Reggel úgy volt, hogy elmegyek futni, ebből futás nem lett, viszont egy kiadós gyaloglás a helyi plazahoz igen. 7 km volt az autópálya mellett a nagy albán valóságban. Az út mentén találkoztam egy bácsival, aki minden reggel kint ül az utcán, egy szobamérleggel. Eddig nem tudtam, vajon miért. Most már kiderült, hogy valszleg van arra kereslet a piacon, hogy emberek odamennek, és ráállnak, hogy megmérjék magukat. Igazi bizniszmen! Aztán volt egy bácsi, aki egy íróasztallal ül kint reggelente, mellette egy számológép, és egy vonalas telefon, ami egy áramfejlesztőszerű izéből vezet kifelé. Ez a helyi bedobós, nyilvános utcai telefon. Az igazat megvallva a bő 1 óra gyaloglás alatt eszembe jutott az a Kusturica film, aminek a cime: Az élet egy csoda. Nem tudom, láttátok-e, nekem nagyon tetszett, meg is van dvd-n. Nézzétek meg, mert amit az bemutat a nagy balkán valóságból, az itt tényleg létezik. Szóval az úton Kb 15x akartak kisbusszal felszedni, aztán kb 5x autóba ültetni, hogy ne gyalogoljak, 13 biciklista kisfiú nézett rám eléggé furcsán, 1 kapusbácsi kiabált utánam, mert? Azt nem tudom!, 5 minibusz akart Durresbe vinni, 4 Mercedes dudált le a járdáról (már ahol volt járda), 6 különféle kocsi akart elütni az úton, ahol nem volt járda. 7 gyalogos nem értette, mit nem értek, minimum 35 autómosót, alkatrészárust láttam útközben, 1x vissza akartam fordulni, de nem tettem, hanem elhatároztam, hogy végigmegyek, legyen az bárhol is mostmár, de tutira busszal jövök vissza, bárhol is álljon meg a busz. Persze mindahányszor feltettek egy eldöntendő kérdést, az eddigieknek megfelelő bakikkal bólogattam, vagy éppen ráztam a fejemet. Ez még nem megy, de a jo (nem) és po (igen) már igen. 

Szóval a helyi plazat QTU-nak hívják (ejtsd: TYTU), és van benne mindenféle ruha-, cipő- és egyéb bolt (Mango, Reno, Espirit, Sportbolt, Etam, Terranova ééééés a kedvenc boltom nagybácsija, az Euromax Maxi). Bementem az Euromaxba, és elkutymagoltam egy darabig. Vettem mindenfélét, olvastam sok hasznosat albánul, vettem poharat, nagyot, amiből sokat lehet inni, és tányérkát, aztán sütinek tepsit, éééés mélyhűtött zöldséget, hehe!!! Míg sikerült kiderítenem, hogy az edényeket mire is mérik, csak 3 kedves hölgy akart információt, az egyik a tányérok felé mutogatott, a másik kettő a bögréknél akadt fenn valamin, amit nem értett. Megértően néztem rájuk, mikor kivettem a tekintetükből, hogy nem értik a rendszert, és visszaválaszoltam magyarul, hogy: „NEKEM MONDJÁK!!!??? Mire ők furcsán néztek, mindezt megismételtem a saját nyelvükön is, már amit le tudtam belőle fordítani, így ez jött ki a számon: Nuk Kuptoj! (Fog’ sincs!) Úgy látszik, ez a kifejezés már nagyon megy, és meg is értik, csak szoknék már le végre arról a fejrázásról, mert így mindig minimum négyszer kell elmondani, hogy mi is a helyzet, mert összezavarom őket, hogy most akkor igen vagy nem!? Úgy látszik, nagyon albán fejem lehet, ha senki nem nézi ki belőlem, hogy külföldi vagyok, és mindenki itinernek használ.

No mindegy, miután elindultam a pénztárhoz, csörgött Reimar, hogy mennek a bícsre, és nem akarok-e csatlakozni. Mondtam neki, hogy mint egy málhásszamár épp nem gondoltam ilyesmire, úgyhogy majd máskor. Mondta, hogy este vacsora lesz Iliéknél, csatlakozzak. Mondtam, h rendben, majd szóljon, ha tud részletesebbet. Mentem tehát a pénztárhoz fizetni, ahol valami miatt a pénztáros néni nem engedte, hogy a mágneskapu mellett álljak meg, és arrébb parancsolt. Biztos radioaktive sugarzik az agyam. Először nem értettem, de aztán megismételte angolul is, akkor sem értettem, miért, de arrébb mentem. Viszont ez sztem az ő egyedi bogara lehetett, mert az utánam jövő, láthatóan albán néni sem fogta, és furcsállta az esetet. Vannak itt ilyenek. Kifelé menet vettem még egy péksütit, amihez minden tudásomat összeszedve kértem „njö pasta flora”-t, ez itt vmi gyümölcsös péksütinek a neve. Kint zuhogott az eső, előbányásztam az esőkabátomat, persze a táska alján volt, de a guberálás már jól megy, majd beálltam a buszmegállóba. Kb félóra várakozás után már jött is a busz, amiben nem voltam biztos, hogy Tiranába megy, de hát egyszer élünk, szálljunk fel. Nagyot nem tévedhet, max Durresbe kötök ki, onnan meg vissza kisbusszal, úgyis olyan lelkesen akartak reggel felvenni. A buszba kétszerannyian tömörültünk fel, mint amennyit elbír. Előbb még gondolkodtam rajta, hogy vajon hol is kell jegyet venni, de mire fel tudtam nyomulni, már ilyesmi eszembe sem jutott. A mellettem álló könyöke az arcomban virított, a másik oldalamon álló karja a gyomromban, miközben hátulról egy leányzó teljes testsúlyával a derekamon támaszkodott, vagy inkább kényelmesen ülő poziciót vett fel. Régi szép bkv-s időszak! Detto! Azzal a különbséggel, hogy balkáni hangulat uralkodott a buszon. Egy betűt nem értettem abból, amit beszéltek köröttem, illetve pontosítva egyet igen: Ju Lutem! Kérem!

A buszsofőr kihangosította a balkáni népzenét (valami török-albán-görög kevert népzene), és mivel az ajtóban, ahol ki kellett volna látnia, tömve álltak emberek, semmit nem látott. No ezt még tetőzte, hogy ha nem mondtam volna, szakadt az eső, de úgy, hogy a zárt ablakon folyt be a víz, és a sok ember hamar belehelte belülről a buszt, ami azt eredményezte, hogy kegyetlenül bepárásodott minden ablak, kezdve a szélvédővel, tejfehér lett 2 perc alatt. Szóval képzelhetitek, mennyit látott a sofőr!? Elképzeltétek! No osszátok el kettővel! Még talán annyit sem! Miután elindult, adott egy darab újságpapírt a legjobbszélső utasnak, aki percenként azzal törölgette a jobb oldali ablakrészt, és közvetített, hogy jobbról jó-e. A többiek lelkesen segítettek, egymást érték a szavak. Ha valaki le akart szállni, nagyon hangosan elkiáltotta magát, amit egyre-egyre előrébb közvetítettek az emberek (én nem, mert csak a Ju Lutem ragadt meg), és megállt a busz, ha szerencséje volt, és időben eljutott a hang előre. Voltak azért olyan gonoszok, akik megszakították a szóláncot, és továbbmentünk kicsit! Hát így utazgattunk be a városba. Élmény volt. Aztán a főtéren leszálltam, és elkezdett kegyetlenül szakadni az eső. Így esett hát, hogy másodszor is bőrig áztam a hétvégén. J

Délután sütőpróba alá vettem az új szerzeményemet, sütöttem sütit. J Este 7 körül kaptam egy sms-t Ilitől, hogy 10 perc múlva legyek az embassy streethez, Reimar odajön értem. Odamentem. 20 perc kellett. J Az autóban ült még Thomas, aki mint kiderült, osztrák, és gyakorló siklóernyős, motoros is! J Aztán ott volt még Camillo, aki egy 20 éves srác, és először nem mertem elhinni, hogy igy hivják. Miután pedig bevallotta, hogy a második neve Maria, dobtam egy hátast. Nem bántani akarom, de a többiek is nehezen emésztették ezt a névválasztást, és leginkább Emilnek hivtuk, mivel Thomas valahogy mindig Emilre asszociált, ha ránézett, igy átvettük tőle. Egyébként Camillo gyakornok az osztrák követségen. És ott volt még Lora, aki szintén a delegáción dolgozik, másik részlegen, francia szőke lány, 20 év körüli, és gondolkodásában még fiatalabb. Ja, és hogy el ne felejtsem, ott volt még Chunti, egy gyönyörüszép pointer, akivel egymásra találtunk, miután kiderült, hogy magyarföldön született. Csodaszép kutyu, rögtön el akartam vinni magammal, de Reimar nem adja. L És hogy ki ne hagyjam a sorból Taco-t, a zsebkutyust, akinek csak 3 lába van, mert szegény összeverekedett egy nagyobb kutyával, és az leharapta a lábát. De mint tudjuk, a 3 lábú kutya a legstabilabb teremtmény, és ez igaz a kis fekete görcsre, Tacora. Hát igy utaztunk egy darabig, majd kitettük Lorat, aki hazament átöltözni. Egyenesen a beachről jöttek értem, mint kiderült.

Odaértünk a házhoz, ami bazinagy volt. 4 lakásos társasház, mindenkinek van egy kétszintes apartman része, full-extrás. Végülis, mégis csak az osztrák követ rezidenciája. Mindenki átöltözött, levedlett, és Reimar is hazatalált a bolti bevásárlásból nagynehezen, majd megjött Lora is, és hozott két ameriakai srácot, valami Peacecorb fedőnév alatt futó amcsi békemozgalom tagjait, akik itt teljesitik 27 hónapos missziőjukat, Rob és Andrew. Rob zenebolond, úgyhogy Ilivel hamar egymásra találtak. Andrew amcsi foci őrült, ő nem talált párt. L És még átjött a negyedik szomszéd, Emil, aki egy bolgár pasi két gyerekkel és egy bolgár feleséggel. Ili két kislánya elment lefeküdni, majd Reimar megsütötte az isteni palacsintáit. A többiek igy nevezték. Tényleg nagyon finom volt, de a hirek miatt valami extrára számitottam. De igazából ugyanolyan volt, mint a mienk. A palacsinta magyar találmány, ezt meg kell hagyni.

Ittunk bort, ettünk palatschinken, chocolate cake-t, amit Lora rögtönzött, megnéztük Loran Hamiltont DVD-n, amit Thomas hozott, aki amellett, hogy a best surfer of the world még kivételesen jó férfi teste is volt, ezt megjegyeztük Ilivel. J Aztán jött pár szösszenet a Waczak szállóból, ami megadta a lendületet az evéshez. Evés gyorsan ment, a palacsinták hamar eltúntek, nem volt idejük kihülni. Bár mondtam Reimarnak, hogy ezt jó magyar szokás szerint 50 darab alatt nem érdemes elkésziteni, de nem hallgatott rám.

Elérkeztünk ahhoz a részhez, hogy Ki mit talált fel a világnak? Jöttek a franciák, az olaszok, az amcsik (ők nagyon nyomultak, alig tudtuk leszerelni őket, hogy nem minden a nagy 3betüsben született), és kiderült, a bolgárok semmi nagyot nem alkottak. Megkérdezték, a magyarokkal mi újság? Hát benyögtem nekik, hogy mit szólnak a bombához? Az atombombában elég erőteljesen közremüködtünk, és képzeljétek, nem hittek nekem! Nem volt energiám bizonygatni, de kicsit idegesitett. Egye fene, kell olyan is, aki hülyén hal meg!

És előkerültek a piák: bor és a minden nép kedvence: raki/grappa/snapsz/pálinka, nevezzük bárhogyan is. Gyorsan előkerült egy sluvovica (nem fogom leirni azért sem helyesen!), és persze itt már mindenki tudta, hogy miről hiresek a magyarok! Az a fránya ivás, látjátok!? Az albánoknak van egy hires itala, a Skanderbeu konyak, ami inkább már csak volt hires, de ez csak a helyiek között köztudott. Régen ugyanis nagy nemzetközi hirnevet szerzett, viszont a készitője köbö 10 éve úgy halt meg, hogy nem mondta el a pontos receptet, igy aztán csak utánozni próbálják, de valójában nem tudják ugyanazt az izt előállitani. Ezt a szivást!

Aztán hallgattunk még sok zenét, meg beszéltünk mindenről, és elment az idő. Hajnal 1-kor azon kaptuk magunkat, hogy haza kellene menni. Felvetettem, hogy mert ugye dolgozni is menni kell, de mindenki jót nevetett rajtam: kiderült rajtam és Thomason kívül hétfőn és kedden senki nem dolgozik. Kedd munkaszünet itt (akkor én sem dolgozom), hétfő pedig csakúgy szabi. Ettől felvértezve Thomas vezetésével (aki kicsit már ivott), elmentünk 6-an egy 5 személyes autóval haza. De probléma egy szál sem, mivel CD-s rendszámmal nem állitják meg. Hamar fejest ugrottam az ágyba, ja és beinditottam a mosógépet, aminek lehet, hogy a szomszédok nem annyira örültek, de ha ekkor van időm mosni, hát mit tegyek!?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.