Szerda reggel nagyjából a szokásos forgatókönyv zajlott le, mint minden reggel. Nemhiába mondják, szürke hétköznapok. Kb. 20 fokot mértek, elég jó idő volt, de azért bekészítettem az esernyőt, ha más nem, hogy Szandi büszke legyen rám, hogy súlyokat cipelek még az ő kínzásán felül. Ma reggel Szandi remek formában volt, meg kell, hogy dícsérjem! Mostmár nem tartott a gyakorlat végéig, hogy felébredjen, köbö a felénél már elég friss volt. Még a végén nem fogom bírni tartani vele az ütemet. Mondjuk az egyik „emelgessük a lábunkat” gyakorlat alatt majd’ az asztal alatt kötött ki, mondtam is neki, hogy vigyázzon, be ne törje a fejét, mert itt nehezen tudom kihívni neki a mentőt. J

Meglátogattam kedvenc boltomat, ahol kipróbáltam egy új albán kifejezést, hogy vajon értenek-e. Értettek. Gyakorlott mozdulatokkal mentem a gyümölcsökhöz, találtam nagyon fincsi szőlőt, ami itt csak kb 200 Ft egy kilo, úgyhogy nagy örömömben vettem is, és amint bezacskóztam, odajött egy kedves eladó, és kiszedte a kezemből. Képzelhetitek milyen bamba képet vághattam rá. Persze makogott valamit shqippül, no de hát ki érti ezt!? Kétségbeesetten utána eredtem a kismagassarkúban, lelkesen kiabáltam, hogy Nuk kuptoj! (nem értelek tisztán, de add vissza az ebédemet!), és ehhez a megfelelő furcsa arcot vágtam. Mostmár aztán elegem van, hogy minden kaját elkoboznak, hát így fogadják a külföldi vendégeket!?  Egy hatalmas kő esett le a szívemről, amikor láttam, hogy csak átviszi a másik mérleghez a boltban, hogy lemérje. Nem működik ugyanis a mérleg a gyümölcsnél. No de hát én ezt már tudom, mint „helyi lakos”. Ezek szerint még nem tűntem fel nekik annyira, hogy megjegyezzék, fejből megy, mi hol van a boltban. No mindegy, a nagy ijedtségre vettem még pár barackot is J, aztán irány a pénztár. A pénztáros már messziről megismert. Köszöntem neki reggelt, aztán fizettem. Már nem is fárasztotta magát, hogy kimondja albánul az összeget, tudta, hogy a nyelvleckében még nem jutottam el a 10 feletti számokhoz, úgyhogy rámutatott a kijelzőre, fizettem.

Az utcán munkába menet találkoztam a szokásos szórólapos sráccal, még mindig ugyanaz az akció. Ez olyan, mint nálunk a boltok, amelyiken az év 365 napján ki van téve, hogy végkiárusítás, és már 3 éve működik. De mivel az emberek gyakran elég hamar elhisznek dolgokat, ez egy remek marketingfogás, és valszleg még a Marketing nagy könyvébe is belekerül egyszer, ha másnem a fogyasztók megtévesztése részhez. De persze itt az embereket nem igen lehetne ilyen indokkal becsukni, vagy megbüntetni. Asszem egy igencsak éles „Menj a fenébe!” lenne a válasz. (Tényleg, meg is nézem, hogy van az albánul! Ez lesz a mai nyelvlecke!) Köbö félúton eszembe jutott, hogy nem tudom, hol van a belépőkártyám. Megálltam hát jó albán szokás szerint a körforgalom közepén (a járdarészen persze!), hogy megkeressem. A legjobb hely szerintetek is, ugye? Egy rendőr szapora léptekkel elindult felém, ezért szapora kézmozdulatokkal próbáltam a kártyát megtalálni. A női táskák mélysége a végtelenhez konvergál, ezt már szerintem kőbe is vésték! A rendőr közelített, táblával a kezében. Már éppen készültem, hogy összerakjak egy remekbeszabott mondatot, valami olyasmit, hogy ez a k*szott kártya nem akar kijönni a táskámból, és a kis táblája színei és a sípolás az én világomban mást jelentenek (egy próbálkozást megér! J), de aztán nem volt rá szükség, mert az uccsó előtti pillanatban meglett!!! Így aztán tovarobogtam, visszanéztem a rendőrre, aki kiköpte a sípját, és keresett egy másik balekot.

Az irodában folyt az élet. Pencho szólt, hogy délután nem ér rá, úgyhogy egyedül vezessem le a Fájnenszmítinget. Megkértem a titkárnőtől a listákat, amit meg kell beszélni, és szóltam a többieknek, hogy hozzám jöjjenek. Kértem tőlük, hogy mivel baromira nem haladnak egy-két dologgal, mi lenne, ha hetente írnának nekem egy status reportot a folyamatok fennforgásáról. Erre a válasz: persze, küldjek egy formot, hogy hogy is nézzen ki ez a status report, hogy egységeset használjanak, és megcsinálják. Jól van, gondoltam, nem fogtok ki rajtam, gyártottam hát egy formot. A világ egy hatalmas template lesz, ha így folytatjuk, amit én nem igazán csíptem már a múltban sem, de mindegy, ha ez kell, hogy előre lépjünk, legyen. Megcsináltam, átküldtem nekik, hogy kommentálják. A míting azzal kezdődött, hogy megkértem Clast, rendezze át a szobában az asztalokat, mert jelenleg úgy nézett ki, mintha kihallgatáson lennénk. Mindenki lelkesen kinyomtatta a template-t. Első hozzászóló természetesen Clas volt, aki nem értette. Ezen már meg sem lepődtem, de azért lelkesen meghallgattam, és mondtam, hogy változtassunk, ha valamit máshogy látnak. A példa, amivel feltöltöttem a template-t, hogy jobban érthető legyen, a Clas egyik projektjének az adatai voltak. No és mi volt Clas egyetlen magvas megjegyzése: Azt a monogrammot, amit beírtam, régen használta (CLN), most már egy !!rövidítettet használ!!!???, a CN-t. Hát megőrjít ez az ember! Ha valaki, hát ő kapja az orvosi Nobelt, hogy egy kóros alacsony vérnyomásból kóros magasat kreál. Hihetetlen figura. Nem baj, a többiek hozzáfűznivalója kicsit hasznosabb volt. Clas-szal pedig megbeszéltük, hogy miután a template érdemi részét is átnézi, vele külön megbeszélem a kérdéseit, mert láttam a többieken, hogy a mai estét nem arra tették félre, hogy Clas „értelmes” kérdéseire keressék a választ. (Ahogy látom, a többieknek már elég herótja van Clastól, úgyhogy valahogy muszáj lesz kiegyensúlyoznom közöttük a levegőt, mert képtelenek 5 percnél több türelmet szentelni ennek a jóembernek, mondjuk valljuk be, teljesen érthető.) Miután magamban eldöntöttem, hogy Clas-t a következő tréning keretében biztosan elküldjük valami logikát fejlesztő és valami „hogyan álljuk meg feltenni hülye kérdéseket?” témájú tréningre, sokkal gördülékenyebben ment a míting. Megbeszéltük, amit kellett, átnéztem egy-két doksit, amit írtak, hogy mit is kellene még javítani, aztán mindenki el a dolgára. Igen korán lelépett mindenki, ami mint utólag kiderült, azért volt, mert koncert lesz este. A másik pénzügyes csapatban lévő Amália jazz énekesnő, és gyakori előadó az egyik helyi 5*-os szállodának, amit Rognernek hívnak. Ide volt mindenki hivatalos. Hamar előkerült Patrick, aki kérdezte, megyek-e. Nem tudtam róla, de persze, hogy megyek. J Pencho és Marcello az irodából indult, így velük mentem. Marcellonak a csini Alfája mellett van egy terepjárója is, ami már nem mai darab. Igazi szafari stílusban nyomja, és pont olyan állapotban is van. Még kazettásmagnó van benne!!! J Ő lement a parkolóba, mi meg Penchoval követtük. Vártuk a liftet, ami csak nem akart jönni. Már ott bosszankodtunk, hogy Marcello kiáll a vallásából lent, amikor észrevettük, hogy nem nyomtuk meg a gombot. J Nehéz lesz, jót nevettünk. Erős kétségeim támadtak, hogy beszálljak a liftbe, mivel napközben megintcsak elakadt, és már szerelők is küzdöttek az újraélesztéssel. Akkor tényleg csak feszítővel tudták kinyitni. Tyűűű, kicsit örültem, hogy most nem voltam benne. Átkocsikáztunk hát a Rognerbe, ahol nem volt egy fia parkoló sem. Ez Marcellonak, szicíliai lévén nem igazán jelentett lelki megterhelést: a 6 sávos úton, külsőből tettünk egy lassú, mások számára szinte észrevehetetlen 360 fokos kanyart, hogy átkerüljünk a másik oldalra, ahol a buszsávban erőteljes tolatásba fogtunk. A tolatást csak kis ideig tettük a buszsávban, mert hirtelen felismeréssel, hogy a járdán álló Merci mögött még van hely (szintén a járdán), ezért a tolatást a járdán folytattuk. Hát nem semmi. Penchonak - erős felkiáltása után - három szál hajából egy kihullott, ezt be fogjuk kereteztetni (in Memoriam), a másik kettő közül az egyik erősen gondolkodóba esett, hogy kövesse harakiri formájában az előtte pusztulót, a másik, erős természet révén, még kitartott. Én nem igazán tudtam, melyik irányba is ijedjek meg, úgyhogy maradtam a helyemen, és ránéztem mosolyogva Marcellora. Ő a maga olasz kiejtésével (bocsánat, szicíliai kiejtésével) csak ennyit mondott: „I’m a Sicilian, you know!?” Kiegészítve ezt a maga kis CD-s rendszámával valóban nem nehéz szabadon élni Tiranában egy olasznak. J

Bementunk a hotelbe, csilli-villi volt, igazan. Full of minden. Pincerek kedvesek, minden a helye csak eppen a bart nem talaltuk. Talalkoztunk Elaine-nel a szoke angyallal es Jolandaval, Pencho titkarnojevel, akirol kiderult kesobb, hogy masik csoportba megy at titkarnonek. L Vele az este folyaman igen sokat beszelgettem, jol elvigyorogtunk, jo fej. 1 evvel fiatalabb, mint en, es van egy 10 eves gyereke, akit a szulei nevelnek! Hat ugy tunik, a kovetkezo nemzedek effajta biztositasa nemcsak nalunk letezik (marmint senki ne ertsen felre, csak az en kozepiskolai eveimbol is volt nem egy/nem ketto ilyen tapasztalat). No de nem is ez a lenyeg. Bementunk a hallba, ott eltunt hirtelen mindenki, maradt Marcello, aki nem tudta, hol a bar, ezert megkerdezte Tolem. Valszleg eleg hulye fejet vaghattam (leven meg eletemben elotte nem jartam itt, amit 2 perccel elotte beszeltem meg vele, bar nem olaszul mondtam, lehet, ez volt a baj.) A bar hirtelen meglett, kihasznaltam a ruhatar elonyeit, es bementunk egy puccos folyoson. Ajjaj, rosszat sejtettem, es bejott. Valojaban ez a koncert egy fogadas volt mindenfele vacsoraval, diplomatakkal, itallal, welcome drinkkent dinnyebe toltott pezsgovel, borral, koktellal. It aztan berugas lesz, de meg milyen! Sok iszakos diplomat! Azt hittem, hogy par faszekre raulunk, meghallgatjuk a jazzt, aztan hazamegyunk, de nem, megadtak a modjat. Volt ott nagyon sok fincsi minden, es a delegacio lelkes kis kiehezett csapata, elen Marcelloval ugy tamadta meg a kajasasztalt, mint lavina a volgyet. Kiderult, nemcsak en kuzdok evesi valsaggal, hanem a tobbiek is, mivel a munkahely kornyeken csak talponallok vannak, ahova lehet menni enni, viszont egy kiados toalettedzest elkerulendo, nem igazan ajanljak az ott etkezest. Szoval vegigettuk a menut: bemelegiteskent egy kis lazac salataval, majd tonhalsalata, aztan mindenfele korettel csirkecsikok, kuszkusz is volt kis darabokban megpiritva, amit szeressek(!), aztan icipici garnela, amit egyszer majd megtanulok elkesziteni is, mert fincsi, ja es az elengedhetetlen suti a vegen. Jo volt, bar volt benne egy-ket igazan mestersegesen extrem szinu, abbol nem mertem enni. Mi van, ha csak disz!? Ezt nem kockaztattam! J no de persze nemcsak enni mentunk, akarhogy is annak latszik. Hallgattuk a jazzt, ami igazan jo volt. Amalia mellett volt egy masik eloado is, es mindketten nagyon jok voltak, de be kell vallani, Amalia hangja tenyleg erre szuletett. Az egesz party koncepcioja utolag valojaban az volt, hogy tartottak egy fogadast, ahol ez a zene a hattert adta, ugyanakkor ez volt a foattrakcio. Igy egyuttal letudtak az emberek a hivatalos beszelgetest es korbeudvarolast, mellette viszont a zenere is figyeltek. Nagyon jo volt. Pencho es Marcello tavozott a kozepen, mivel Lies legenybucsujara mentek (Lies meghazasodik!!! J). Jolnadaval ottmaradtunk, es egesz jol elbeszelgettunk. Meselt egy/ket erdekeset a gorog elodomrol, meg kerdeztem a velemenyet a csapatrol, kiderult jol kezd bennem derengeni, ki milyen is. Jot elmulattunk a timbilding kommunikacios problemajan, es levontuk a kovetkeztetest, hogy a kommunikacio igenis letezik, sot folyton csak beszelnek, csak nincs mogotte aktivitas. Megerkezett Patrick es Iza is, akivel rogton ittunk egy Mojito-t, mivel allitolag a varosban itt a legfinomabb. Szo mi szo, tenyleg nagyon finom volt. Aztan meg bor, no meg egy kis dinnyes pezsgo, es fejbevert. Kezdtem eleg jol erezni magam, nevettunk es nevettunk es nevettunk… legkozelebb is megyek jazz koncertre! J

Mikor veget ert a parti, osszeszedtuk magunkat, es Jolandaval elindultunk haza. Gyalog, macskakovon, kismagassarkuban. Ez nemcsak azert volt felettebb vicces, mert elotte jol megtargyaltuk, hogy az emeletunk megnyerhetne a kismagassarkut viselok szamanak rekordjat az epuletben, hanem azert is, mert hol o, hol en buktuk a kovon, mert ugye kicsit ittunk, meg ugye kicsit beszorult a cipo sarka a kovek koze. Persze nem estunk hanyatt, csak neha a cipo hatramaradt, vissza kellett menni erte. Mellette meg esett is, aminek alapvetoen nem orultem, de azert kicsit megis, mivel vegre felavathattam szermanyolt esernyomet!!! J nagy orommel toltott el. Egy kis darabon egyutt mentunk, aztan Jolanda hazaert, ugyhogy egyedul folytattam. Az elejen kivancsi voltam, vajon milyen ejszaka egyedul setalni Tiranaban. En nem tudom, hova mennek a hajlektalanok, de arrafele, ahol lakom, egy darabot nem lattam. Szinte senki az utcan, csak (ES MOST FIGYELJETEK!!!) csak az utcaseprok! Mert hat itt van ilyen is! Megnyugtato, hogy azert vannak meg, akik probalkoznak rendbe tenni ezt a varost. J

Hazaertem, mar masnap volt, ugyhogy aludtam egy gyorsat.

(Ja, majd` elfelejtettem: mai alban nyelvlecke: Vafsh prapa diellit! - Menj a fenebe!)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.