Tanit bántja, végülis ő vitte el eredetileg a székemet, visszaadhatná igazán! És erre mi volt a válasz: no de hát ő beteg és egyébként is fáj a háta! No megállj, Marcello! Lakunk mi még egy házban! J

Hazafelé menet olyan sötét volt az utcán, hogy alig láttam, mikor kiszaladt elém egy kiscica. Kis vörös tarkás volt. Nagyon aranyos, ha meg tudtam volna fogni, hazaviszem, de elszaladt! L Mivel nem akartam macskavadászatot rendezni az utcán, még a végén állatkínzásért becsuknak, és még CD-s papírjaim sincsenek, így aztán hagytam a csudába…

Otthon elővettem az albán híresség, Ismail Kadare könyvét (amit vettem a kedvenc könyvesboltomban), hogy művelődjek az albán szokások és múlt lapjairól. És tudjátok mit!? Ez a könyv tiszta érdekes. Ha nem haragudtok, egy-két dolgot elmesélek belőle, mert kifejezetten érdekes, hogy nem messze tőlünk időben és térben ilyen szokásjogok éltek és élnek a világban. Mivel viszont nem vagyok író, ezért az interpretálás egyedi lesz:

Szóval élt a múltban egy helyiek által törvenynek nevezett „szabályzat”, ami szájhagyomány útján terjedt és maradt fenn évekig Albániában, Kanunnak nevezik, ami főként az északi vidékeket élt és még mai napig is él, csak már nem ragaszkodnak olyan görcsösen a betartásához (modernizáció ugyebár!). A könyv ennek egyik igen komolyan vett szabályának betartásáról és ezzel kapcsolatos kérdések boncolgatásáról szól, méghozzá a vérbosszú intézményéről. Adott egy fiatal albán fiú, Gjorg, akinek megölik a bátyját, és a Kanun törvényei szerint a család valamely tagjának vérbosszút kell állnia, meg kell ölnie a gyilkost. A történet ennek a vérbosszúnak a végrehajtásával kezdődik, és a fiú történetét meséli el, persze egy idegen lány iránti szerelem és házasságtörés történetét is beleszőve. (mer’ mér’ ne!? J) A szabály szerint a vérbosszúval nem ér véget a viszály, mivel amint a kijelölt megöli a gyilkost, ő válik gyilkossá és üldözötté, és a másik családon a sor, hogy a vérbosszút végrehajtsa. Szóval ez egy ördögi kör, ami nem ér véget sohasem, csak ha már nincs több családtag, gondolom én. A történet elmeséli azt is, hogy hogyan indult az egész, és valljuk be, már meg sem lepődtem, hogy nyilván a véletlenek összjátékaként indul el a két család közötti viszály. Igazából nem is viszály, mert a vérbosszút leszámitva teljesen jól elvannak egymással a falujukban, semmi más gonoszat nem tesznek keresztbe egymásnak, csupán kilőnek néhanapján egyet-egyet a soraikból. Nos a történet a könyv jelenéhez képest 40 évvel ezelőtt kezdődött, amikor egy eltévedt turista kopogtatott az egyik család ajtaján, hogy éjszakára meghúzná magát. Mivel az albánok vendégszerető népek, és a kanunban is szigorú szabályok vannak a vendég oltalmára vonatkozóan, családtagként megvendégelték a fáradt vándort, akiről semmit nem tudtak, és fekhelyet adtak neki. A törvény szerint, ha vendéged van, addig a te oltalmad alatt áll, amig el nem kiséred a falu határáig, ott búcsút nem veszel tőle, és meg nem mutatod neki a kivezető utat. Másnap reggel a család egyik férfitagja pontosan a Kanun szerint járt el, kikisérte a vándort a falu határáig, búcsút vettek, és ebben a pillanatban valahonnan egy lövés dördült, és a vándor fejjel előre a porba esett, és meghalt. Mivel még a falu határán belül volt, a család tartozott a biztonságáért felelősséggel, igy úgy kellett cselekednie a Kanun szerint, mintha családtag lett volna, vagyis vérbosszút kell állnia az idegenért. A tettes egy másik falubeli család férfitagja volt, aki igy a múlt emlékezetévé vált csakhamar. És itt indult el a könyv kezdetekor már 40 éve tartó állandó gyötrelem és népirtás, mivel a Kanun csak egy módon ad lehetőséget a vérbosszúk sorának lezárására: minden esetben, amikor valaki meghal, a véres inget ki kell függeszteni a napra, és meg kell várni, hogy az idővel és az időjárás változásával a vérfolt besárgul-e, vagy nem. Ha besárgul, az azt jelenti, hogy a halott nem talál megnyugvást, és vérbosszút kiván. No de kérdem én, látott-e már valaki vérfoltot, ami egy idő után nem sárgult be, fakult ki stb. a naptól!? Hát ez az, ritka esetben! Mielőtt még lelőném a végkifejletet (nem poént, mert asszem itt arról nem beszélhetünk), abbahagyom a mesélést, de tényleg nagyon jó könyv.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.