Újabb remek nap reggelére virradtunk. Péntek van, jöhet a hétvége! Szandi nem tornázott ma reggel velem, elaludt! Mikor hirtelen felriadt, én már javában bújtan Ardian dossziéját, mondtam neki, hogy már lekéste a testmozgást, majd legközelebb. Muszlim barátaim viszont nemcsakhogy percre, de pillanatra pontosak voltak, ma sem maradt el a hátamonlévőszőrszálak szelíd simogatása. Ehhez csatlakozott a kedvenc redőnyösöm, akiről még nem is írtam: van itt valahol a szomszéd tömbben egy lakás, ahol a redőnyök némi javításra szorulnának. Minden reggel a helyi muszlim „kakasszó” után egy pillanattal felrántják a redőnyt, amit este 7-kor leengednek. A redőnnyel önmagában semmi baj nem lenne, viszont olyan hangja van, mint a legrosszabb horrorfilmekben lévő zajkonstrukció (amin valszleg a zeneszakértők napokat ültek, hogy tökéletesítsék, és még lehet, hogy oszkárbácsi emlékművének kicsiny mását is hazavihették). Olyan, mint amikor sikítva üvölt az éppen aktuális áldozat a filmben, aki lekötözve várja a neverending story végét, miközben a háttérben iszonyú vasdarabok dőlnek, surlódnak keresztül-kasul. Mindezzel egy eddig nyugodtan popcornt rágcsáló moziközönségből egycsapásra tágra nyílt pupillájú, feszengő embertömeget kreálnak. No szerintem a mi kis szomszédunk redőnye ilyesmi hangot adhat ki. Gondoltam már, hogy ha úgy tudnék albánul, mint ahogy most nem tudok, átmennék megkérdezni tőle, vajon a vallása tiltja, hogy beolajozza azt a szerencsétlen sínt, vagy egyszerűen nincs otthon tévé vagy rádió, ami zajládaként szolgál? Mert ha ez utóbbi, én nagyon szívesen nekiadom a novemberi szülinapomat, hogy kaphasson egy tévét, és gratisba még egy dobozka olajat is. (A zaj nem tart ám ilyen sokáig, mint amennyire részletesen leírtam, de pár szóval kifejezhetetlen.)

Átböngésztem Ardi cuccait, csupa okos lettem, és elindultam dolgozni. Bementem kedvenc boltomba, és kizárólag arra koncentráltam, hogy a legkisebb feltűnéssel ragadjak magamhoz pár almát, meg egy egész joghurtot, és persze egy kis szőlőt. Ezekből talán nem lehet baj. Tanultam egy új szót: Faleminderit! Végre ki is ejtettem, hálásan néztek rám! Hmmm, lesz nekem még itt mélyhűtött zöldségem, tutira!!! J

A boltból kilépve a szokásos nagy zsivaly, nyüzsgés fogadott, ami arra késztetett, hogy gondolkodjak, miközben az ACDC őrjöngött a fülemben a „You shook me all night love”. J (Ez az egyik kedvencem a kedvencek közül, mert mindig arra a csudajó horvát nyaralásra emlékeztet, amikor nyitott kocsiajtóval repesztettünk Trogirban, bömbölt az ACDC, és kilencen egyszerre ráztuk a fejünket többek között erre is!!! Fantasztikusan jó volt, ugye lányok-fiúk!? J)

Szóval az jutott eszembe reggel, nem tom, milyen felindulásból, hogy ha egyszer Albániában olimpiát rendeznének (amire valljuk be, elég kicsi esély van ebben az évszázadban), vajon mi lenne a kabalafigurájuk és minden egyéb ilyen marketingeszköztáruk. Rögtön az autókra asszociáltam, és eszembe jutott, hogy jó ötlet lenne-e az olimpiai ötkarika egy-egy karikáját egy-egy autójelzéssel felcserélni: A BMW, Merci, VW mindenképpen benne lenne, aztán még jöhetne az Audi (bár az kevesebb van, biztos nem éri meg Audit lopni a piacra!) és talán végül a helyiek körében igen elterjedt Jeep. Kabalafigura lehetne mondjuk egy perpetum mobile, és az Olimpia jelmondata: „Main Rule of Fair Play and to Take a Medalion is that there is no rule for play just take the others’ medalion.” J Szerintem új értelmet adnának ezzel az olimpiai játékoknak, és az újkori Olimpiák története után a könyvekben új oldalt kezdhetnénk, amelyet már nem Görögország, hanem Albánia fémjelezne: a legújabbkori Olimpia néven.

Az őrök a portán már tárt karokkal fogadtak. Átmentem a fémkapun, és besípolt. Ijedten hátranéztem rájuk, és teli szájjal mosolyogtak, és intettek, hogy menjek. Az előző napi bólogatós tapasztalataim alapján hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy akkor most mi van, de láttam, kezd az arcukról letörlődni a mosoly, így aztán gyorsan továbbmentem. Első dolgom az volt, hogy megrejtettem a telefonom hibáját, ugyanis szinte semmit nem tudtam csinálni vele tegnap óta. Mármint nagyon jól lehet vele dekázni a folyosón, de ennél sokkal többet nem igazán. (technikai közbevág’: Nem tom, miért, de az idióta magyar szolgáltató (már bocsi), de nem engedi külföldön lebeszélni a bónuszként adott egyenleget, ami így aztán elég nagy szívás nekem. L)

No mindegy, elintéztem, hurrá, újra bekerültem a lüktető virtuális tér nagy ütőerébe. Back to work… Mostmár almám is van, az élet apró örömei, így jobban megy a munka! J Írtam Ardiannak, hogy délután mítingelhetnénk, hogy megbeszéljük, mit is akar. Ok, fél3, válaszolta. Nagyjából elment a nap addig. Elkértem Migenatól az Ardian ügy szerződését, amit nagynehezen elő is ástunk egy szekrényből, amiben nem volt éppen minden rendben, kisebb káosz uralkodott. Kértem pár szerződést átnézésre, hogy képben legyek, mi is a process, aztán nagyjából úgy belemerültem, hogy hirtelen fél3 lett. Albán szokásoknak megfelelően Ardian késésben volt, úgyhogy kicsit később mentem le hozzá. Ardian az az ember, aki végtelen aranyos, tele humorral, de már annyira sok a humortabletta benne, hogy nem fértek el, összeszorultak a fejében kis helyre, és képtelenek kijönni onnan, mert a kijárat nagyon szűk lett. Így aztán kifelé úgy tűnik, mintha egy hideg kőszikla lenne, de meg lehet ám nevettetni! Nekem sikerült. A legjobb, hogy az ajtaján egy 20x20 cm-es zöld tábla van, aminek a közepén egy nagy fehér nyíl mutat jobbra, ami azt jelzi, hogy megállás nélkül haladj tovább a szobája előtt, nehogy bemenj! Társasági lény ez az Ardian, bizonyára! J Bírom a búráját! Szóval miután kétszer megkérdezte bemelegítésként, hogy biztos nem vagyok-e lengyel, elkezdtünk beszélgetni a szerződésről, végigmentünk mindenen, átfirkáltuk, min kellene változtatni. Közben folyamatos telefonok száguldoztak, el is hiszem, hogy azt a nyilat kitette, lehet, hogy én is így fogok járni!? Most még bátran nyitva hagytam az ajtót, nem lesz ez mindig így!? J nem igazán tudtam eldönteni, vajon mi az anyanyelve, franciául, albánul, olaszul, angolul simán beszélt. (németül itt kevesen, de már rájöttek, hogy én nem vagyok semleges a témában! J ) No a megbeszélést befejeztük, egyszer-kétszer még benyitott Luigi is, egyre vörösebb fejjel, szegény, már majdnem megkérdeztem, hozzak-e neki valami nyugtatót. Flexitime lévén nem sok embert lehet megtalálni az irodában 12-15 óra között. Luiginak, lévén új ember viszont ezt még nehéz megemészteni, viszont mivel olasz, nem féltem cseppet sem, hogy ebből nemzetközi lelki problémái támadnának a jövőben. (nem is tudom, van-e a delegációnak saját pszichiátere, de az ittenieket elnézve, erre nincs szükség, mert mindenki kiadja magából, amije van! Itt nincs lelkifurkálás! Persze mélyen lehet, de az aztán nagyon mélyen lehet!)

Ardian a munka végén felajánlotta, hogy szombaton elmehetnénk egy kávéra, de mivel holnap tengert nézek, mondtam neki, hogy köszönöm, meglátom, valamikor biztosan kihasználom a felajánlást.

Visszamentem az irodába, vagyis elindultam, 4. emeletről 5. emeletre (!!!), hívtam a liftet (kényelem a köbön!!!). Valójában még nem jöttem rá, hova is építették a lépcsőt, annyi vacak ajtó van itt! (Nem nevetni nagyokat, árt a munkahelyi légkörnek, ha épp ott olvassátok, és a főnök előtt hamar le lehet ám lepleződni, hogy nem dolgoztok, tapasztaltam!!! J ) Szóval megállt a lift, és meglepő módon elég lassan nyílt az ajtó. Mi a fene? Épp már lendületből beléptem volna, oda sem kuksizva a lábam elé, amikor beleütköztem valamibe: A lift félúton állt meg! Upsssz! Gyors’ szétnéztem, ki látott, senki! Kisszoknyámban léptem egy nagyot, gyakorlott magassarkús hegymászóként az első próbatétel simán ment. Aztán jött a következő izgalom: mi lesz, ha bezáródik az ajtó? Hirtelen felsejlett horrorfilmes emlékeimből egy kép (asszem a Ház a kísértethegyen c. filmből), amikor a lift elkezdett zuhanni, és mindenkinek a szabadesés következtében eltorzult arcát mutatta a kamera! Jajj istenem, ha tudtam volna ezt reggel, biztos kisminkelem magam! J ) no jól van, minden viccet félretéve, egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy NE szálljak be a liftbe, így aztán megnyomtam az 5. emeletet. Naaaagyon lassan elindult, előbb lefelé (ekkor az életem filmje elkezdett csordogálni a szemem előtt…), majd lassan, de biztosan felfelé (ekkor életem filmje visszajátszásba fordult). Vajon mi lehet az 5. felett? Mennyország, gondoltam, ennél messzebb már nem mehetek otthonról, de legalább ott is biztos van alma! Legalábbis ha Ádám és Éva hagyott valamit belőle! Megálltunk, ok, gondoltam, már csak egy pici van hátra, ki kellene nyílnia. Nem hoztam magammal az Akzos bicskát, így nehéz lesz kifeszíteni, úgyhogy max rugdosni tudom a kismagassarkúm sarkával. Akkor viszont az egész iroda a csudámra járna, miközben épp pár leleményes albán karbantartóbácsi próbál kiszabadítani. Hihetetlen, hogy az embernek mik le nem pörögnek pánikhangulatban a fejében, nem? J De fellélegeztem, kinyílt. Nagyot mosolyogtam, amit elfelejtettem zsebre tenni, így a folyosón mindenki meglepődve tapasztalta, hogy (már megint) vigyorgok. Ha tudnák, miért is! J Egyre biztosabban érzem, hogy Oroszországban rövid életem lenne, vagy rövidúton bekerülnék valami helyi bolondokházába ezzel a rengeteg vigyorgással.

Visszavittem Migenanak a dossziét, amit tőle kaptam, és ekkor kicsit meglepődtem, mert a szekrény, ami még az előbb nyitva volt, és folyt ki belőle a sokminden, most zárva volt, kinyitottam. Minden rendben volt, katonarendben. Furcsa fejjel, zavartan ránéztem Migenara, aki kicsit szégyenlősen elmosolyodott: ez nem az a szekrény? – kérdeztem. De igen. – mondta, csak kicsit rendet rakott. Trükkös lány, próbál összezavarni, mondtam, és elmosolyodott. Kicsit azt hittem már, hogy rossz szobába jöttem, vagy rossz utcába. Ja, apropó, itt címek nem nagyon vannak, az embereknek veleszületett képessége, hogy tudják, mi hol van. náluk ez a génprogram része!! ezért elég nehéz albánnak születni, bonyolult koncepció alapján működnek.

Mire visszatértem a szobába, ott várt Ardian emailje, hogy van-e kedvem elmenni az esti Young Diplomats party-ra, merthogy itt ilyen is van. Mivel vacsira voltam hivatalos, nemet mondtam, de megköszöntem, hogy legközelebb élek vele. J Erre persze megkaptam a telefonszámát, hogy bármikor éljek vele.

Kicsivel később Pencho bejött, hogy Lies és ő egy teljes szerződéscsomagot vizsgálgatnak, hogy hogyan is működik, ha gondolom, csatlakozzak. Csatlakoztam. Érdekes volt. Kiderült, hogy ez a Lies gyerek nem is olyan egyszerű gondolkodású. Rá kell jönnöm, hogy nehézfejű emberek vannak itt, akiket elég nehéz lesz összekoordinálni, mert mindent más-más irányból fognak meg, és nem engednek az igazukból. A legnehezebb az lesz, hogy feloldja bennük azt az igen erőteljes viselkedésformát, hogy semmittevés iránti vágyuktól vezérelve mindig megakadjanak azoknál a pontoknál, amiből rettentő nagy lufihoz hasonlító problémát kreálhatnak, miközben valójában én azt nem értem, mi ebben a probléma. Ahogy észrevettem, Penchonak is hasonló problémái lesznek. Oda se neki, megalakítjuk a csendes sorsközösséget!

A szerződés review azzal ért véget, hogy nem értettük, Lies miért mondja, hogy ez egy problémás eset, mikor semmi nehéz nem volt benne. (na ugye, látjátok!?) A kezdeteknél úgy adta elő a helyzetet és a feladat nehézségét, mintha itt lenne a világvége, ezen nem lehet felülkerekedni, mindenki szaladjon, amerre lát, és egyetlen apró kérdés maradt megválaszolásra: A TÖBBSZÁZ BETONBUNKER KÖZÜL KI MELYIKBE FOG ELBÚJNI? Megoldottuk, jelentem, a problémát, bár sejtem, hogy a kedvenc boltomban biztosan örültek volna, ha bevonulok, hogy 1 hónapi hideg élelmet szeretnék vásárolni (vagyis rengeteg sok almát, és gratis! mélyhűtött zöldséget).

Amikor visszamentem az irodába, örömmel gondoltam végig, hogy péntek délután van, nyugi, csend, végre leülök, és olvasgatom kedvenc művemet: az Európai Unió pénzügyi szabályozási irányelveit és végrehajtási rendeletét. Ez egy garantált altató, ha valakinek alvászavarai vannak. Ezért is veszélyes elővenni a munkahelyen. Képzeljétek el, amint rövid időn belül lábam az asztalra vetve durmolok az asztalnál, miközben a nyitott ajtón keresztül a folyosón fel-alá járkáló kollégák látják, hogy hurrá, megérkezett az új Financial Coordinator. Ezt nem kockáztathattam meg, a nem létező jó hírnevemet letörjem egy ilyen bakival, így aztán szorgosan bepakoltam a táskába, hogy majd otthon előveszem, és nézegettem pár egyéb dolgot. Nem sokkal később megjelent Clas, aki tudni akarta, megyek-e sörözni. Hát itt mindenki iszik!? Jó helyre jöttem! Ebből az egy kérdésből sikerült félórás beszélgetést kerekíteni az egyébként jófej Classzal, akiről utóbb kiderült, egy itt létező virtuális összeesküvés része: a VAT band-é. Páran, köztük Clas és kedvenc Gustavom benne vannak abban az első 5 főt számláló slágerlistában, akik áfavisszaigénylésben a legjobbak. No mindegy, egy szó, mint száz, Classzal nagyon jól el lehet beszélgetni autókról, Magyarországról, utazásról. Bár külsőre nem az az autóversenyzős típus (kis sörpocakjával és kerek szemüvegével a szőke fején), de ne ítélj külsőre ugyebár!!!

A Finance teamben mindenki iszik, jó helyre jöttem, erről már volt szó. Jött egy email a délután folyamán, hogy team building folytatásaként beülnek valahová, aztán irány a Young Diplomats Party. Mindenki egyesével kérdezte, megyek-e, már lassan kezdtem azt gondolni, hogy valami fontosról maradok le, de mindegy, lesz még ilyen, állítólag gyakran. Marcello is megjelent a biztonság kedvéért, nehogy kihagyjon egy-két napot. Rögtön megkaptam ám az ő telefonszámát is, hogy ha gondolom, és unatkozom, akkor szóljak neki, és lefoglalja a szabadidőmet hétvégére, így mondta. Vennem kell lassan egy telefonkönyvet! Marcello ugyebár a sokatbeszélős, tipikus olasz. Mivel sokat beszél, néha meg lehet egy-két infót szerezni tőle. Megtudtam például, hogy van egy ’74-es Alfája, amivel egyik este már volt szerencsém találkozni a parkolóban. Valami csodaszép. Kicsike, piroska, cabrio, csudajó. No szóval, az a Marcelloé. Ezt is tudjuk. Marcello egyébként egy aranyos, 40-es pasi, aki folyton beszél, folyton mosolyog, és nagy híre van a Delegációban. Nincs olyan, aki nem ismerné, mondjuk összesen vagyunk 60-an, úgyhogy itt mindenki ismer mindenkit, egy nagy család. Marcellonak néha a legkülönfélébb ötletei támadnak, amit meg is valósít azon nyomban: például ha egyszer csak jön egy fuvallat, végigmegy az egyik csendes folyosón, és torkaszakadtából elkezdi kiabálni, hogy riadó, menekülés van folyamatban, stb. Lehet, hogy veleszületett nehézség, de lehet, hogy a diplomata légkör teszi, még nem jöttem rá, de ha rajtam is lesznek hasonló kiütések, egyértelmű.

Lassan eltelt a munkaidő, Patrickkel megbeszéltem, hogy fél8kor lemegyek hozzá, és elmegyünk együtt hozzájuk, felvesszük Izát, majd irány az étterem, feltéve, hogy Luca megtalálja a helyet. Luca ugyanis lelkesen mesélte, hogy talált egy remek helyet a Dajti hegyen, viszont nem tudja, vissza tud-e találni mégegyszer. Jó hely lehet. Utólag megértettem, miért. Luca egyébként szintén olasz, kis kopasz, pocakos srác, 30 körül!? Van neki egy nagymocija, Yamaha. Szimpi, asszem veszek egyet hamarosan. Állítólag elég jó áron vannak!!! Szóval Luca elindult motorral hamarabb, hogy megkeresse a helyet, mi pedig felvettük Izabellát. Úton a lakás felé először éreztem azt, hogy mégsem mentem elég messze Magyarországról. Hogy miért? Szerintetek mi volt a főprogram péntek este az albánoknak az utcán? No jó, kettőt találhattok, abba szerintem belefértek! Hát a TÜNTETÉS, emberek!!!! Nem is vagyunk olyan egyediek ezzel a mi „tüntessünk buli gyanánt” dologgal!!! Itt is van ám ilyen, ne legyünk hát olyan büszkék rá, hogy hetente megünnepeljük a hétfordulóját!!! Mint utóbb kiderült, most éppen a tanúvédelmi program megerősítéséért és a mindennapok biztonságosabbá tételéért tüntettek. Szomorú, hogy azért az utcára kell vonulni, hogy megvédjenek a rendőrök, ha bajban vagy, nem!? A tüntetést az provokálta ki, hogy az egyik igen csavaros és több szálon futó (asszem maffiózós) perben segédkező koronatanút a napokban hirtelen, „véletlen”, „előre nem tervezett” autóbaleset ért. Véletlenül.

Diplomata igazolvánnyal nem volt annyira nehéz a közlekedés, az autó CD jelzése mindenhová beengedett, így aztán átmentünk a tüntetésen. Kicsit tartottam tőle, hogy Patrick csodaszép Mercedes terepjáróját tojásokkal hajigálják, aztán elmarad a vacsi, mert a reggeli rántottának valót kell majd lemosni róla, de végül valszleg mindenki megtartotta a saját tojását rántottának. Ezek békés tüntetőnépek, nem hajigáltak az égvilágon semmit, csak lassan vonulgattak az utcán, és albánul kórusban zengtek valamit. Nem bántották az egyébként is romokban heverő városukat (bár a főutca nem is romos!).

Lassan megérkeztünk. Patrickék egy csodaszép lakást bérelnek a központban, van két macskájuk, jó fejek. Megtudtam azt is, hogy Patricknek van két lánya Belgiumban. Iza jófej hölgy, Csíkszeredáról való, és tényleg nagyon jól el lehet vele beszélgetni. Nagyon szimpatikus. Már az elején megjegyezte, hogy nehéz elhinni, hogy magyar vagyok, mert túl sokat mosolygok. Már megint a vigyorom J, még bajba kever egyszer (orosz kollégánk remélem, nem lesz!) Elmondta, hogy van egy-két magyar itt, és a teljes létszámot most én magam 30%-kal emelem. (Számoljátok ki, mennyien is lehetünk! A nyertes kap egy tálca sütit tőlem, handmade by me!) Elmondta azt is, hogy azért is vagyok „furcsa pozitív értelemben”, mert tudok idegen nyelven kommunikálni. No hát jó, hogy tudok, mit csinálnék itt, ha nem tudnék!? Egy idő után viszont rá kellett, hogy jöjjek, hogy lehet, h nem is annyira fontos. Van ugyanis kedves hazámnak itt egy nagykövetsége, benne egy nagykövet, aki állítólag egy árva büdös szót nem nagyon tud angolul. Ez ebben a helyzetben elég furcsa. Tud viszont folyékonyan magyarul és oroszul. No ez az a két nyelv, amivel itt, ebben az országban önmagában nagyon messzire nem jut, még gyalog sem. Biztató fejlődés, hogy beiratkozott angol nyelvtanfolyamra! Állítólag az elődje pontosan ilyen kvalitásokkal rendelkezett. Ez valami magyar poén lehetett. Kiküldünk az ország reprezentálására pár embert, méghozzá egy olyan válogatott bandát, akik nehogy tudjanak beszélni a helyiekkel. Ez valami régi rendszerbeli maradvány lehet. Iza elmesélte azt is, hogy mikor két éve ideérkeztek, első dolguk volt, hogy elmentek a tengerpartra. És mi volt az első dolog, amit megpillantott a tengerparton? Egy szakadt bicikli, rajta magyar zászlóval, rajta nagybetűkkel kizárólag magyar feliratok, mellette egy öreg férfi. Odament hozzá, hogy megkérdezze, hogy kerül ide. A bácsitól megtudta, hogy minden évben körbekerekezi Európát, és most épp itt van. Iza megkérdezte, hogy miért nem írja a zászlóra más nyelven is a feliratokat, hogy tudják az emberek, milyen nagy dolgot is tesz minden évben, mert ugye ez nagy dolog ám. Hát mert ő magyar! - mondta (No comment!). A beszélgetés után hamar kiderült, hogy az öreg tud ám más nyelven is, németül!!! Iza megörült, mondta neki, hogy segít egy kis ismertséget szereznie, összehozza a Delegáció konzuljával, aki tud németül, jól elbeszélgetnek majd. Össze is hozta, és mi volt a két szó, amit az öreg tudott? No mi? „Guten Tag!” (khmmm…) Tudjátok, ha azt mondtam volt, hogy az albán furcsa nép, néha halmozottan igaz ez ránk, magyarokra is!

Nemsoká’ elindultunk, Iza megmutatta a Conadot, a helyi internacionális boltot. Mark, a negyedik kolléga már lent várt a kijáratnál. Mark Reilly egy 40-50 közötti skót, aki azzal a tipikus angolsággal beszél. J Jó, hogy ilyen is van a csapatban. Megtudtam, hogy csatlakozni fog még Luisa, aki a Finance teamben dolgozik, és egy barátja, ismerőse (?) (nem tudom), Mauricio. Elindultunk a Dajtira. Szép arrafelé. A városi aszfalt után, ahogy egyre emelkedett a tengerszint feletti magasság, egyre fogyatkozott a közvilágítás, csak a hegy alatt lévő város fényei világítottak. Csodaszép. Az út is hol volt, hol nem volt (a mesébe ugyan sosem említettek útviszonyokat, pedig ez sokat ad vagy vesz el a hangulatból). A kocsiban a hangulat a tengerszint feletti magassággal együtt emelkedett. Jót mulattunk. Végül Luca hívott, hogy megtalálta a helyet, kb 1100 méteres magasságban, sötétben, láthatatlan letérőnél, de ha a közelben leszünk, hívjuk, és eljön értünk motorral. Eljött, azt mondta, kövessük, és elporzott előttünk a mattsötétben a mocijával. Követtük, bár ez ebben a kontextusban hagyott némi kivetnivalót maga után, mivel nem Lucat követtük, hanem a porfelhőjét. Végül az egyik letérőnél beértük, Luca határozottan befordult, majd gyors’ elvesztve határozottságát, megfordult, és zavartan szétnézett. Ajjaj, baj van! Luca újra elvesztette. Nem könnyű tájékozódni itt Albániában. Visszamentünk az útra, mert ez az út nemhogy nem hasonlított arra, amit kerestünk, de valójában nem is volt út, csupán egy betonkeverő vájt magának helyet éjszakai szállás gyanánt. Ezt követően minden sötét placcnál megálltunk, hátha út, és közben rá kellett, hogy jöjjünk, hogy Luca, bár tehetséges a lányseregek koordinálásában, de idegenvezetőként nem biztos, hogy szívesen rábíznánk a családot, hacsak nem … (would like to get rid of them). Végül megtaláltuk a hegy legsötétebb lejáróját, kanyargós út elég meredeken lefelé, a semmibe. Ha jártatok már a Zemplén-hegységben otthon, no ott van egy-két olyan kis turistaösvény (asszem sárga jelzésű útvonal), ahol elég meredeken elindulsz lefelé, viszont 5 méternél tovább nem látsz, hogy valójában hová vezet, mert folyton kanyarog. Lutri!

Eszembe jutott erről egy kedves kis történet régről, ha nem haragszotok meg, elmesélem (persze akit nem érdekel, lehet scrollozni – hmmm, ezek az internacionális expressziók!!!): Szóval… Gyerekkoromban hétvégente az osztállyal folyton túráztunk, főleg arrafelé, a Zemplénben, és - gyakran vagy önszántunkból, de legtöbbször a véletlen műveként – letértünk az útvonalról, és árkon-bokron, tökön-paszulyon indultunk neki, hátha légvonalban jobban megy a túra, izgibb, és hamarabb elérjük a célállomást. Ebből kerekedett jó pár mókás eset, többek között a Makkoshotyka sztori, ami egy kevesek által ismert, akkoriban egészen, asszem 26+/-1 főt számláló kicsike kis falucska volt (bár nem tom, belefér-e a falu fogalmába). A +/-1 fő a boltosnéni volt, aki a szomszédos (30 fős) falu lakója volt ugyan, de minden másnap átjárt ide kinyitni a boltot, hogy a helyieknek legyen mit enni. Így aztán díszpolgárrá avatták. Szóval túraútvonalunk épp arra vezetett. Előtte már elég hosszan mentünk, és mikor beértünk a faluba, mindenki lelkesen fogadott, hogy végre idegen látogat el hozzájuk. Már csak az úttörős-éneklős-zászlót-lengetős kiscsapat hiányzott az utca széléről (amiből 1 volt), mint a régi szoci időket idéző filmekben. Mi is örültünk nekik, mert ez azt jelentette, hogy végre haladás útjára léptünk, mivel egész nap csak bozótot és fákat láttunk, és kicsit úgy tűnt, mintha egy helyben toporognánk. Megbeszéltük az élet nagy dolgait, kölcsönös mosolycsere megvolt, és mielőtt a teljes háztájit felajánlották volna ajándék gyanánt, továbbmentünk. Meneteltünk több órán keresztül, lelkesen énekelve a túrázók, cserkészek, úttörők megszokott dalait, amikor újabb falu híre kezdett el terjengeni a csapatban. Hurrá, meg van a másik állomás, már nem sok van a napból. Legnagyobb meglepetésre azonban a másik állomás KIKÖPÖTT MÁSA volt az elsőnek. Back to Makkoshotyka… (BASTA!) A helyiek zavartan néztek ránk, kezdték gyanítani, hogy üzletet akarunk csinálni a vendégszeretetükből, így az előzőleg ingyen felkínált vasárnapi ebéd most elmaradt. Pedig egy kis repeta jól jött volna. Hiba csúszott a számításba valahol, ahol a térképet kezelik, valamilyen kósza szellő megfordította a hozzáértő kezekben, viszont ezt a világért sem vallottuk volna be a helyieknek, így aztán elütöttük ezt azzal, hogy pont így terveztük, mivel annyira szép ez a táj, hogy muszáj volt mégegyszer megnézni. Felejthetetlen, Magnifique! J Remegve tartottuk a térképet, és egy kósza, cseles kérdés kíséretében azért megkérdeztük a helyi erőt, Pista bácsit, merre is az arra. Ő térképen nehezen tájékozódik, - mondta (mit-nem-mond, ilyen ember nincs is! :-o J) – de ha elhagyjuk a harmadik akácfát az úton, ott forduljuk balra, felfelé megy az út. Menjünk egészen addig, amíg elérünk arra a helyre, ahol Terike néni meg Riska, a tehén lakik, ők útba fognak igazítani. Biztosan megtaláljuk, egy nagy tisztás után van a ház, ahol régen az erdőkerülő lakott, de miután 1960-ban elvitte a nátha, a házat eladták a rokonok… Szóval képzelhetitek, milyen útbaigazítást kaptunk. Így történt tehát, hogy harmadszorra is meglátogattuk Makkoshotyka híres főutcáját. Pista bácsi zavartan nézett ránk. Kerültük a tekintetét, és mivel valami magyarázatot mégiscsak kellett adni kérdő szemöldökére válaszul, elütöttük egy gyors válasszal arra vonatkozóan, hogy Terike nénit nem találtuk otthon! Ezt ő eléggé furcsállta, de bólintott, és konstatálta, hogy még mindig nem érdemes kimenni a nagyvilágba, mert ott bolond emberek élnek! (és remélem, nem okoztunk nagy családi viszályt azzal, hogy beköptük Terike nénit, ő ugyanis Pista bácsi barátnője volt. J) No jó, minden viccet félretéve, már kezdtük feladni, hogy valaha is hazaérünk, és mindenki kiosztotta a helyi házhelyeket, ki hol ver sátrat, de végül kikeveredtünk a zempléni dzsungelből, és mindannyian hálásan hajtottuk fejünket a saját kicsi párnánkra… J

Szóval a hosszú kitérő után, vissza az albán sötét valóságba: Lassan, de biztosan odaértünk az étterembe. Chateau de Rexhekri (rezsekri). A kilátás fantasztikus, a hely meg bár még építés alatt az egyik szint, de valami paradicsomi. Hogy ezt a helyet Luca hogy találta meg? továbbra is rejtély… de mindegy is… Eltöltenék itt nyugiban egy csendes kis hétvégét szaunázgatva és a szabadban lévő azurkék forró medencében fürödve. J Egy ékszerkészítőé a hely, így vázák helyeet ékszerek vannak kirakva dísznek, és egy mindenféle nyelven (kivéve magyarul) beszélő, anyanyelvén Brugges dialektusú belga a masterchef, Pancho, akinek Patrickék így nagyon örültek, mivel nem gondolták volna, hogy az albán hegyekben eldugott étterem főchefje személyében találkoznak először hazaival. Ott is tombol a nemzeti öntudat, meg kellett, hogy jegyezzem, már majdnem mellére ölelte a nagy meghatódottságtól. Patrick egyébként nem az a nemzeti ragaszkodós fajta, még akkor elhagyta a hazáját, amikor javában a belga frank volt forgalomban, így nagy nehézséget okoz neki mai napig, hogy érezze a dolgok értékét, mivel mai napig is az euros árakat is belga frankra számítja át. J Asszem, ha egyszer mo-on EUR lesz (bár hmm…, ha megérjük), asszem gondolatban nem fogok tudni a forint mértéktől elfeledkezni. Öregszünk, no! Itt egyébként elég egyszerű átszámítani, mivel kb. 2 Ft = 1 Lek. No miután a pincérrel mindenféle nyelven (kivéve magyarul és angolul megbeszélték a menüt), leültünk, és mindenki csendes csevegésbe kezdett arról, milyen csodaszép ez a hely. Tényleg, ha valaki egyszer eljön látogatni, ide érdemes elvinni őt, nekem is ez jutott eszembe. Luisa és Mauricio is hamar megérkeztek Luca vezetése mellett. Luisa 50 éves lesz januárban, és amint meglátta a helyet, eldöntötte, hogy itt akarja tartani a szülinapi buliját. Addigra a belső medence is elkészül. Egyébként nem nagy hely, összesen 4 szobája van, és asszem még kettőt építenek, de valami fantasztikus. Pancho elmondása szerint viszont a hely még eléggé ismeretlen, és ezt szeretnék is megtartani egy jó darabig, mivel a tulajdonos a „klubtagoknak” szeretné fenntartani. A szülinap gondolatára összerezzent, mondta, hogy kormánytagoknak szigorúan tilos ezt a helyet felfedezni. Gondolhatjátok, milyen hely lehet, és miből épült…! Szumma-szummárum, mindenkit lenyűgözött, és már csak egy kérdés volt, hogy a lópikulába találta meg Luca a helyet!? Luca köztudottan a lányok szemefénye itt, valahogy egy ilyen szituációban keveredett ide is… Hmm, többet ne kérdezzetek! J Luca mindenféle nemzetközi kapcsolatot ápol a helyi és a nemzetközi, főleg nőnemű lényekkel, most is épp egy fontos „küldetésbe” megy Kosovoba, a helyi hölgytagok IT tudását „erősíteni és támogatni”. Egy szó mint száz, nagy szoknyapecér. A kosovoi titkos küldetés egész este terítéken volt, és amikor már nem volt miről beszélni - ami Luisa, az OLASZ hölgy mellett csak ritkán fordult elő -, akkor ezt előkaptuk a kalapból, és a hangulat rögtön feloldódott. J

Luisa egyébként egy angyali teremtmény: kicsit jelenleg rossz passzban, mivel az a koronatanú, akiről beszéltem a tüntetés kapcsán, közeli ismerőse volt. Elpityeredett! Sírt azért is, mivel van az EU-ban egy EPSO tesztnek nevezett gyönyör, amit mindenkinek meg kell csinálni a jelenlegi alkalmazottak közül, és aki nem megy át, azt nem túl szép szóval, kirúgják (ez volt az, ami nekem a felvételi tesztsorozat volt). Valami ilyen történt Luisaval. A szomorú az, hogy aki nem dolgozik, az tud készülni, így aztán sikerül neki, aki viszont dolgozik, mint Luisa is becsülettel, neki nem sikerül. Az élet alattomos kis fintora!!! L Ráadásul a pénzügyes teszt a legnehezebb minden szekció közül, mint kiderült, így aztán duplaannyira kell készülni rá. No de szelídebb vizekre evezve, Luisa egy szicíliai hölgy, Mauriciot nem tudtam beazonosítani, ki lehet, de gyanítom, a közeli barát kategória. Az Alitalia miatt most épp kényszerpihenőjét tölti Albániában. Van Luisanak állítólag egy villája Szicíliában, ahová Patrickék már elmentek nyaralni. És van itt is egy nyaralója, Albániában. Nagyon vicces hölgy, aki kicsi bor után már becsiccsentett, ilyenkor előkerül depis-nevetős arca, ami eléggé kettős érzéseket vált ki, de alapvetően szórakoztató volt mindenkinek.

Előkerült kedvenc Gustavom a beszélgetések során… Clashoz hasonlóan ő is a híres-hírhedt áfa-klán tagja! A jó öreg Gustav!!! Érdekes dolgokat lehetett róla megtudni Luisatól, aki ugye vele dolgozik. Gustav mint tiszteltbeli maffiozi (így hívják a helyi rosszfiókat), egyáltalán nem néz ki annak. Ebben rejlik az ereje valószínűleg. Gustavunk nem igazán a munka hőse, és ennek megfelelően nem is igazán töri magát, hogy előrelépést produkáljon. Pencho erősen megtapasztalhatta ezt, ugyanis elmondása alapján sokmindenben átvenném én Gustavunk szerepét. Hurrá, még egy ok a kölcsönösen kedves, baráti „együttműködésre”. Mér’ kell belekeverni az ilyenekbe!? Részemről semmi akadálya, de a másik oldalnak is lesz hozzá egy-két szava. Gustavunkról sokat beszéltek, de leginkább az jellemzi a viselkedését, hogy a hosszú hónapok alatt nem igazán sikerült még rájönnie, hol is van az irattár, és ott mit is lehet megtalálni! (jelentem, pont vele szemben van, a folyosó végén) No mindegy, lényeg, Gustavunkkal még fogunk együtt borsot törni egymás orra alá, ezt már látom.  Lucanak egyébként ekkor derült ki, hogy milyen munkakörbe érkeztem, amin kicsit meglepődött, aztán azonnal sok szerencsét kívánt enyhén furcsa arckifejezéssel, amire rákérdeztem. Erre nevetni kezdtek, hogy nem épp a legkényelmesebb pozícióba érkeztem, és az emberek, akik a pénzügyön vannak, annyifélék, hogy csoda lesz őket koordinálni, eddig még senkinek nem sikerült. Sok sikert! – mondták. Vettem észre, hogy sokszínű kis csapatot sikerült összerakni, szinte egyedüliként pénzügyes múlttal, a többiek jogászok. Te jó ég, ennyi jogászt!!! Viccnek sem utolsó, de meglátjuk, ki nevet a végén. Egyébként kiderült az is, hogy a Pencho előtti főnök szerepel a Guiness rekordok könyvében. Mindezt azzal érdemelte ki, hogy 33 diplomát gyűjtött össze eddig, és lehet ez még több is. Harminchármat, értitek ezt!? El sem akartam hinni, csak amikor már vagy ötödszörre bizonygatták nekem. Hubert jelenleg 33 diplomájával Kazahsztánban tartja a Guiness rekordok virtuális csúcsát, hát mondjuk ezért nem biztos, hogy szereztem volna 33-at.

…Megkerestem a mosdót, ami itt nagyon vicces volt, mert egy helyen volt a WC és a piszoár, hmm, egész családias a hangulat, viszont csodaszépen meg volt csinálva a berendezés mindenhol.

Lasan megérkezett a menü: előétel Pármai sonkába tekert Grissini (én csak olasz ropinak hívom) szőlővel. Levesként brokkoli-spenót-sárgarépa krémleves (valami isteni volt!!!). Ezt követte az első fogás gorgonzolával töltött gnocchi gombamártással (detto fincsi). Aztán egy nagy darab steak, én jól átsütve kértem jó magyar szokásként, amit viszont kaptam, az messze állt a magyar „átsütve szótól”, leginkább a nyers virsli kategória lehetett, az oldala átsütve, viszont tudjátok mit, így is nagyon finom volt!!! A desszert pedig egy nagy tál gyümööööööölcs volt! J A baj csak az volt, hogy akkorra már kevés dolog fért belém, így erről lemondtam. L Körbevezettek az étteremben és a szállóban, még szivarszoba is volt. Viszont egyelőre senki nem volt még rajtunk kívül, tényleg titkos hely lehet!!! (Luca-Luca!)

Jól elvoltunk egész este, kb hajnal egyre értem haza, Patrickék kedvesen hazavittek.

Belezuhantam az ágyba, és fel sem ébredtem reggelig. J

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.