Már majdnem elmentem futni, de aztán mégsem. Pedig reggel újracsak muszlim barátaimmal ébredtem, sztem pont egyszerre vehettük le a hálósipkát. Ma a mopedes elaludhatott, mert nem indult el, vagy bekrepált a verda. Munkaszünet van végülis! Redőnyös barátom viszont szintén alvászavarban szenvedhet, vagy gyanítom ő is muszlim, de a halálsikoly ma reggel sem maradt el. Ezeknék a mecset-harsonáknál nincs munkaszünet vagy legalább valami éves karbantartás!? Elszüttyögtem az időt (albán módra), úgyhogy végül a lakáshoz is csak negyedórás késéssel értem oda. Már hallottam másoktól, hogy vasárnap az emberek felveszik az ünneplőt, karonfogják egymást, és elmennek sétálni. Nos, én felvettem a szakadt rövidgatyámat, a cipőmet és egy pólót, és irány a város. Mégiscsak parkot járni megyek, vagy mi!? No de ezek parkot járni is ünneplőbe mennek, helo! Már ismerősként üdvözöltem a parkban igazolványt áruló bácsikákat, miközben szerencsém volt belekeveredni egy albán esküvőbe is. Felcsaptam násznépnek. Nem tartott sokáig, ők még jobban siettek, mint én, úgyhogy hamar elváltak útjaink. Átmentem a Skanderbeu téren, amit Iza elmondása szerint az okos magyar kisebbség itt, Tiranában lefordított „György Kusti tér”-re, (vagy mire?), nem is értem, pedig magyar volnék. No mindegy. Közben még egy albánt is útba kellett igazítanom rendkívül jó helyismeretem és tökéletes albán nyelvtudásom birtokában, de mivel siettem, csak összecsaptam a nemzetközi kommunikációt az egyetlen kifejezéssel, amit tudtam, mindenesetben hasznos lehet: Nuk kuptoj! (vagyis valami hihetetlen, mennyire fogalmam sincs, miről beszélsz!) És természetesen az elmaradhatatlan egyedi jelzéssel ezt még inkább hangsúlyoztam: MEGRÁZTAM hát a fejemet! Láttam a mérhetetlen zavart az arcukon, ezért gyorsan tovatrappoltam, mielőtt feltennék a következő tartalmas kérdést.  

Tízre beszéltük meg, hogy még egyszer találkozom a főbérlő nénivel, és véglegesen rábólintok a bérletre, és akkor Anduela elindítja a process-t a delegációnál. Meglepő, albánokhoz nem illő módon, Anduela már ott várt. Rögtön bocsánatot kértem, megkérdezte, sétálgattam-e, erre RÁZTAM-A-FEJEM, hogy NEM!!! (mert loholtam, bár ezt neki nem mondtam). Újabb strigula az albán kollégák hogyan bólogassunk? c. hibalistáján!!! No most biztos azt hiszi, hogy ellébecoltam az időt holmi csavargással, ahelyett, hogy időben lezavarnánk mindent, de ezen hamar felülemelkedtem, és asszem ő is. Ennél már csak az volt a jobb, hogy miközben gondolkodtam, hogyan is kellett volna mondanom, hozzám fordult, és mondta, hogy ha minden ok, akkor menjünk fel a főbérlőhöz. Erre mit tett tehetséges, újonc ungarese eu-s kollegina? No mit??? (Mostmár csak egyet találhattok! Kezd könnyű lenni!) Hát persze, hogy BÓLINTOTTAM, és benyögtem laza magyarsággal, hogy JÓ! No tehát hogy is van ez? A JO albánul NEMet jelent, a bólintás szintén, tehát: Akkor mehetünk fel? Persze hogy nem! J Rövid megtorpanás után és végtelen vendégszeretetétől vezérelve Anduela szerintem betáplálta az internacionális bólintásfordítógépébe, hogy mit cselekedtem, és egyből vágta, hogy mi a pálya. Hülye vagy, magyar, gondolta, még ezt sem tudod megjegyezni, és betessékelt az ajtón. Ez valami fergeteges lesz nekem megtanulni! Sok vizsgán jártam már életemben, azt gondoltam, 2 kifejezés megtanulása nem tarthat el sokáig, de rá kell jönnöm, hogy az élet nagy iskolája mindig szolgál meglepetéssel. J (Remélem, ti is pont olyan jól szórakoztok, mint amilyen kínban néha én érzem magam! J )

Bementünk a lakásba, hogy megbeszéljük a főbérlő nénivel a részleteket. A főbérlő néni testvére pont az alatta lévő lakásban lakik, úgyhogy előbb odamentünk. Nagyon kedves hölgy egyébként, csupa mosoly. El is felejtettem mondani neki, hogy vigyázzon az oroszokkal! J Meglepődve tapasztaltam mikor bementünk, hogy kitakarítottak, és mindenhová szőnyegek kerültek, meg asztalok. A tévé és internet beüzemelve, konyha félig felszerelve. Még jobb, mint előzőleg. A hölgy, akinek a nevét elfelejtettem időközben, azt mondta, hogy telerakja mindenféle jóval a konyhát, úgyhogy nagyjából semmit nem kell vennem, csak max. konyhai kisgépeket, ha kellene. Még vonalas telefon is van. Szóval nagyon tutira tetszik. Még egyszer végignéztük. A nappalija akkora, mint az én fél lakásom. 2 balkonja van, az egyik déli+nyugati, a másik déli+keleti kilátással. Csuda világos, nagyon bejön. Az egyik teraszra (kb negyede a lakásomnak) nyílik a konyha ablak, ahol tálalni lehet, és másik irányból a nappali ajtó.

A konyha kb 10m2 (az új nemzetközi, Jaczina-féle mértékegységszabvány szerint negyedlakásnyi J), a hálószobák egyikében van a tv, ami a nappaliba kerül, ha rajtam áll, és az internet. A másik szoba a tényleges háló szekrénnyel. Zuhanyzós fürdő van, és van még egy mosókonyha+ mindenes szoba, ahol van porszívó, vasaló, szárító, meg mittommégmi. Ja, van még egy előszoba, ahonnan nyílik még egy mosdó. Bazinagy lesz nekem, de aszonták az okosok, hogy kétszobást, hát ez kétszobás. J Remélem, elfogadja az ellenőr, mert már rendesen belezúgtam! A hölgy azt mondta, hogy akár már holnap délután beköltözhetek, ő elutazik ugyanis Olaszországba, és csak 10 nap múlva jön haza (szegény!), de holnapra mindent 100%-osan berendez, nem lesz hiányom semmiben. Az nagyon jó lenne, ha már holnap mehetnék, de asszem, erre még várni kell az engedélyig. Meglátjuk. RáBÓLINTottam a lakásra, és mintha mi sem történt volna, Anduelával elindultam volna kifelé. Ők nem annyira mozdultak. No vajon miért? Hát mégegyszer tudni akarták, biztos, ki akarom-e bérelni a lakást? Áááá, értem már, csavaros! Biztos azt akarják, még egy darabig fényezzem a lakást (ami tényleg dícséretet érdemel), de nem, várták a válaszomat. Kipuckerolta tegnap egy kedves takinéni a helyet, mert azt mondtam, akkor jó lenne, erre meg képes vagyok egy laza bólintással mégiscsak NEMet mondani!? Mostmár felháborítónak tartottam, amit csinálok. Szerintem veszek egy nyakmerevítőt, mint amelyik egyik ex-miniszterelnökünket fémjelzett egy jóideig. Abban aztán semerre sem bólogathatok. Maradnak a szimpla szavak, és azt meg már csak megtanulom. (bár a JO-val lesznek bajaim) Hagyok még egy kis türelmi időt magamnak az átállásra, de ha nincs fejlődés, megkeresem azt az orthodox kórházat, ahová egyébként mehetünk.

Mivel még a mostani lakás szerződését sem kötöttem meg, ezért beültünk egy kávézóba, ami a lakás bejárata mellett van, hogy elolvassam a szerződést, és megbeszéljük a részleteket. Anduela ismerte a tulajt, aki nagyon kedvesen meghívott egy-egy capuccinora. Elolvastam a szerződést, és közben jót beszélgettünk. Kedves nő ez az Anduela. Jókat nevettünk, főleg a bólogatási nehézségeimen, kicsit ezzel oldottam az előző zavart. Nyilván neki is feltűnt, csak nem jelezte, hogy már csak forgatom a fejem, és nem tom hova tenni. Miközben beszélgetett a helyiekkel a kávézóban, megfigyeltem, ők hogyan is csinálják ezt: nem is rázzák a fejüket, csak kicsit oldalra döntik mindkét irányba, és a „nem” valójában nem is bólogatás, csak mintha felfelé csapnák a fejüket vagy az orrukat. Szóval nem mindenki csinálja ugyanúgy, cseles! Vannak dialektusok! J Tájszólásos bólogatás!!! Újabb felfedezés az albán ismerd-meg-lexikon oldalára!!! J

Elváltak útjaink, megbeszéltük, hogy holnap még egyszer találkozunk, meg beszélünk. Elindultam a park felé, legalábbis érzésre, amerre szerintem a park lehet. Kiderült, hogy a szomszédos háztömb az elnöki épület, a Presidenca. Átvágtam a főutcán. Az utca végén van egy nagy épület, ez a Tiranai Egyetem. Átmentem rajta, és mibe botlottam? Amikor a kollégákkal a jelenlegi iroda rossz tulajdonságairól beszéltünk, mindenkinek az volt az első, hogy a kajálás nem megoldott, nem lehet a környéken hová kimenni, és még gyorsétkezde sincsen itt. Valaki felemlítette, hogy neki a Meki hiányzik (no az az egy nekem biztos, hogy nem!). Erre vajon mibe botlottam? Nem a mi „szeretett” kacsarágónevű méregárusunkba ugyan, valóban, viszont kísértetiesen hasonlóba: Kolonat név alatt fut, de ha egyszer megnézitek, csak arra asszociáltok.

Közvetlenül az egyetem mellett van a hírös stadion, az egyik! Lehet, hogy itt lesz az albán-magyar barátságos!? J A stadion mögött vezet az út az ifjúsági parkba, közvetlenül egy szeméttelep és egy ötcsillagos szálloda közötti kicsike úton! Felmentem az erdőbe, annyi út volt, hogy nem tudtam, melyiken induljak. Így aztán rövid hezita után azt választottam, amelyiken egy hajléktalan bevásárlókocsiban tolta a mindenét. (Szomorú látvány egyébként, de itt is vannak. A gyerekeket az utcára küldik, nem engedik iskolába menni, mert hatékonyabban tudják a pénzt összeszedni, mint a felnőttek, ők ebből élnek. A lelkünkre kötötték, hogy semmiképpen ne adjunk nekik, mert akkor sosem szabadul az ember tőlük.)

No kis séta után beértem egy kereszteződésbe, ahol az egyik út a „Military zone” feliratot kapta, a másikon mentek emberek. Erős késztetést éreztem, hogy megtegyem, de nem tettem. J Követtem a birkanépet, és irány az előre. Az erdőben egyre-másra kis pihenők vannak kialakítva, farönkök a földbe ásva, ahol az emberek ülnek, és kártyáznak, vagy sakkoznak, vagy csak beszélgetnek. Mintha visszamentünk volna az időben, amikor még az emberek kijártak az utcára, csak úgy! Mostmár legtöbben akkor lépnek ki az utcára, hogy menjenek valahová, de az, hogy csak úgy kilépsz az ajtódon, nem sokszor van. Persze nem is mindenki teheti meg, hogy friss levegőt szívjon rövid séta alatt, szmogban meg ki a csudának van kedve sétálni!? Igaz-igaz! J Kerestem a tavat, de csak erdőt láttam. Már épp elképzeltem, hogy nem is létezik, vagy ha van is, csak helyi mosodaként használják, amikor találkoztam egy fiatal hölggyel és egy kissráccal, akik elkezdtek hozzám beszélni. Nekik is lerítt az arcukról, hogy nem tudják, hol van már az a városi mosoda. Viszont hamar lejött, hogy a megfelelő személy nem én vagyok erre: Nuk kuptoj! – nyögtem be újra, egyre magabiztosabb kiejtéssel. És megértették!!! Ha-ha, tudok albánul!!! (És már nem bólogattam, viszont megráztam a fejem! Akkor most hogyan is állunk, ácsi, az még mindig nincs a helyén, a franc!) Kiscsákó gyors rávágta, hogy italiano? Ungarese – válaszoltam. Most megfogtalak, kiskomám! Itt vagizol holmi olasszal, miközben nekem másom is van, mi!? J Tiszta internacionális kommunikációt folytattunk, miközben ACDC-ék épp azt ordították a fülembe, hogy „Hard as a Rock”, így hát búcsút kellett vennem újdonsült albán kapcsolataimtól, mert várt a fékezhetetlen vágy, hogy ütemre lépkedjek és szökdeljek, mint Piroska a kis kosarával az erdőben, amikor boldogan szaladt farkas koma karjaiba (őszintén szólva nem is értem, hogy lehet ebből gyerekmesét csinálni, de ezen szocializálódtunk, fantasztikus, hogy nem lettünk kannibálok. Vajon a kannibálcsemetéket milyen mesével tömik? A kis piranha kalandjai? Megfejtéseket a szerkesztőségbe várjuk!!!).  

Mivel úgy tűnt, az út nemhogy lefelé, de inkább felfelé kanyarog, megpróbáltam átvágni egy ösvényen. Előtte még csináltam egy-két fotót az útról, ha netán eltévednék, megmutathassam a helyi mókusközösségnek, merre is szeretnék eljutni. No most ebből az lett, hogy addig-addig bámészkodtam, hogy nem vettem észre, hogy nemcsak ülnek, hanem fekszenek is a fűben, és így majdnem ráléptem egy, az erdő közepén épp napfürdőző nudistára. Full meztelenül virított a hátsója a napsütésben. Meglepődtem! Ő is! Sarkon fordultam, és másik irányba álltam. Ekkor az egyik kiülőben megláttam egy másik embert. Hát ezen sincs ruha!!! Gyors fogtam magam, és visszavonulót fújtam, ideje megkeresni az utat. Ez annyira nem sikerült, viszont időközben megláttam a fák között felsejleni a mosodát, és arra vettem az irányt. Lesz ami lesz, meztelen-nem-meztelen, mindegy, egyszer élünk! (Végülis mi újat tud mutatni!?) Átvágtam, és csakhamar a tónál voltam. Sokan körötte, és először, mióta itt vagyok, mit láttam!!!! Hát futó kollégákat!!! Hurrá, hát itt is űzik ezt a remek szórakozást! Asszem, megtaláltam a helyem a futáshoz! Bár a nudistákat még meg kell szokni, olyan a Margarétájlenden nem voltak, de mutisbácsival ott is összeakadtam már, úgyhogy egyik kutya, másik eb. J Elindultam, hogy körbejárjam a helyet.

Gyors’ beindult a fülemben az Amorf Ördögök egyik remek szerzeménye:

„Parádé-pomádé a flanc és a pucc,

Manapsági mámor, ha esetleg tucc,

Széles vigyort vágni, csak adva vagy, komám,

Szökdécselve lépünk a pillangók után.”

Én is szükdécselve léptem, hisz’ csudajó kis futóhely lesz, és csudajó kis hely ez hétvégi csendes sétára, tényleg semmi zaj. Nincs autóduda főleg!!! A tó egyik oldalán most építenek jó kis villákat, szerintem ez lesz egyszer a helyi rózsadomb. Itt van a fák között az amerikai iskola is magas sövénnyel körbevéve. Eredeti tervem az volt, hogy körbejárom a tavat, de már egy órája mentem, és kicsit eltávolodtam a tótól, így rá kellett, hogy jöjjek, hogy teljesen körbejárni valszleg még nem lehet, mert van egy rész, ahol úszni is kellene. De mivel fürdőrucit nem hoztam, nem úsztam, nudizni meg mégsem, no! Úgyhogy maradt a visszaút, visszafordultam hát. Volt egy rész, ahol átvágtam a dudváson, mivel odaúton megkergetett egy helyi erő, egy öleb személyében. Szerintem szimpi voltam neki, mert végül egyben hagyott, csak az érzékeny hallását zavarta a zenekütyümből kikászálódó kósza Morcheeba, úgyhogy váltottam: Bob Marley jött. Ez már a kutyunak is jobban bejött, békén hagyott hát.

Amikor Bob éppen (csak nekem J) rázendített egy kedves kis nótára, újabb ritmust vett fel a lábam, és vele dudorászva tovahaladtam. Nem biztos, hogy ismeritek, de itt az ideje J Ezzel az aranyos kis csicsergéssel lassan visszajutottam a tókör elejére, és hát nem is aggódtam, Bobnak köszönhetően! J Még akkor sem, mikor a bokorban hirtelen megjelent egy alak, és erős késztetést érezte egy kis önmegvalósításnak. Ha nem lettem volna ott, nem hiszem el, de ott voltam. De nem sokáig, mert ahogy felcsendült a Buffalo soldier dallama, letértem az útról, hogy meglessem a tavat. Ücsörögtem kicsit, egy-két pár társaságában, akinek megpróbáltam hátat fordítani, hogy nyugodtan csinálják, amit akarnak, miközben újra jött egy-két Amorf Ördögök, és az egyik kedvenc (bocsi!):

Délidőben a járdaszélen szalonnát szel a szél,

Szalmakalapban járjuk a várost, a nőm szilvakék.

Selyemszoknyában a szemében denevér vak szerelem,

Elvárja, hogy a séta végén belőle dal legyen.

...

Maradok, aki voltam, egy kizsebelt részeg a hóban,

Szivemet elemelték…

no ez a rész már nem illett rájuk, úgyhogy összeszedtem a sátorfámat (ezt nem is értem, miért mondják a mostani műanyagsátras világban!), és továbbálltam, mentem a másik irányba a tó körül. Ez kivezetett a város szélére, ahol egy hídszerű dolgon találtam magam, egyik oldalán a tó, másikon a város. Végigmentem rajta, a város oldalán tele különféleképpen konstruált autómosókkal (mai albán nyelvlecke: autómosó = lavazh – ejtsd: lávázs). Itt egyébként nagyon sok lavazh van, szerintem akit nem vettek fel az isibe, azt anyu elküldi koldulni, de ha nincs elég szánalmas arca, jöhet a mosás. Van egy kedvencem – és le is fényképeztem -, mégpedig, mert büszkeséggel töltötte el a kis közgazdász szívemet, hogy vannak még találékony emberek magyarföldön kívül is. A híd olyan, mint egy betonnal lekent töltéspart. Nos ha üzleti tervet kellene kreálni az autómosóra, a budgetban a legnagyobb költséghányad valószínűleg a víz és az áram lenne, amikkel a kézi magasnyomású mosó működik ugye!? Ez rengeteg veszteséget termelne kezdő vállalkozásoknak, ami az első három évben ugyan továbbvihető, de utána!? Az egész adózási és egyéb számlás hercehurcát elkerülendő, az egyik leleményes friss vállalkozó amódon oldotta meg a helyzetet, hogy vett egy nagyon hosszú hosszabbítót, egy kis szivattyút, és ennyi… Vezetéket átvezette a hídon és a kétsávos úton, ahol sűrűn közlekedtek, a szivattyút beledobta a tóba, és már kész is a vállalkozás. Ennyi, no, nem nagy vaszisztdasz! Igaza van, végülis, mit nekünk szabályok, ha másként is lehet! J Egy bokorral arrébb, a szomszéd versenytárs már fejlesztett, ő melegvizet is használt. Ezt akképp oldotta meg, hogy vett egy nagy tartály, ahová begyűjtötte (valszleg hasonló forrásból) a vizet, kivezetett egy csövet a tartályból, felrakta az egyetlen, a környéken még életben maradt (sejthetően hamarosan UNESCO világörökség részét képező ) fa lombjába (már ami maradt belőle), és a gravitáció bővös trükkje révén, még szivattyú sem kell hozzá, hogy kicsalja a tartályból a vizet. Csupa költségtakarékosság! J Fantasztikus népség ez az albán, és ez a 21. század, emberek!!!

Az utca mentén volt a helyi vidámpark, a háta mögött pedig az uszoda, ami elég modernnek néz ki. A végén egy Capital Shopping Center néven futó udvar volt, természetesen pár lavazh ott is befigyelt. Bementem. Itt egy igencsak modern, csupa olasz boltokkal beépült bevásárlóközpontot találtam. Gyors vettem a boltban pár dolgot, többek között, végre! egy kotyogót! Holnap reggel igazi kávét iszom!!! J Ja, és vettem még egy tepsit is, no és a lényeget majdnem elfelejtem: fagyasztott zöldséget! Nem vámoltak meg, bebe! J Lesz itt holnap ebéd, bizony! Este olyan fincsi vegyeszöldséges-csirkés-paradicsomos-sajtos rakottat csináltam, hogy még a király is megnyalná a tíz ujját! (bár nem vagyok benne biztos, hogy volt-e az albánoknak valaha is királya, mindenesetre, finom lett, no!)

Minden jót és szépet hazacipeltem, miközben átvágtam a városon. Asszem, ahol most lakom, az leginkább a budapesti 9.ker. felújított részéhez lehetne hasonlítani, viszont ahová megyek… Hmm… az már mindjárt jobb! Megkerestem a helyi Vodafone központot, ott lehet telefont venni, de már annyi cucc volt nálam, hogy nem mentem be, nehogy bemutatkozásként úgy járjak, mint elefánt a porcelánboltban. Viszont itt van telefonkártya automata a Vodafone-nak. Bedobod a pénzt, és ad feltöltőkártyát. Jó fejek, biztos a sok süket internacionális lénynek tették ki, mint én is, akik összevissza rázzák a fejüket, és egy kukkot sem tudnak albánul (mondjuk ez azért már nem teljesen igaz rám, mert azt tudom, hogy mit kell mondani, ha valaki ellenállhatatlan vágyat érez, hogy szóbaálljon velem. Nuk kuptoj! És garantáltan nincs több kérdés!)

A terv az volt, hogy még visszamegyek Vodafone-ékhoz, de hazamentem, és elkövettem egy nagy hibát: leültem. Onnan már nem volt felállás, és megéreztem azt a potom 6 órás járkálást, amit megtettem. Így aztán megsütöttem a fincsit, és este lett. Meghallgattam a felsőszomszéd hangos albán családi vitáját, amiből nem nagyon értettem semmit, de a hangsúly alapján apuka rossz fát tett a tűzre, anyuka meg korholja.

Dőlésszögem az ágy irányába a szokásosnál is gyorsabban érte el a nullát, így aztán nem kellett esti mese ma sem.

Buena Notte! (ha minden igaz, így írják!) J

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.