Van az úgy, hogy az ember képtelen odafigyelni a körötte folyó dolgokra, mert annyira elfoglalja a fejében tomboló gondolkodásnak nevezett folyamat. Ez történt reggel, de most nem velem, hanem egy járókelővel, aki hasonlóan hozzám rótta az utat szerda reggel. Viszonylag álmos fejjel baktatott a betonon, amivel önmagában semmi baj nem is lett volna, ha az a beton nem az autóút betonja lett volna. A buszoknak fenntartott sáv kellős közepén ment, és akár csukott szemmel is mehetett volna, látszott az arcán, hogy sokat nem érzékel a körötte lévő világból. Kis elvarázsolt királykisasszony. A vicces az egészben az volt, hogy a busz közvetlenül mögötte volt, 10 centire a vállától. Nem tudtam, mit akar tenni a buszsofőr, de annyira vicces volt a szituáció, amint egy buszos lépésben követ egy gyalogost, hogy nem tudtam megállni, hogy rájuk ne mosolyogjak. A buszsofőr észrevett, és elkezdett nevetni, aztán láttam, hogy az elől állók a buszon mint mutogatják egymásnak a lányt. Ő semmit nem vett észre ebből, csak gyalogolt tovább. Nem is hallotta, hogy mögötte lehet valaki, pedig még csak nem is volt a fülében zene, ami nekem viszont folyton. Épp arra gondoltam, hogy no ha a buszos előveszi a kürtjét, és rádudál a lányra, biztosan ott kap szivrohamot 10 centi távolságból, de minimum egy 8 napon túl gyógyuló fülzúgással lesz gazdagabb. És tudjátok mit? A buszosnak, akik aztán tényleg előszeretettel dudálnak itt, még többet, mint az autók, eszébe sem jutott, hogy dudáljon. Annyira röhögött, hogy felvette a gyalogos tempóját, és kisérte. Furák nekem ezek az albánok, amikor nem kell, állandóan a dudán fekszenek, sztem az ürben is hallani Tirana fényeit J, viszont amikor tényleg elő lehetne venni a dudát, megszólal az emberiesség, és olyan előzékenyek lesznek, mint soha előtte.

Az irodában a tegnap otthagyott kupacom fogadott azzal a tudattal, hogy újabb meccs lesz Clas kollégával. Második menet: svéd-magyar 0-1. J összesitésben 0-2, ráadásul mindkettő idegenben. Clas az a fajta ember, aki még a lajhárt is lekörözné lassúságban, már alapból a világért sem akarnám megbántani, de szánt szándékkal csinálja, mert igy akar kibújni a feladat alól. És mikor már nem volt más érve, akkor előjött a farbával, hogy ő csak a kedvezményezettnek akar jót. He??? Ja, én is, még majd sütök is neki sütit, de akkor talán át kellene állnia a másik oldalra, mert elvileg a dolga az lenne, hogy ellenőrizzen. Hát ez a rész sztem kimaradt a munkaköri leirásából.

Miután lehiggadtam, Elaine, Pencho, Jolanda és én elmentünk ebédelni a Spagetti House-ba, ahol azt a fincsi polipsalátát ettem a múltkor. Most pastat ettünk kagylóval és paradicsommal. Naon jó volt, bár első ránézésre, mikor a kagylókoma kifigyelt a héjai közül a hosszú, csüngő szemeivel, akkor voltak kételyeim, hogy megkóstoljam-e. Plane, hogy a szomszed asztalhoz meg kivittek szokas szerint bemutatni a friss kinalatot, hogy a vendeg kivalaszthassa az ebedjet, es ott meg a lavorban ott mozgott egy homar, tekergette a szemeit, es nagyobb volt, mint 2x a fejem. (Bocsi, technikai szunet, elmaszott az ekezet...) De vegul vettem egy nagy levegot, es megkóstoltam, és tényleg jó volt. Mit meg nem eszik az ember!? Ebéd után itt nemcsak kávét kinálnak, hanem szorbet-nak nevezett dolgot is, ami egy kis pálinkás pohárban lefagyasztott, lightos citromfagyi. No ettem egy olyat, mivel fogalmam sem volt, mi is az. Mikor visszaindultunk az irodába, észrevettük, hogy az autó, amivel mentünk egész kis dugó közepében parkol. A galibát nem mi okoztuk ugyan, hanem egy sárgataxi, aki nem tudott máshol parkolni, csak a parkoló egyetlen be és kijáratának kellős közepén, ahol kétirányú volt a forgalom. Ajtó nyitva, benne senki, környéken szintúgy nem volt senki, akire ráfoghattuk volna. Forgalomirányitó hiján megkértünk egy jarokelot, hogy tegyen rendet a veszekedő tömegben, amibe mi is beszálltunk rendesen, és végre menjen mindenki a maga útján. A pasi, akit csunikent neveztunk neven (ez itt az altalanos hivojele a pincereknek, idegen pasiknak az utcan stb.) lelkesen forgalomirányitott, aminek kisebb tömegbaleset lett a végeredménye, és mikor már közel voltunk a nagy csomó kibogozásához, végképp elakadtunk, mert az autónk szélesebb volt, mint ami a kis résen kifért. Csuni lelkesen irányitott, hogy nem lesz baj, csak hajrá, tovább. Mi pedig mondtuk neki, hogy persze minden vágyunk összetörni azt a fránya taxit, de talán ne most. Erre legyintett egyet, beült a taxiba, és arrébb állt!!! Feloldva ezzel az egész 30 perce tartó problémát. Mind a négyen csak ültünk az autóban, és nem hittünk a szemünknek. Kiderült, a muksié a taxi… De hogy miért nem jutott eszébe, hogy ha az elején arrébb áll, az egész problémát megoldja, örök rejtély marad. Ez valami mediterrán gondolkodási mód lehet, vagy valami görög közlekedési szabály: ha dugót okoz az autód, tilos arrébb állni. Azért görög ugye, mivel köztudott itt, hogy az albánoknak sokáig törvény tiltotta a régi rendszerben, hogy autójuk legyen, és amikor már lehetett, nem nagyon voltak szabályok, meg tanár, hogy hogy is kellene, és átmentek a görög szomszédhoz venni egy pár leckét, amit aztán saját szájizük szerint adaptáltak albánföldön. J ezért van az, hogy ilyen különleges talentumok a közlekedésben, legalábbis a mi elképzeléseinkhez képest. Egyébként mi, a kocsiban ülők sem alkottunk ám egyszerü csapatot: Elaine vezetett, aki brit eleganciával mindenkit előre engedett (ez tartott 30 percig). Aztán ott volt még Pencho, aki vett egy autót, hogy legyen, de nincs jogositványa, és esze ágában sincs megszerezni (ezért vezeti Elaine). És végül Jolanda, aki már a jogositvány megszerzése előtt balesetet szenvedett, és fél az autókban (50 métert zuhant lefelé egy szakadékba, és túlélte). Én mellettük egy szürke kis egér voltam. Igy ücsörögtünk mi négyen Pencho kocsijában, amit Elaine vezetett.

Miután kiszabadultunk a dugóból, visszamentünk az irodába. Összefutottam Tanival, aki még mindig nem hozott nekem a székért cserébe semmit, és ezt az orra alá dörgöltem. Asszem, ahányszor találkozunk a jövőben, ez lesz a közös pont, amin biztos, hogy nevetni fogunk: kié is az a folyosóra számüzött szék? J

Jolandával megbeszéltük, hogy este elmegyünk egy klasszikus barokk koncertre, aztán meg beülünk borozni. Elaine csatlakozik, inkább ezt preferálja, mint a gym-t, Pencho pedig úgyis a delegáció fociestjére megy, amire minket is hivtak, de mivel nem vittük a pom-pomlány jelmezt, ezért szépen megköszöntük, és kihagyjuk.

Délután még várt ránk egy miting, biztos, ami biztos, nehogy már… A miting egy nagy vitába fulladt, aminek lényege az volt, hogy minden náció Clas ellen. Félre ne értsétek, ebben nem volt benne a kezem, egyszerüen igy alakult. Szegényre ma rájárt a rúd. A végén már majdnem sajnáltam. De csak majdnem…

Este elindultunk az irodából, Elaine, Jolanda és én a koncertre, amelyet egy olasz operaénekes fémjelzett, aki nagyon híres, állítólag. No lássuk. Rendesen késésben voltunk, bár Elaine mindent megtett, amit autóval lehet a tiranai forgalomban, hogy odaérjünk. Letettük az autót a lakásuknál, majd trappoltunk az itteni művészetek palotájába. Már mindenki bent volt, aki el akart jönni. Kaptunk egy műsorfüzetet, majd azért a biztonság kedvéért még egyszer elmentünk a mosdóba, a beléptetőnéni nem annyira rajongott az ötletért, hogy késők lévén még toiletre is elmegyünk, de tudjátok mit, a tapasztalat kedvéért mindenképp érdemes volt meglátogatni a mellékhelyiséget. Első körben meg nem találtam volna, ha egyedül megyek, mivel egy piros bársonyfüggöny mögött volt elrejtve, ami felett egy női cipő táblája lebegett. Ebből én arra következtettem, hogy ez egy öltöző, vagy ruhatár, de nem (itt ilyen nincs), ez volt a mosdó. Bementünk a függöny mögé, ahol meglepő módon rögtön a mosdó jött, semmi ajtó! No kezd érdekes lenni, de a csúcspont akkor jött, mikor megláttam belülről: ugyanis az egy dolog, hogy nem volt külső ajtaja, anélkül még tudtam volna élni, no de a fülke ajtók áttetsző üvegből voltak! Most képzeljétek el. Aki kint áll a folyosón (mondjuk a függönyön belül), egyenesen belát a wcbe, ahol az ajtók olyan tejüvegféléből voltak összerakva, de igazából minden látszott rajtuk. No most kérdem én, ki volt az a megfáradt teremtése a világmindenségnek, akinek eszébe jutott áttetsző üveget tenni a mosdóba!? Nonszensz, én mondom!!!

No de nem baj, a kint várakozó végignézhetett engem, nekem meg lehetőség nyilt bosszút állni. Hurrá! Jolandával egymásra néztünk kifelé, és mindketten egyszerre felnevettünk, és megbeszéltük, hogy ez biztos valamelyik helyi müvész önkinyilatkoztatása, akibe bennragadt valami kibontakozás iránti mérhetetlen vágy. Bementünk a terembe, ahol az előző heti pianist előadáshoz hasonlóan semmi hely nem volt a lábunknak. Nem baj, ezt is túléljük az élmény kedvéért. Én személy szerint meglepődve tapasztaltam, hogy Marcello is ott van. Ő is meglepődött, hogy én ott vagyok. Első rámnézésre nem ri le rólam, hogy klasszikus zene kedvelő vagyok. Valljuk be, elhiszem! Miután mindenki megörült mindenkinek, elkezdődött az előadás. Bejöttek a hangszeren játszó művészek, 4 nő és 1 férfi. 3 hegedűs, 2 barokk calvicemballon játszó hölgy, 1 chellos és végül bevonult a nagy művészúr. Fekete öltöny, fekete nadrág, fekete, kicsit fényes, kicsit áttetsző garbó, nagy pocak, kis fej, hiányos haj. Marcello megjegyezte, hogy az a férfi, aki körül egy nő van, hetero, akit két nő vesz körül, az nőfaló, akit három vagy ennél több, az pedig homokos. Nos a müvészúr körül négy leányzó sertepertélt hangszerekkel (mondjuk az egyik egy ötvenes éveit taposgáló leányzó volt). Szerintem, elnézve az úr habitusát, Marcello cseppet nem tévedett.

Rákezdett az orchestra, és életem egyik legmegrázóbb pillanata következett: megszólalt a maestro!!! Csak később derült ki számomra, hogy ő egy szopranista, állítólag, bár részemről inkább egy tökönszúrt, elbaltázott tragikomikusnak tűnt elsőre. A szemeimet akkorára nyitottam, mint még soha életemben, megpróbáltam lenyelni a hirtelen feltörő nevetést, de nem sikerült, így képzelhetitek, hogy a nagy csend kellős közepébe görcsös gurgulázó vihogást lehetett felfedezni, ahol csak az énekes “kecses” hangját hallani, amint éppen ostromolja a nemtomhanyadikfelsőcét. Jolandával azt sem tudtuk, melyik irányba dőljünk a nevetéstől. A kínos az volt, hogy ezt felvették videóra, és a videós az arcunkat 50 cm távolságból filmezte. Valszleg az albán tévé szilveszteri összefoglalójába megintcsak bekerülök ezzel a “nem épp illendő, de annál viccesebb” kategória különdijasaként. Akármennyire is akartam, képtelen voltam megállni a nevetést, és sajnos még hangot is kiadtam, ahogy próbáltam visszafojtani, szinte fulladoztam a nevetéstől. Ezt az előttem ülő komoly urak is konstatálták, és gyorsan hátraszóltak Jolandának albánul: “Mondd meg neki, hogy menjen ki!” Készen voltam, az első etap azzal telt, hogy megpróbáltam úrrá lenni a nevetésemen. De ha hallottátok volna a pacákot! Valami hihetetlen magas hangon nyivákolást adott elő, amire egy ép füllel megáldott ember nem mondhatja szerintem, hogy művészet, ez inkább tömeggyilkosság. Ha kihangositották volna, mint a reggeli muszlim imát, biztosan fél Tirana azon nyomban kipusztult volna, mintha atomrobbanás történt volna, a másik fele pedig maradandó halláskárosodást szenvedett volna. Legszívesebben kiszaladtam volna, de mivel a lábaim be voltak szorítva a székek közé, meg sem tudtam mozdulni. Elaine jól bírta, beletemetkezett a prospektusba, amit kint kaptunk, és brit eleganciával szoritotta össze a száját. én is megpróbáltam követni a példáját. Csorogtak a könnyeim, kibírhatatlan kínokat éltem át 2 perc alatt, és már láttam magam előtt, amint az előttem ülő türelmetlen férfiak felállnak, kiráncigálnak a folyosóra, és elverik a port rajtam. Kértem egy zsepit Jolandától, aki görcsös könnyes nevetés közepette közölte, hogy nincs neki. Bajban vagyok! J Elaine tettetett komolysága kisegített a csávából, bár zsepit tőle sem kaptam. A májsztró elhallgatott, és már majdnem megnyugodtam, amikor kb 3 másodperc levegővétel után újra rá nem zendített. Végem volt. Nagynehezen előkapartam egy zsebkendőt, és beletemetkeztem a prospektusba, ami olasz és francia nyelven iródott, de nem baj, fő, hogy lecsendesitsen. Erre gyenge olasz nyelvtudásomat elővéve elkezdtem olvasni a szöveget, és mi volt az első szó, amit megláttam: castrati -> kasztrált! Hát ekkor már annyira sem birtam tartani a nevetést, mint előtte, folytak a könnyeim, és csakhamar azt vettem észre, hogy a müvészúr minket néz. Az egész nézőtér nem több , a világitást pedig nem kapcsolták le a nézőtéren, ahol a kb ötödik sorban ültünk. Már nagyon kinosan éreztem magam, de a többiek is, és közös megegyezéssel a kisszünetben kisslisszanunk, mint akinek sürgősen ki kell mennie. Mikor véget ért az elős rész, egy kecses, nőies, balerinás meghajlással feltette az i-re a pontot, nálam leoltották a villanyt. Kint aztán kiadtunk magunkból apait-anyait, és olyanokat nevettünk, hogy szerintem még be is hallatszott. Ez volt a hab a tortán.

Mivel ilyen élmény után az ember nem tud csak úgy elaludni, elmentünk borozni. De előtte még úton oda megmutatták a többiek a pink gym-t. Nem hittem el, mikor mondták, hogy minden rózsaszin, de tényleg. Még a futópad, meg a taposógépek, meg a spinning is, a padló, a szőnyegek, minden lila és rózsaszin. Nekem elég frusztráló volt az az 5 perc, amit bent töltöttünk, úgyhogy úgy döntöttem, a másik terem nekem jobb lesz a lelki békém megtartása érdekében. Találtunk egy jó kis borozó helyet, finom Chardonnay-val. Boroztunk, és beszéltünk-és beszéltünk… Kiderült, Elaine-nek van 2 lánya, 10 és 15 évesek, akiket az apjuk nevel, miközben ő egy 31 éves spanyollal épp Tiranában éldegél. Jolanda is vázolta nagyvonalakban a fiával kapcsolatos hosszú történetét, akinek az apukájáról sokat nem lehet tudni, ő sem tud ennél többet.

Mialatt mindenki elmondta a maga hosszú történetét, eltelt az este, és hajnalra Pencho is befutott a fociból. A ruhái egy részét Patricknél hagyta, igy viszont érdekesen festett: szakadt póló, rá felvéve a munkainge, öltönykabát, öltönynadrág, sportcipő. “Csábos” volt… Tényleg úgy nézett ki, mint akinek ellopták a fél holmiját, és felvette, amit talált az utcán.

Ja és a végén még énekeltünk is, mert hogy ott volt jó zene. Hirtelen felrémlett az “Árva fiú és Bejci” képe, - aki ott volt, tudja – de aztán gyorsan ráztam egyet fejemen, és kivertem belőle. Annyira nem énekeltem nagy átéléssel, mint akkor. J

Az általában 10 perces út hazafelé most tovább tartott, amit én arra fogtam, hogy a cipőm mindig beleragadt a járdakőbe. A többi járókelő szerintem ezt másra fogta, de ez kevésbé érdekelt engem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.