Szombat reggel kidobott az ágy, és első utam az ablakhoz vezetett, hogy vajon lehet-e hash-re menni. Hétágra sütött a nap, kimentem a teraszra, tombolt a 20 fok. J elbóklásztam a lakásban, takaritottam, meg pakolásztam, és rájöttem, elérkezett az idő, hogy megkeressem a helyi szemétledobót. Félre ne értsetek, neeem, nem gyüjtöm a szemetet, mióta itt vagyok, csak mindig távoli szemetest találtam, és nehéz volt elhinni, hogy a lakásnak nincs külön, igy elindultam az épületben szétnézni, ami valljuk be, eléggé félkész állapotban van. Lesz alul pár üzlet, egyszer majd, most még csak szemétlerakónak használják. Elég undoritó, mérges is voltam. Az épületben, sőt az emeleten is van jónéhány olyan lakás, ami még nincs készen, vagyis még csak burkolat sincs belül. Szerencsém volt bekukkantani egy-két lakásba, aminek nyitva hagyták az ajtaját pár pillanatra. Az egyik rács mögött már lelki szemeim előtt megjelent a konténer képe, de rá kellett jönnöm, nem az. Az lesz egyszer vala a vészkijárat, ahol majd menekülünk, ha a szeméthegy átveszi az uralmat az épületben, és mint a csúnya mesékben, szörny képében felénk emelkedik. Ha ez most történne meg, valszleg itt pusztulnánk, mivel a vészleszaladó lépcső le van lakatolva. Jó tudni, igy legalább nem kell fejvesztett rohangálásba kezdeni. Megspórolunk egy kis energiát, több marad a pokoli bulira. J no jó, minden morbid tréfát félretéve, konténer csak az utcában van, pár házzal arrébb, ahol a kutyusok és a kóbor macsekok háborúja folyik. Furcsa kettősség a lakásban, hogy minden jónak tünik, viszont ha kimész az utcára, no ott aztán találhatsz hideget és meleget is. A putri ugyanúgy az utca része, mint az újépitésü lakás. Olyasmi változás megy itt most, mint Bpen a kilenckerben. Szeretettel várom a fejleményeket.

A HASH people találka a helyi gyorsaneddmegnél volt újra. Odaértem, és már messziről hallottam Britney hangját, és megnyugodtam, hogy akkor a múltkori barlangtúrát éppségben túlélte a lelkem (ő volt az ugyanis, aki egyszercsak a barlang mélyén eltünt egy albán sráccal! Hmmm…) Gyors elhadartam neki a nevem mégegyszer, mert éreztem, küszködik a szentem, hogy kinek is nevezzen. Rögtön megjegyezte: what a beautiful name! Ahhoz, hogy a Britney-effectet értsétek, hallani kellene a hangsúlyozását, ahogy beszél. Életre szóló élmény, mondjuk én 20 perc után gutaütést kapok tőle. A többiek sem birhatják sokkal tovább, mivel a túrák alatt kb 10 percenként mással beszélgetett. Kimeritő, mivel végig úgy kell tenni, mintha figyelnél rá, miközben már rég elvesztetted a fonalat. Neki mindegy, miről beszél, a lényeg, hogy mozogjon a szája. Hallgatni meg olyan, mintha egy kétórás zsirégetésen mentél volna át, kalóriafaló, az bizti. Szóval mikor beautifulnak titulálta a nevemet, elég furcsán néztem rá, mert nálam a gyönyörü kifejezést másra szokták használni, erre még nem hallottam, de mindegy. Végülis bea-bea, szóval bólintottam. Később viszont feltünt, hogy neki minden név az, úgyhogy ez egy jól bevált, első találkozás izgalmát feloldó beszólás. Mikor Ilaria is megkapta ezt a bókot (aki egy olasz leányzó, és hallotta, amikor megkaptam én is a magam bókját), gyorsan egymásra pillantottunk, és sebes mosollyal nyugtáztuk, hogy benn vagyunk a beautiful klubban mindketten. Szavak nélkül is értettük egymást. J

Megismertem Kiarát, a szintén olasz lányt, aztán Keilát, az albán lányt, akit akkor láttam először és utoljára a nap folyamán, és aki a túra végére elveszett az erdőben, és ezt már csak akkor vettük észre, mikor leértünk, és megindult a vihar a hegyen. Ott volt még Jacques, aki egy negyvenes üzletember, a helyi Schneider Electrics vezérigazgatója. Ő amolyan cégeket felépiteni a nulláról zseni, specialitása az új leány létrehozása lehetetlennek tünő országokban, mint Törökország, Albánia. Vele jól elbeszélgettem úton, főleg lefelé a hegyről, ahol néha ő, néha meg én estünk majdnem hanyatt a csúszós avarban. Egyszer meg majdnem mindketten egyszerre dobtunk hátast. Zsak (bocsi, de ez igy kevesebb betű!) ugyanis rálépett egy ágra, amit én már kinéztem magamnak, hogy messziről elkerülöm, és lévén majd 2 méter magas, hátranyúltában majd’ elérte a lábamat (én ugyanis utána mentem!), és nos a következő lépésem nagyjából az ő keze helyén volt. No most képzelhetitek, mindezt egy erdőben, ahol a lejtő szöge 60-70 fok volt, igazából megállni csak ott tudtunk, ahol lendület közben el tudtunk kapni egy fát, és nagyjából ráfeküdtünk, mint chita az ágra. No ez a lefelé út egyik kritikus pontja volt, mert a fejem húzott előre, az egyik lában szintúgy, a másikat viszont Zsak megakasztotta. Ekkor kiáltottam egy elegánsat, erre francia kolléga meglepődött, és hirtelen ellökte magát a talajtól, és még ha lehet az eddigieknél is sebesebben lendült előre. No ekkor meg ugye ahogy mi mondjuk, átesett a ló másik oldalára (itt ez biztos a szamárral élő mondás), és kezdett erősen egy kelj-fel-jancsihoz hasonlitani a mozgasa. Kicsit féltem, mert lelki szemeim előtt megjelent az a kisérlet, amikor egy kelj-fel-jancsit lejtőre helyezünk: már láttam, amint a francia hash-partner oroszlánbukfenceket ejtve elindul lefelé, majd kecses testtartással bevetődik egy bokorba, mint maci a málnásba, majd hirtelen snittel fennakad a mögötte megbúvó fán. Innen aztán lefejtjük a majd 2 méteres testét mi ketten: Ili a maga 35 kilójával, és én a magam 170 centijével, és mint azt a siklóernyős tanfolyam egyik vasárnapján tettem, lelkesen bekisérem a csapattársamat a helyi kórházba. Szerencsére a történet hepienddel végződött, Zsak megtalálta elveszettnek tünt egyensúlyát, és folytattuk az utat lefelé. Elmesélte, hogy ’84-ben járt Magyarországon, és a helyi turista iroda szervezésében foglaltak családoknál szállást. Nagy nehezen megtalálták a nagy Budapesten a házat, ahová menniük kellett. Becsengettek, kijött a hölgy, aki nem értett egy szót sem más nyelven, mint magyar. Megvendégelte őket a vacsorájából, majd egy bőrönddel a kezében elköszönt. Megkérdezték tőle Zsakék, hogy hová megy? Kiderült, hogy a saját lakását adta ki, hogy legyen pénze enni. Ez is előfordult régen, Zsak viszont mai napig is, mint a magyar szocializmus társadalmának jellegzetes életképeként emlegette. Igaza is lehet, bár akár a mai világban is előfordulhat ez, és elő is fordul, csak máshogy hivjuk, máshonnan eredeztetjük, de ugyanazt hibáztatjuk érte: az éppen aktuális rendszert és kormányt és kitudjamégmit… J

A HASH túra mai állomása a Dajti hegy tetejére ment. A baloldali csúcshoz. Azért mondom ezt, mert két nagy csúcs van, és miután lejöttünk, és mindenki kérdezte, hol voltunk, a válaszra, hogy on the top of Dajti, mindenki visszakérdezett, hogy melyik top. Nos, ha a teleferiknek háttal állunk, akkor a bal oldali antennás. Ja és a teleferik. A túra azzal kezdődött, hogy felmentünk a teleferikhez (a helyi felvonót igy hivják), ami olyan, mint a sipályákon a fülkés felvonó, 8 személyes, sitartókkal. A parkolóban álltunk egy darabig, de csak nem jött a túravezető, igy aztán beültünk egy kávéra Albi, Ilaria, Ili és én. Kezdett gyanúsan rossz idő lenni, és már majdnem azt hittük, nem is lesz hash, főleg mikor lenéztünk a parkolóba egy idő után, ami üres volt. No ezek itthagytak minket, remek. Ili felhivta Zsakot, hogy hol vannak. Kiderült, a találka nem a teleferik alján, hanem a tetején van. Gyors teleferikre ültünk, és irány felfelé. Csodás látvány volt a teleferikből a város. Kb 20 perces út volt felfelé, kb 1200 méterig vihetett fel, onnan gyalogszerrel megyünk tovább. A fülkében olaszul és albánul beszélgettek felváltva, úgyhogy marha sokat kommunikáltam, elhihetitek, viszont tökélyre fejlesztettem az olasz nyelvértésemet. A spanyolból szabadon elég sokmindent megértek, persze egy szóval sem tudok visszaválaszolni. De kezdenek ez sem rossz! Addig már eljutottam, hogy a nap végére az angol beszédemet olasz hangsúlyozással adtam elő, ez már jól megy. J még egy kis szókincsbővités, és kész is! A teleferik egyébként egy modern darab, mielőtt elkezdtek volna utakat épiteni Albániában, ezt újitották fel, mint legfontosabb közlekedési eszközt! J) Mikor felértünk, már mindenki ott volt, ránk vártak már 20 perce az esőben. Megnyugtattuk őket, hogy a kávé friss és finom, és megköszöntük egy gyors mosollyal, hogy megvártak. Irány a kaptató felfelé.

A csapat vezére most egy másik, egy albán manus volt. Hmmm, meg kell hagyni, jóképpel megáldott emberkreatúra. J Ilaria le is csapott rá. Elmondta, hogy az út felfelé nem olyan nehéz, de meredek és csúszik. (Hát igy utólag a nem olyan nehézhez lenne egy-két szavam!).

Voltak még ott páran kisgyerekkel. A pálmát egy hároméves kisfiú vitte el, aki majdnem végig a saját lábán ment fel a hegycsúcsra. Bámulatosan birta. Az anyja rendesen kifulladt, ő meg rövidnadrágban nyomta a pici lábaival. Az utolsó 100 méteren kellett lefelé ölbe venni, de csak azért, mert elkezdett fázni az esőben. Azért is teljesitmény a kiskrapektól, mivel az út felfelé kb 60-70 fokos dőlésszögü volt, minimum!!! Kemény hegymenet, és kemény lefelé jövet is volt, mivel megint esett, és rendesen csúszott az út. Út!? Igazából nem is út volt, csak magunk által vágott csapás a dzsumbiba, ahol 20 centis avarban lépkedtünk, ami azért volt jó, mert olyan puha volt, mintha párnán járnál, viszont annyira instabil és csúszós volt, hogy nagy röhögések és lihegések közepette küzdöttük fel magunkat a tetejébe. Egy újfajta tánckoreográfiát rögtönöztünk, ugyanis miután egy jó nagyot felfelé előre léptünk, és súlypontáthelyezéssel a másik lábunkat tettük volna előre, az egyikkel visszacsúsztunk nagyjából a starthoz. A túravezető szerint az út fel és le 2 óra lehet nekünk, a mi tempónkban, neki egyedül 1 óra 20 perc volt. Hát ilyen lépésgyakorlattal tutira több lesz. Néha kicsit olyan érzésem támadt, hogy ha ezt most felvennék oldalról filmre, bekerülhetnénk a Delta főcimébe, tudjátok, ahol azok a jóvágású hegymászók a szakadó hóban vándorolnak eszkimószerkóban. No mi is hasonlóképpen festhettünk azzal a módositással, hogy no hó, és a talaj nem vizszintes, hanem döntött.

Az utolsó pár méteren leszállt a köd a hegy tetejére, és ránkereszkedett teljesen. Olyan tejfehér volt minden, hogy 3-4 méternél tovább nem láttunk előre. Vigyázni kellett, hogy észrevegyük a fordulókat, és nehogy egyenest halálugrást mutassunk be az egyik kanyarban le a meredek semmibe. Egyik ilyen kanyarnál beértem Tracyt, aki egy kanadai tanárnő, a helyi international schoolban tanit. Bemutatkoztunk, és már kezdte ő is a nevem elemezgetésével. Már majdnem ajánlottam neki, hogy mögöttem hallom Britney hangját, ajánlom, csatlakozzon hozzá, ő expert ebben az ügyben, de a világért sem akartam megbántani, igy aztán lebetüztem a nevemet, miután egy 20 perces történet jutott eszébe, amit megosztott velem. Nem tudom 20 percben elmesélni, mivel angol tanár lévén fejlettebb szókinccsel áldotta meg a sors, mint engem, de a lényege az volt, hogy neki nagyon fontos, hogy lebetüzzék a neveket, és pontosan ejtse ki azokat, mivel ebből már volt bonyodalma. Nem mondom, hogy halálra nevettem magam a sztorin, de illedelmesen elmosolyodtam, és megszaporáztam a lépteimet. J

Végül 5 perccel a hegytető előtt elértünk egy tiszta helyre, ahonnan kilátás nyilt a városra. Illetve nyilt volna, ha a fehérségtől láttunk volna valamit. Úgy döntöttünk tehát, hogy visszafordulunk, miután már az orrunkig sem láttunk. Olyan képek készültek, mint azokról a hegymászókról, akik megmászták a Himaláját. Csak nem volt arcunkrafagyott hóbajusz, csak arcunkra fagyott mosoly. A jókedv töretlen volt. A hegycsúcson egy antenna van, azt kihagytuk, és jobbnak láttuk lejönni a hegyről, mielőtt a vihar elkap. 4-5 emberke felment ugyan, de mi visszafordultunk, mivel semmi kilátás nem volt, csak a tejfehér végtelenség.

Mindenesetre oda még tiszta időben érdemes visszamenni. Onnan belátni egész Tiranát, hihetetlen nagy. Nem is gondolná az ember, amikor bent van a városban. Állitólag a város kb harmadakkora volt a kommunista időkben. Minden évben egyszer felhozták a kisiskolásokat egyenkisszoknyában ide a teleferikkel, megetették őket, és rendeztek nekik egy szigorú keretek között tartott táncos mulattságot. Tudjátok amolyan három-lépés-távolságban-fogjátok-át-egymás-vállát-és-keringőzzetek tánccal tarkitott szórakozást kakaóval pöttyös bögrében és csupasz-kiflivel. Micsoda hasonlóság… J

Lefelé kapkodtuk a lábunkat, néha egymásét is (ugye, Zsak!? J ), és útközben megismerkedtem egy helyi gyümölccsel, ami nálunk nincs, és nem is kapható. A nevét csak olaszul tudom: valami kaku!? Fog’sincs, mi lehet, de az ize finom volt. Láttam már árulni az utcán is zöldben is és narancssárgában is. Mire leértünk, már rendesen esett a nyakunkba a viz. Beültünk egy kávéra a teleferik végállomásánál lévő kávézóba, és kiderült közben, hogy a szél és a vihar miatt nem jár a teleferik, leállitották. Remek! Hogy hogy jutunk le, az még rejtély, ugyanis a csapat egy része autóval jött idáig, de annyi hely nincs. Úgy döntöttünk, várunk, és a többiek is maradtak, mivel az idő rendesen bereccsentett, szakadt az eső, jobbnak látták nem elindulni még autóval sem. Közben kiderült, egy leányzót, Keilát elhagytunk útközben, és látva a kinti viszonyokat, erősen megijedtünk. Már majdnem úgy volt, vkik visszaindulnak érte, megkeresni, mivel már mindenki beért, csak ő nem, de aztán csakhamar kimászott a bozótosból. Teljes a banda. Kis üldögélés után a teleferiket elinditották, úgyhogy mehettünk. Elbúcsúztunk a többiektől, és felmentünk a starthoz. Várni kellett egy darabig, mivel lassan mehetett a szél miatt, még mindig esett, de már csendesedett. Másrészt bepofátlankodott egy párocska elénk, akik romantikázni mentek fel a hegyre, és megkérték az őrbácsit, hogy hadd menjenek a 8személyes fülkében csak ketten, mivel nekik szükségük van a magányra. Khmm… Kisebb méreggel az arcunkon konstatáltuk ezt, és persze rögtön elindult a történetszövögetés, hogy vajon mennyi időbe is tellik a teleferikkel lefelé, és mire is lehet ez elég!? … Egyébként úgy néztek ki, mint akik operába indultak, csak rossz buszra szálltak (vagy rossz teleferikre, tudjátok, kisestélyi magassarkúval, öltöny, nyakkendő lakkcipővel. Hát itt még a kiránduláshoz is megadják a módját. Végignéztem magunkon: sárosnál sárosabb nadrágszárak, túrabakkancsok, esőkabát, ronggyá ázott fejek, de legalább a jókedv a helyén. A felfelé már megismert négyessel mentünk lefelé, olaszul tökéletesen eltársalogtunk, én heves bólógatással szálltam be a viták sürüjébe, ami azért okozott egy kis kettősséget újra csak, ugyanis a 8személyes teleferikben még 2 albán srác is ült, akikkel albánul beszélgettek Albi és Ili, és mikor megértettem valamit, rögtön válaszoltam, csak épp az olasz-magyar-angol szabályok szerint, és nem az albán berögzödéssel. Nem baj, úgyis mindig poén kerekedik, ha megmozditom a fejem, miért is ne tenném most is. JóFEJségből!!! J Párszor átkukkantottunk az előttünk haladó fülkére, hogy vajon a galambpár hol is járhat a processben, de (szerencséjükre vagy a mi szerencsénkre) nem láttunk semmit az esőfüggönyön át. Mikor leértünk, láttuk őket kiszállni, igy örömmel konstatáltuk, hogy nem a páros ugrás gyakorlása végett akarták a magányt. Mindenki megigazgatta a ruháját, kiváltképpen ők, és elindultunk a parkolóba.

Úton a város felé Ili mondta, hogy a helyi olasz community tagjai este bulit rendeznek, és mondták, hogy csatlakozzam. Bár mindenki olaszul fog beszélni, mivel mindenki tud, azért elfogadtam, márcsak a szókincsem fejlesztése miatt is. Meglepő, hogy 1 nap alatt mennyit fejlődött a passziv olaszom! J Mivel ez egy evős party volt, ami ugye az erősségem, mint tudjátok, bevásároltam, elkészitettem a beigért salátát (fincsi joghurtos, mindentbelezöldséges, mustáros mártással saláta J), vettem egy üveg bort, és irány a parti. Ahogy sejtettem, mindenki olaszul hadart, olyan volt, mintha egy nagy olasz piac közepére beállna az ember, és körötte mindenki ordibálva beszélget. Hihetetlen figurák voltak. Bekapcsolták a zenét, aztán beszélgettek (nagyjából egymással párhuzamosan, hihetetlen együttbeszélős tehetséggel vannak megáldva az olaszok). Aztán jött egy jó szám, felfigyeltek rá, felhangositották, majd beszélgettek tovább, a hangos zene maradt, igy feljebb emelték a kiabálás hangszinét. Majd a következő jó zenénél eljátszották ugyanezt. ÉS igy tovább addig, míg már tényleg egy halom ordibálás lett az egész. Részemről az ötlött fel, hogy pontosan igy erezhettem magát az a szerencsétlen flótás, aki a bábeli zürzavar idején egy ritkán beszélt nyelvet kapott anyanyelvnek, mert rosszul helyezkedett, és a nagy olasz banda mellett kapott helyet. Képzeljétek el! 3 óra tömény olaszozás, intenziv nyelvtanfolyam, meg kell hagyni! J Persze azért néha egy-két angol szó is elcsattant, meg egy-két emberkével hosszabb diszkurzust is folytattam, igy ismertem meg Giorgiot, a házigazdát, aki a lakást szolgáltatta a házibulihoz. Aztán ott volt Maria (a barna szépség - apropó, az olaszoknál mindig van egy Maria, bármely csapatba is menjen az ember), Daniele (a szőke szépség), aztán az a sokat beszélős lány, akinek elfelejtettem a nevét, de bárhol felismerném, mert darálja a szavakat. Megfigyeltem, még levegőt sem vesz, és tud úgy beszélni, hogy felváltva beszél angol és olasz szavakkal. Mondtam is neki, hogy csodálom. Ekkor gyorsan elhadart 10 percnyi szöveget egy levegővel. Bámulatos! J Szóval ittunk, ettünk pasta-t, avokádó szószt made by Giorgio, ami isteni volt, és előkerült a desszert, ami meglepő módon mi volt: hát a mi keksztekercsünk! J ők chocolate-salaminak nevezik, de ugyanaz. Finom volt. A buli közepe-vége felé előkerült Reimar és Tomas. Végre valakik, akik szintén passziv olasszal rendelkeznek. Daniele lecsapott Tomasra, én pedig elbeszélgettem Reimarral. Kiderült, lementem a bicsre, és Tomasz eltörte a lábfejét Kite közben. Most épp biceg, de persze no doktor. Jellemző! Megbeszéltük, hogy minél előbb hozzam már az ernyőmet, mert ideje lenne repülni, amivel egyetértettem, de arra még várni kell. Mondta, hogy itt simán lehet ugrani még novemberben is. Hát, mivel november végén megyek leghamarabb haza (szülinap ünnepelni!!! J ), azt bebuktam, de majd jövőre! Most úgyis jön a siszezon!!! Egy-két jólirányzott mosolybagó elszivása után J beindult a lányok lába a bugira, úgyhogy elmentek egy másik házibuliba, én hazamentem Reimarral és Tomasszal, miután azon kaptuk magunkat, hogy kiürült a lakás. Hatásos mosolycigi volt (újabb emlékek!? …)! J

A vasárnap teljesen nyugiban telt, eldöntöttem, hogy pihenek egyet végre. Elmentem sétálgatni egy kicsit, vettem egy-két háztartási cuccot, és betévedtem egy könyvesboltba, ahol vettem egy olasz nyelvkönyvet angol nyelven, és otthon elkezdtem olasz nyelvtudásom aktivabbá tételét. Albánia leghiresebb irója Ismail Kadare, találtam is pár könyvet tőle, és angolul, először Tiranában. Szeressük ezt a könyvesboltot. Tényleg! A bolt arról nevezetes, hogy egyharmad részben albán és kétharmad részben egyéb nyelvü könyveket árulnak. Ide még visszatérünk. Egyszerre sütött a nap és esett az eső, és kicsit hideg volt, kb 20-25 fok árnyékban. Kezd lehülni! Mindenki kabátban, én meg pólóban! J Otthon kimentem a teraszra, és meglepődtem, mert egy ruhacsipeszre tüzött 200-lekest találtam a teraszon. Ez aztán a pénzkereseti lehetőség! Nem is kell kimozdulni. Valszleg a felső szomszéd tévesztette el a házszámot, másnak szánhatta. No nem baj, a szerencsés megtaláló én vagyok, és mivel még senki nem csengetett érte, hát enyém lett!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.